Tappancsillat, bajuszgyűjtemény és egy kis öl(eb)tánc – Ezek a mi furcsának is mondható kisállatos szokásaink
Néhány éve összegyűjtöttünk jó pár hétköznapi furcsaságot, amiket akkor csinál az ember, amikor nem látja senki. De nemcsak az egyedüllét hozza ki belőlünk őszinte, igaz valónkat, hanem a háziállatainkkal való kapcsolatunknak is lehetnek olyan elemei, amit egyesek furcsának, sőt a kívülállók bizarrnak is titulálhatnak. Ám szerintem ezekben semmi szégyellnivaló nincs, hiszen ezek csak a szeretetünk kifejezésének, nos, sajátos módjai. Össze is szedtem a WMN kisállattartó felének házi kedvences történeteit. Dián Dóri gyűjtése.
–
Gyárfás Dorka kolléganőm nemrég, a szülinapomra elküldött nekem egy, a cicájával kapcsolatos képet, amin egy gyönyörű manneres doboz és tartalma volt látható. Hogy mi volt a dobozban, még nem árulom el, kicsit lejjebb elmeséli ő maga. Annyi megjegyzést fűzött a képhez, hogy azért küldi, mert tudja, hogy értékelni fogom, de azért ezt nem reklámozza az ismerősei között, mert még bolondnak hiszik. Hát én nem néztem annak, válaszként elküldtem a saját „gyűjteményemet”. Jót nevettünk a furcsa kis szokásunkon, megbeszéltük, hogy milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül, és innen jött az ötlet, hogy megkérdezzem a többi kollégámat is, hogy nekik milyen bizarr dolgaik vannak.
Cicás szekció
Kezdem én a vallomássorozatot: azon kívül, hogy naponta többször halálra puszilgatom a kis bundás testét, gyűjtöm a macskám elhagyott bajuszszálait. Igen, jól olvastad. Úgy kezdődött, hogy megtaláltam egyet és eltettem megmutatni a barátomnak, hogy milyen cuki. Aztán a következőt és az azt követőt is. Az elmúlt két évben összegyűlt már hét-nyolc bajuszka, és nem tudom megmondani, miért, de nagyon aranyosnak találom őket. És nem vagyok egyedül „zakkant”, cicás csoportokban rendszeresen megmutatják mások is a kollekciójukat!
Filákovity Radojka pedig nem áll meg a puszilkodásnál: „Az a helyzet, hogy mi nem tudunk betelni a macskáinkkal, és szerencsére egyikük különösen engedékeny, ha szeretgetésről van szó. Szóval, szimatoljuk a feje búbját, aminek annyira jó illata van (én rendszeresen puszit is adok rá), ha egyikünk ölbe veszi, a másik beletúrja a fejét a pocakjába (van, hogy bele is »trombitálunk«, ahogy a gyerekeknek szokták). De múltkor Grúbert például be is pólyáztam – nem ellenkezett! És énekelni is szoktunk nekik, róluk költött dalokat. Szóval így. Lehet, hogy eljött az idő a gyerekvállalásra?”
Kerepeczki Anna is szimatol: „Én mindig szagolgatom Tigra buksiját, imádom a cicaillatát. Mondjuk, ez nem annyira fura. Illetve amikor engedi, hogy szeretgessem, akkor a fülét szoktam óvatosan harapdálni, és gügyögök neki, mert annyira cuki. Egy darabig elviseli, aztán otthagy. Mondjuk, ez a minimum szerintem az ő harapdálásaiért.”
Nyáry Luca mindent megoszt a cicájával. Tényleg:
„Tegnap közösen ettem a jégkrémet a macskámmal. Igen, mindketten megnyaltuk. Nem szégyellem, pedig a húgom nagyon lenézett érte. Iszonyat cuki volt, hogy úgy ette, mint egy kis ember.”
És akkor most kiderül, mit rejt Gyárfás Dorka doboza: „Nekem az egyetlen perverzióm, hogy nem bírom veszni hagyni azokat a szőrpamacsokat, amiket a cicánk, Spot szerteszét köhög a lakásban. Merthogy a macskák a buzgó mosakodás közben lenyelnek egy csomó szőrt is, amit aztán felbüfögnek, és ez – bármilyen hihetetlen – csöppet sem undorító, hanem nagyon is megható végtermék, aminek egy nap talán még jelentősége lesz, ha klónozni szeretnénk Spotot. Vagy ki tudja… Egyszer hallottam egy emberről, aki a fia halálát annyira nem tudta feldolgozni, hogy preparáltatta a holttestét, és odaállította az íróasztala mellé, hogy örökre vele legyen. Esküszöm, láttam, ez valami múzeumban volt, nagyon régen történt. Akkor még lehetett ilyeneket csinálni, úgy látszik. Na, ilyenre azért sosem vetemednék, de Spot puháját (ahogy a gyerekeim hívják) mindenesetre őrizgetem, mint egy kettyós öregasszony. Aztán majd egy nap kidobom.”
Kutyás részleg
De nem csak mi, cicások, szaglásszuk a kedvenceinket, Fiala Borcsa sem tud betelni a kutyusa illatával: „Én a Böbi talpát szoktam szagolgatni, mert nagyon jó illata van szerintem. A kutyáknak a talppárnáikban is vannak verejtékmirigyek, szóval gondolom, ez kb. olyan, mintha a pasim hónaljába dugdosnám az orrom edzés után…”
Csepelyi Adrinak pedig a kommunikációja volt elég sajátságos első örökbe fogadott kutyusával: „Winston egy ideig annyira nem hallgatott rám, hogy már mindenféle nyelveken próbáltam vele kommunikálni. Hiába. Aztán egyszer, amikor valami egészen nonszensz módon viselkedett, rákiáltottam, hogy ELNÉZÉST! És hatott! Kiderült, hogy ez az egyetlen, amire megfegyelmezi magát, így aztán élete végéig ez lett a fegyelmező szavunk. Képzelhetitek, milyen volt, amikor séta közben rákiáltottam, hogy ELNÉZÉST! Minden ember lefagyott körülöttünk, mindenki azt hitte, neki ordibálok.”
Mózes Zsófi a közös mulatságban éli ki magát, már akinek ez mulatság, ugye: „Nálunk a kanapé és az ágy abszolút no-go zóna a kutyáknak, úgyhogy amikor már laposra ültem a seggem a padlón, az összebújás új formát ölt: felállok, az ölembe veszem valamelyiket, éneklek és táncolunk. Én legalábbis. Ezt jellemzően addig tűrik, amíg számukra érdekes dolgokat látnak a másfél méter magasból (például azt, hogy mi készül éppen a tűzhelyen), de amikor a sokadik percet töltjük a tükör előtt táncikálva, arról énekelve, hogy ki a legszebb kislány a kerületben, ficeregni kezdenek, és a helyükre vonulnak. Nem is értem…”
Marossy Krisztának pedig saját bevallása szerint büszke bokszergazdiként szinte csak fura szokásai vannak: „Már az előző bokszeremnél kialakult, hogy majdnem mindennap a világ leghülyébb neveit és titulusait találjuk ki nekik a viselkedésüknek és pofájuknak megfelelően. Mázli sokszor volt özvegy Mücönkey Tivadarné főkönyvelő, de Sári például sétáltatás közben sokszor hívta úgy be, hogy »Vérhas, hozzám!«. Ez, mondjuk, szemét húzás, de nekünk vicces volt, ugyanis tudtuk, hogy soha, semmilyen embert nem tudna bántani, csak ha esetleg ránk támadna valaki, ami ugyebár egy bokszer mellett szinte kizárt. Tóbiás meg végtelenül furcsa természetű kamasz csávó, néha azt mutatja és hiszi is, hogy övé a világ, ilyenkor a Tibor(c) névre nem hallgat, de általában macskának hiszi magát, aki igen megnövekedett teste ellenére az ölembe ül, átöleli a nyakam és a vállamra hajtja a fejét. Dorombolni még nem tud, de ilyenkor sokszor éneklek neki kitalált dalokat, amiben Szanfransziszkóisziszafiú néven fut.
Amúgy azokat a tejfogaikat eltettem, amiket nem ettek meg. Tóbinál nem volt nehéz, mert minden, számára fontos, de már nem szükséges dolgot a kutyasétáltató bakancsokba tett.
Mázlival rendszeresen táncoltunk, szerette a metált, és különösen imádta, amikor a gyerekkel a Modern Talking – szerintünk – Csumilukkicummi című feledhetetlen slágerét és videóklipjét adtuk elő. Amúgy szerintem egy bokszer mellett csak fura szokásokat lehet felvenni, ugyanis nem igazán normálisak. Ezért jártunk iskolába. Azaz azért, hogy legalább én néha úgy tudjak tenni, mintha az lennék. Nem sikerül. De szerintem minden fura szokás egy kutyával teljesen normális, és csak mélyebbé teszi a kötődést. Most kaptunk rá az itt a piros, hol a pirosra, de a pénzes verzióval még várok, amíg nagykorú lesz.”
Vegyes társaság
Molnár Erika minden négylábú álmát vaskarmokkal őrzi: „Nálam nincs semmi anomália, pedig három kisállattal és a Tibivel élek együtt. Saci kutya a szőrös gyerekem, és ha az ágyban akar aludni, akkor ott is alszik, ebből nem engedek, inkább Tibivel ordítok, hogy ne merje lelökni. Cilike, a macska, öntörvényű, azt csinál, amit akar, ott alszik, ahol akar, de a három kisállatom közül ő az egyetlen, aki rendesen hall még, és ha azt mondom, »gyere ide«, akkor jön. Ha lefekszem, egyből jön, és rátelepszik a mellkasomra, mint egy négy és fél kilós kavics. Fojtogató tud lenni a szeretete. Sacit szoktam fésülgetni egy bolhafésűvel, mert a csofi kis szőrére az is elég, de nem rakom el a szőrt, hogy majd jó lesz valamire, annyira nem vagyok diló. Állítólag nyestriasztót lehetne belőle csinálni, de lekopogom, nincs nyestünk.”
Both Gabinak pedig van ugyan egy kutyusa, de az ő kedves (arachnofóbiásoknak horror-) sztorijának most más állatok a főszereplői: „Én már húsz évvel ezelőtt is kiteleltettem egy vécében lakó nagyon kedves és mindig éhes pókot pár kóbor hangyával. Figyelni kellett arra, hogy még mozogjanak szegény hangyácskák, de menekülni már ne tudjanak. Sajnáltam őket, de a pókot még jobban.
Annyira szerettem nézni, ahogy elindult a csatába a pók, és mindig végignéztem, ahogy vagy fölfalja, vagy elspájzolja az áldozatát.
Ezt a póketetést tökélyre fejlesztettem tavaly, amikor tél elején betelepedett egy hatalmas és gyönyörű anyapók a mosogató fölött lévő fénycső alá, és egyre terjedelmesebbé szőtte a hálóját, majd pedig teleszülte a mosogatómedencét. Jó, ez költői túlzás volt. A végén még az edényszárítóra is kivetette a hálóját, úgyhogy azt kicsit meg kellett nyirbálni. Nagyon jó technikát találtam ki a téli rovarszegénységre: citromot erjesztettem a háló alatt, amikor láttam, hogy már fogytán van az élelmiszerkészletük. A kis bogárkák nyilván repültek a fény felé, nagyon sok élő vadászrohamot végignéztem, kifejezetten szerettem mosogatni, mert persze moziztam közben. Gyönyörű volt a háló, szépen gyarapodtak a pókgyerekek. Tavasszal pedig egy nagy papírdobozban kitelepítettem őket egy közeli parkba. Végignéztem, ahogy a nagy pánik után felfedezték az új lakóhelyüket, sértetlenül megúszták a költözést. Nekem pedig azóta is nagyon hiányoznak. A szívemhez nőttek. Lenyűgöző élőlények szerintem. (Ahogy persze a hangyák is, de hát az evolúció meg minden… tudjátok.)”
Most ti jöttök, meséljétek el a saját sztorijaitokat kommentben!
Dián Dóri