„Addig akarsz élni, amíg látszani akarsz!” – Megnéztük az Egykutya című előadást, amiért érdemes színházba menni

–

Kihozni a színházat a fényre

A színház sokak számára egy vitrinbe való, dohos valami, ahová ki kell öltözni, zakót kell felvenni, a szünetben baracklevet inni, perecet majszolni. Hiába rég nem (csak) ilyen a színház, hiszen a tér igencsak kitágult, és egyre inkább látszik, hogy a jó öreg Shakespeare igazat szólt, amikor azt írta, „színház az egész világ”. Már önmagában az, hogy valaki átmegy egy üres téren, színház. Ezt sem én találtam ki, hanem Peter Brook színház- és filmrendező, a kortárs színházművészet meghatározó alakja. Ezek a szakma legnagyobb közhelyei, én pedig két sorban eldurrogtattam mindkettőt, de vállalom, mert helyük van itt, amire a legjobb bizonyíték a PopUp Produkció Egykutya című előadása. 

Először is, beszéljünk picit a PopUpról, ami egy végtelenül izgalmas, projektalapú kezdeményezés. Nincs állandó társulat, nincs fix, állandó helyszín. Folyamatosan mozgásban van, és pont azt a berögződést akarja lebontani, átformálni, hogy a színház egy porosodó, egy helyben álló valami. Bakonyi Alexa színésznő azzal a szándékkal alapította a PopUp Produkciót, hogy közelebb hozza az emberekhez, elérhetőbbé, trendibbé, modernebbé varázsolja. Ahogy ő fogalmazott az egyik nyilatkozatában,

a cél a színházat „kihozni a fényre”.

Ráadásul a PopUp Produkció egy újfajta támogatási formát szeretne itthon meghonosítani: a mecenatúra kultúráját, aminek egyik módja a helyszín biztosítása. Az Egykutya című előadásnak havi három alkalommal ad otthont a fiatal művészeket gyakran támogató ACG Reklámügynökség, ami hatalmas segítség a csapatnak – és ezzel rá is térek arra, honnan és miért jutott eszembe Peter Brook örökzöld megállapítása az üres téren áthaladó emberről. 

Hogy lesz ebből színház?!

Amikor megérkeztem az ACG épületéhez, nem volt még ott senki. Hamarabb indultam otthonról, két hét karantén után szinte puskából lőttek ki. Fogalmam sem volt, mire számítsak. Egy irodaépület aulája volt a helyszín, székekkel megpakolva, egy kanapéval középen, ACG-logók a falon. Ha valaki csak úgy belök ebbe a térbe, eszembe nem jutott volna, hogy itt perceken belül egy színházi előadás kezdődik. Már belépéskor érezhető volt valami a levegőben, tapintani lehetett egy izgalmas feszültséget.

A feszült csend, a várakozás a színház egyik legizgalmasabb pillanata, a „mindjárt kezdődik” rész. Döbrösi Laura egyedül állt a „színpadon”, várt valamit, vagy valakit.

És már meg is született a színház. Már nem az ACG épületében voltunk, hanem ennek a furcsán feszült lánynak a lakásában, vele vártuk a nem tudni, mit, vagy kit. 

A karaktereket jól ismerjük

A történet szerint négy fiatal, akik egyetemista éveik alatt laza barátok voltak, nyolc év után váratlanul újra találkoznak egy „házibulin”. Köztük van a furcsa, anyját otthon ápoló, home office-ban dolgozó lány (Döbrösi Laura), a nagyvilági, nagyszájú, dögös művészcsaj (Bakonyi Alexa), a menő csávó (Tóth Károly), akinek mindene a pénz (amivel jól ki is van tömve) és egy anya, bocsánat, az ANYA (Tenki Dalma), akinek az életét a gyerekek határozzák meg, és kizárólag ebben a dimenzióban képes gondolkodni. (Minden második szava a csillagom.) Mindegyik karaktertípust jól ismerjük, találkoztunk már velük, sőt apró részleteikben bennünk élnek. Átérezzük a vívódásaikat, az indulataikat, a dilemmát, hogy végül is mi értelme ennek az egész életnek.

A szereplők minden kombinációban ütköznek, bizonyos pontokon kapcsolódnak egymással, sőt még a közönséggel is, de csak finoman, ízlésesen, pont, hogy ott érezzük a súlyt, ahol kell. Ehhez persze a pazar színészi játék, a színészek közötti sistergő kémia is kell, sallangoktól, teatralitástól mentesen.

Egy kiváló darab, négy színész, egy tér és a nézők

Az Egykutya, amit Varga Lóránt írt (egészen biztosan figyelni fogom mostantól kezdve!), tökéletesen hozza a legelcseszettebb házibulik dinamikáját is, a félszeg indulást, a borospohárba kapaszkodást, az erőltetett társalgást, a kínos csöndeket, a felfutó lendületet, amikor több a nevetés, a nagy megfejtéseket, a nosztalgiázást, és a még több nevetést. Aztán jönnek az egyre mélyebbre ható odaszólások, a piától megeredt nyelvek, álló kések a levegőben, kiteregetett kártyalapok, míg a szar el nem éri a ventilátort.

Tíz-húsz percenként eldurrogtatnak világmegváltó igazságokat politikai játszmákról, női szerepekről, pénzről, boldogságról, művészetről, az élet valóban nagy dolgairól – két sziporkázó, tényleg szellemes poén között. 

Számtalan remek mondat hangzik el a darabban, de volt egy gondolat, ami azóta is visszhangzik a fejemben:

„Az élet nem más, mint látszani akarás. Addig akarsz élni, amíg látszani akarsz…” 

A másfél órás játékidő pillanatok alatt elrepült, és mire kettőt pislogtunk, már hosszú percek óta mosolyogva tapsoltunk, hogy aztán pár perc múlva a tér újra csak egy szimpla aulává alakuljon vissza. A színház élményét, a csodát pedig hazavihettük magunkkal. És ehhez tényleg nem kellett több, mint egy kiváló darab, négy remek színész, egy tér és a nézők. 

Szabó Anna Eszter

Az előadás havi három alkalommal tekinthető meg az ACG Reklámügynökség épületében, legközelebb február 14-én, 15-én és 26-án, jegyeket a Cooltix oldalán vásárolhattok.

Kiemelt kép: Munkácsy Barbara