-

Egy gyermekotthonban dolgozom. Az ilyen intézményekben nevelkedő gyerekeknek sokkal nagyobb mértékben kell megküzdeniük félelmeikkel, mint hasonló kortársaiknak.

Na, a fenti mondattal kezdődne a valami, ha pszichológus lennék.

De nem vagyok.

És nem is kell annak lennem ahhoz, hogy tudjam, ami elég nyilvánvaló: hogy mennyi para van egy „intézetis” gyerek életében.

Jó ideje figyelem a kölkök félelmeit.

Megvan minden, ez nem is probléma. A te gyereked is fél a pókoktól, a baj az, hogy helyzetükből adódóan ezek a gyerekek legtöbbször nem tudnak kellő megnyugvást találni, hiszen nincs biztonság, nincs anya, nincs apa, aki megnyugtatja őket.

Vagy szőranya, jut eszembe, ha már pszichológusnak képzelem magam.

Az egyik legfontosabb feladatom ennek a biztonságnak a pótlása, ami sajnos lehetetlen feladat.

Ezzel tisztában vagyok, sokszor mégis nagyon nehéz.

Az is nyilvánvaló, hogy ezt a biztonságérzetet csupán sok idővel és energiával lehet valamennyire megteremteni.

És a félelmek úgyis csak sokszorozódnak.

Mert nem csak a pókok vannak.

Az egyik program után azt mondta az ötödikes lány, hogy ő fél felnőni. Fél, hogy 18 éves lesz, mert úgyis elbassza a pénzt, amit az állam ad életkezdésnek, és kurva lesz.

– Ki fog akkor majd segíteni nekem?

– Hát, én – mondom, és közben tudom, hogy fingom nincs, mi lesz akkor, hol leszek én. (És az egy másik történet lenne, hogy elmondjam, egy idő után mennyire lehet félni attól, hogy nagyon, hogy túlságosan a részévé válsz ezeknek az életeknek, és mi lesz ennek a vége, és mennyire fog fájni.

Na, szóval félnek a kis klampók..

Van, aki fél elmenni az osztálykirándulásra, mert nem tudja, mi lesz ott. Fél lemenni az ebédlőbe, mert sokan vannak. Az utcára, mert mindenki minket néz, hogy intézetisek vagyunk. Plusz erre jönnek az átlagfélelmek.

Mentünk három gyerekkel a boltba, utunk egy parkon át vezetett, ahol egy padnál füvet szívtak.

– Ez drog? – szimatolt a levegőbe az egyik.

– Igen, azt hiszem.

– Úú, ne nézz oda!

– Miért? – kérdezem.

Csend.

Rágyorsítottak, az oly vagány, a laza csávók most fülüket, farkukat behúzva iszkoltak.

– Mi van, féltek tőlük?

Csend. Iszkolnak.

Pár kis budai hipszter egyetemista füvezett.

A legártatlanabb csapat a jó nagy környéken.

Ráadásul láttam a szemükben a drogozás illegális volta miatti aggodalmat, ami azonnal eltűnt, amikor felmérték a mi kis négyesünket.

Szóval ők is féltek.

Nehogy elkapják őket.

– Miért féltek tőlük? Nem kell, ártalmatlanok – röhögtem.

– De megvernek.

– Dehogy vernek, ez lenne az utolsó ötletük. Hogy bántanának? A sáljaikkal? Ők abba a kategóriába tartoznak, akik mögé, ha te négykézlábra ereszkednél, a tesód meg meglökné őket, és átesnének rajtad, valószínűleg percekig visítva nevetnének.

– De nem veszélyesek?

– Honnan veszed?

– A tévéből.

– Ja, értem.

És akkor jön az unalmas kiselőadás, ami hazáig eltart, elég hosszú, mivel a drogok káros hatásairól, és azok közti különbségről is szót kell ejteni, és ami közben hátra-hátranéznek.

– Jönnek.

– Jöjjenek.

Más.

Az már számomra is vicces, amikor a vagány kamasszal percekig veszekszünk, majd rám bassza a fürdő ajtaját, hogy aztán kisvártatva kinyissa, mert nem szeret zárt ajtónál, egyedül zuhanyozni.

Fél.

Ha most pszichológus lennék, elmondanám, hogy mit okoznak a félelmek hosszú távon.

De nem vagyok.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/PopTika