„Nem kell jónak lenned benne, elég, ha folyamatosan csinálod” – Nyáry Luca 4 szuper tanácsa, ha rendszeres sportolásra adnád a fejed

–

Valószínűleg a legtöbb embernek elég egy pillantást vetnie rám ahhoz, hogy tudja, nem én voltam az a gyerek, akit a többiek először választottak tesin egy csapatjátékhoz. Anyám viszont nagyon szeretett volna sportos embert nevelni belőlem, így minden létező sportágat kipróbáltatott velem, és én majdnem mindegyiket utáltam. Jártam balettra, falmászásra, úszni, kosarazni, akrobatikára, aerobikra, vívásra és kick-boxra is, de valahogy mindig távol állt tőlem a szervezett sport világa. Különösen a gyerekek számára fenntartott sportolási lehetőségek esetében látom azt, hogy szinte nincsen olyan opció, hogy valaki kötetlenül, csak a szórakozásért vagy az egészsége miatt sportoljon, hanem kábé mindenhol arra mennek, hogy atlétát neveljenek a hozzájuk beadott gyerekekből.

Én viszont már negyedikesként is tudtam, hogy nincsen bennem olimpikonpotenciál, emiatt az edzők se velem foglalkoztak a legszívesebben, vagy pont hogy előszeretettel kiemelték, hogy a fizikumom miatt alkalmatlan vagyok a sportolásra, így viszonylag hamar elkezdtem úgy érezni, hogy ez az egész nem nekem való. A sportot elkezdtem a megaláztatással és a kudarcélménnyel azonosítani, és amint 17 évesen magántanuló lettem, abba is hagytam a mozgást. Ezután évekig nem tettem semmit az egészségemért, azon kívül, hogy sokat sétáltam, és a pár havonta egyszer eltöltöttem fél órát a konditeremben.

De ahogy felnőtt lettem, elkezdett egyre jobb kapcsolatom lenni a testemmel, és már nem éreztem azt, hogy csak leégetem magam azzal, ha megpróbálom átmozgatni.

Ezért másfél éve eldöntöttem, hogy többet fogok foglalkozni magammal, akkor is, ha nem hiszek abban, hogy valaha jó lehetek benne. És azóta többé-kevésbé tényleg ezen az úton haladok, és jelentem: a mozgás meglepően gyorsan segített nemcsak a fizikai, de a mentális egészségemen is, valamint javította a magammal való kapcsolatomat. Azt hittem, hogy született lustálkodóként sosem fogok tudni hozzászólni ehhez a témához, most viszont azt gondolom, hogy talán pont ezzel a nézőponttal tudok segíteni azoknak, akik tudják magukról, hogy sosem lesznek ultrafutók vagy fitneszinfluenszerek, mégis szeretnének valamit tenni az egészségükért.

Összeírtam pár tanulságot az elmúlt másfél évből a hozzám hasonló kétbalkezes emberek számára, hátha így nekik már nem a nulláról kell kezdeniük. Remélem, ez segít abban valakinek, hogy kitartson az újévi lendülete, mert nagyon megéri legalább kis lépéseket tenni a testünk tiszteletére.

1. Keresd meg azt a sportágat/edzőt, amitől nem érzed azt fél óra után, hogy legszívesebben fejbe lőnéd magad! 

Legyünk realisták. Ismerem annyira magamat, hogy tudjam, nem fogok olyan sportot találni, amit őszinte mosollyal tudok űzni. Mindig untatott a mozgás, sose találtam elég stimulálónak, minden sportfoglalkozáson az órát lestem, és imádkoztam, hogy gyorsabban teljen az idő.

Szóval, amikor elhatároztam, hogy elkezdek edzeni, az volt a célom, hogy egy effektív fenntartható módszert találjak. Ez nekem a személyi edzés lett, mivel azzal is tisztában voltam, hogy egyedül semmire nem tudom rávenni magam, és csak akkor mozgok eleget, amikor valaki mellettem áll, és megmondja nekem, mit csináljak.

Ráadásul így biztosan tudhatom, hogy egészséges, amit csinálok, hogy tényleg kihasználom azt az egy-másfél órát, amit edzéssel töltök. De én is beismerem, hogy a személyi edzés drága és körülményes tud lenni (bár szerencsére az én csodálatos edzőmre, Szász Evelinre, ezek közül egyik se jellemző), és nem is mindenki szereti, ha bámulják, miközben felülésezik – így azt mondanám, hogy ha szeretnél a futáson vagy a gyúráson túl is kipróbálni valamit, nézd meg a környékeden elérhető edzőtermeket, -stúdiókat, vagy online csoportokat, és biztosan találsz olyan órát, ami szimpatikus számodra, és be tudod illeszteni a büdzsédbe.

A lényeg az, hogy mindenképp olyat válassz, amit ha nem is imádsz, de végig tudsz tolni hetente párszor anélkül, hogy a halálodat tervezgetnéd közben. Ha ez megvan, már félúton jársz a sikerhez.

2. Ha felszínes, vagy nagyon specifikus célokkal kezdesz neki az edzésnek, elveszíted a motivációdat

Gimis koromban egyetlen célom volt a mozgással: hogy vékonyabb legyek, és hogy ne lógjak ki a sorból. Persze önmagában azzal sincs baj, ha valaki a külsejét akarja megváltoztatni az edzéssel, de nálam hamar kiderült, hogy hiába vágyom arra, hogy beilleszkedjem, valójában nem érdekel engem annyira, hogy ki talál vonzónak, és ki nem (de azt éreztem, hogy érdekelnie kellene), így mindig elment tőle a kedvem. Evelint már úgy találtam, hogy tudtam, mindenképpen olyan edzővel szeretnék dolgozni, aki nem azzal próbál motiválni engem, hogy megjegyzéseket tesz az alakomra, vagy egy „jobban kinéző” test lehetőségét lengeti előttem.

„Én azért vagyok, hogy mindenki, akivel foglalkozom, megtalálhassa önmaga elérhető és reálisan fenntartható, egészségesebb és boldogabb változatát” – válaszolta, amikor az első találkozásunkkor elmondtam neki, mik a céljaim az edzéssel. Nem akartam rosszul érezni magam a testem miatt, amíg azzal próbálkozom, hogy erősebbé tegyem. Szerencsére neki sem ez a módszere, így tudtam arra koncentrálni, ami igazán számított nekem: hogy hallgassak magamra, és megadjam a szervezetemnek azt a figyelmet, amit megérdemel.

Nem érdemes bedőlni azoknak az arcoknak, akik két hét alatt lapos hasat ígérnek neked, vagy akik azzal próbálnak rávenni a mozgásra, hogy megutáltatják veled a mostani alkatod. Ezzel általában egy dolgot érünk el: annyira harcolunk egy másik külsőért, hogy elfelejtjük tisztelni és ápolni azt, ami most van. 

3. Az egészséges étkezés nem egyenlő a korlátozó étkezéssel

Szintén a gimnáziumi, fogyásorientált időszakomból maradt fenn az a nézetem, hogy az egészséges étkezés egyenlő az önsanyargatással. Nagyon sok volt evészavarost láttam magam körül, akik amikor „felgyógyultak” a betegségükből, hardcore vegánná vagy fitneszőrültté váltak, és sokáig nem esett le nekem, hogy tulajdonképpen egyik függőségből estek át egy (szociálisan elfogadottabb) másikba. Én is átvettem ezt a „mindent vagy semmit” mentalitást, és vagy konkrétan semmit nem ettem (így fogytam le majdnem tíz kilót életem egyik legrémesebb depressziós epizódja után, és emiatt a mai napig gondjaim vannak az emésztésemmel), vagy napokon át tömtem magamba a rántott sajtot, mondván, már úgyis mindegy.

Így az edzőm kiválasztásánál a táplálkozási szakértelem is fontos volt nekem, olyan emberrel akartam dolgozni, aki segít javítani az evéshez fűződő egészségtelen kapcsolatomon.

Evelin megismertette velem az intuitív étkezés fogalmát, vagyis a testemre való hallgatást,

ami elsőre összezavaróan lazának tűnhet egy olyan szétszórt embernek, mint én, de valójában nagyon is rendszerszerű. „Az intuitív étkezés, bár nem a korlátozásra épül, mint sok más módszer, nem azt jelenti, hogy mindig azt eszed, amit megkívánsz, hanem azt, amire szükséged van. Figyelned kell, hogy mit hiányol a tested, és azt próbálod megadni neki, nem azt, ami éppen jól hangzik. Semmit sem tiltunk meg magunknak, mégsem a mértéktelen fogyasztásról szól, csak arról, hogy a szervezeted reakcióinak megfelelő ételt választod” – magyarázza Evelin. 

4. Nem kell jónak lenned benne, elég, ha folyamatosan csinálod

Talán amit a legjobban utáltam a sportban, az az, hogy borzalmas vagyok benne. A családom három generáció óta képtelen belerúgni egy focilabdába, vagy többet futni, mint az utolsó tíz métert a buszmegállóig, és én se lettem más.

Otthonülő, rövid lábú, belpesti értelmiségi vagyok, aki többször olvasta az Utas és holdvilágot, mint ahányszor magára rángatott egy cicanadrágot.

Ellenben enyhén (értsd: nagyon) teljesítménykényszeres is vagyok, így az, hogy valami olyanba kezdjek bele, ami nem megy jól nekem, rémisztő feladat számomra. Evelin szerint is az egyik legnagyobb probléma, amibe az emberek beleütköznek, amikor elkezdenek rendszeresen sportolni, hogy „a legtöbben nem úgy vágnak bele ebbe, hogy na, akkor én most elmegyek kocogni, hanem hogy három hét múlva lefutom a maratont. És amikor ez nem sikerül, elbizonytalanodnak, és feladják az egészet. Pedig a sportnak nem az a lényege, hogy jól nézz ki közben, vagy hogy bizonyíts másoknak, hanem hogy megteszed azokat a kis lépéseket, amiktől jobban érzed majd magad.

Annyira azt éreztetik velünk, hogy nincs jogunk simán jól érezni magunkat, hogy mindennek egy versenynek kell lennie, hogy elfelejtünk egyszerűen magunkért mozogni.”

Nekem is időbe telt, mire elfogadtam, hogy a sport nem hoz valami óriási, személyiségformáló változást az életembe, csak egy kicsit javít rajta. Ezek a kis mozzanatok viszont sokkal erősebb és elemibb módon fejlesztenek majd engem, ám ez nem egyszerre, robbanásszerűen fog történni. Három hét, mire észreveszed, hogy tudsz egyenes háttal járni. Két hónap, és már nem okoz nehézséget, hogy felmenj a harmadikra (kivéve, ha macskaalom van nálad). Fél év, és rájössz, hogy bár nem lett belőled szupermodell, és egyszer sem futottad körbe a Margitszigetet, de otthon érzed magad a testedben, mert jobban ismered. És ezek a mindennapi meglepetések azok, amikért megéri csinálni.

Amióta tudom, hogy mindennap teszek magamért valamit, jobban értékelem azt, amit a testem tesz értem. Akkor is, ha nem mindig szép. Akkor is, ha nem az, amit akartam. De az én művem, és büszke lehetek rá.

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Studio CJ