„Nem akarok fellépni arra a színpadra, amit újabb indulatok gerjesztésére ácsoltak” – Interjú Székely Kriszta rendezővel

–

Chripkó Lili/WMN: A Popfilterben is meséltél róla, hogy a te önfelfedezési utadnak különös állomásai voltak. A Táncművészeti Főiskola diákja voltál, balerinának készültél, de a táncosi karriered megkezdése helyett Ázsiába költöztél, ahol bártulajdonos is voltál, mára pedig többszörös díjnyertes színházrendező lettél. Mesélj, kérlek, arról, mik voltak azok a fordulópontok, amik egyik állomástól a másikig vittek!

Székely Kriszta: Nagy időszakot ölel fel a kérdésed, és sok összetevője van, de eléggé jól mutatja az életem első felére jellemző fluiditást, ami egyébként remélem, hogy az életem második felére is jellemző lesz. Az egész a tánccal indult, de beadhattak volna például úszni is, mert

a balett azon a szinten, amin csináltam, ugyanolyan, mint bármelyik élsport, és lássuk be, legtöbbször a szülők terelik ebbe a világba a gyereküket. Aztán van, akinek bejön ez a kemény, élsportolói életforma, sikeres és boldog lesz benne, és van, akinek nem. Én a képzésben sikeres voltam ugyan, de boldog nem.

Mert közbeszólt az, ami aztán tényleg elindított egy úton, ez pedig bizonyos kérdések kérlelhetetlen feszegetése volt. Olyan, a létezéssel kapcsolatos alapkérdéseket tettem fel, mint hogy mi az élet értelme, ki vagyok én, miért ilyen ez a társadalom, amibe születtem, miért létezik ez a Föld nevű bolygó, ami kering az űrben. Megválaszolhatatlan kérdéseket lényegében. Az emberiség sötét oldala, a pénz intézménye, a szenvedés létezése rendkívüli módon kihoztak a sodromból tizenévesen.

C. L./WMN: Hány éves korodtól kezdted feszegetni ezeket?

Sz. K.: Gimnazista koromtól. Addig teljesen jól működtem ebben az élsportolói tudatban, a napi öt-hat órás gyakorlással és mellette iskolába járással. Igazság szerint ez annyira leterhelt, hogy mellette nem volt időm ilyeneken gondolkozni. Aztán valahogy serdülőkorban ráébredtem arra, hogy bár nagyon próbálok a mintának megfelelni – hiszen a balerina a nőiesség, légiesség, kecsesség jelképe –, a személyiségem, a belső, valós énem valahogy mégis küzd az egész ellen. Szép lassan, nehezen és fájdalmasan, de levedlettem ezt a „balerinabőrt”. Ez a változás később magával hozta a coming outomat is, de a fordulat mindenképpen ezekkel a kérdésekkel indult, amelyek aztán elvittek a laoszi kocsmárosságig is.

C. L./WMN: Ott mi történt?

Sz. K.: Sokféle útkeresés van. Én érettségi után abbahagytam a balettot, és az azzal járó aszketikus életet, ami egy ösztönöket kontrolláló, fókuszált, lemondó élet volt.

Meg akartam tapasztalni azt az életet, ami a flow-élményre támaszkodik, és abból indul ki, hogy bármit lehet, és nincsenek korlátok. Illetve felteszi a kérdést, hogy azok a korlátok, amik vannak, azok tényleg vannak-e, és ki mondja meg, hogy vannak-e. Ha én úgy döntök, hogy nincsenek, akkor vannak-e?

Volt bennem vonzódás a buddhizmus iránt, de minden más vallás iránt is – ez is hozzátartozott ehhez a kereséshez. Az emberiség a vallások misztériumaiban, filozófiájában fogalmazza meg kollektív tudását a létezés értelméről. Nem tudtak meggyőzni, nem lettem klasszikus értelemben vallásos, mert a szertartásosság és az egyházak visszataszítónak, sokszor gyerekesnek tűntek a számomra, de sok évvel később az „igazsághoz” mégis vallásokból ismert alaptéziseken keresztül tudtam a legközelebb jutni (szeretet, önzetlenség, béke, ilyesmik).

Ezen az úton járva felégettem magam mögött a hidakat, hagytam magam tapasztalni, menni, nem gondolni úgy a jövőre, mint ahogy csakis arra gondoltam egész gyerekkoromban. Szerencse, hogy a szüleim fontosnak tartották, hogy jól tanuljak, és a tánc mellett hangsúlyos volt a tudás. Szerettem tanulni. Nem minden érdekelt egyformán, de semmit nem találtam érdektelennek, amiről tanítottak. Volt bázisom, kitartásom, némi vélt és valós tudásom. De ezen a ponton egy kísérletező életmodellre váltottam, és mindentől megváltam, ami addig az identitásomat jelentette. Így történt, hogy ez a bár létrejött. Gyakorlatban pedig úgy, hogy a ház, amiben laktam Luangprabangban, túl nagy volt, és a pénzem is elfogyott. Az egész alsó szintet kocsmává alakítottam sok vörös festék és néhány kedves ember segítségével. Ott úgy éreztem, sikerült kilépnem a nagy kérdések kínzó fogságából. Egyszerű élet volt, távol a nyugati világtól.

C. L./WMN: Hogy jöttél vissza?

Sz. K.: Nagyon hirtelen. Felültem egy kedd reggel az ágyban, és nem tudtam, mit keresek ott. Egyszerűen azt éreztem, hogy más dolgom van, az, hogy hazajöjjek, és elkezdjem az itthoni életemet.

Követtem a flow-t haza.

C. L./WMN: Tudtad, hogy rendezőnek jössz haza?

Sz. K.: Azt egy ideje tudtam, hogy egyszer rendezni fogok, de megvártam azt a nagyjából legvégső határt az időben, amíg ezt el lehet kezdeni.

C. L./WMN: Sokfelé nem is bélyegzik meg az embert, ha középiskola után nem megy azonnal egyetemre, hanem kicsit kinyitja a szemét a világra, és kitalálja, hogy mihez lenne kedve egyáltalán…

Sz. K.: Igen, én nagyon támogatom ezt a modellt. Művészeknek különösen, rendezőknek meg főleg.

Egy rendezővel kapcsolatban alapkövetelmény valamiféle élet- és emberismeret, akár film-, akár színházrendező. Mert muszáj, hogy az ember találkozzon az élettel, ha beszélni akar róla.

C. L./WMN: Sikerült végül valamilyen választ találnod a kamaszként feltett kérdésre, hogy miként tehető az élet értelmessé, vagy mitől érezhetjük úgy, hogy az idő, amit itt töltöttünk, nagyjából rendben volt? A rendezés például ilyen válasz lett számodra?

Sz. K.: Az biztos, hogy egy komoly szelete az életemnek a rendezés, az alkotás, a művészi tevékenységem, de nem fedi le az egészet. Talán volt olyan időszakom, amikor azt állítottam volna, hogy ez az életem értelme. De most úgy érzem, a lényeg, hogy tudnunk kell csatlakozni a világ meg az emberiség nevű rendszerhez azzal, amink van, azokkal a képességekkel, gondolatokkal, amikkel ide születtünk. Lehet valaki csodálatos ápoló, fodrász vagy színházrendező is – ha megtalálja a saját csatlakozási pontját az egész, nálánál lényegesen nagyobb egységbe, akkor megtalált valami fontosat. Úgy érzem, megtaláltam azt, amivel hozzá tudok tenni ehhez a konstrukcióhoz, amit emberiségnek hívunk.

C. L./WMN: Nyilatkoztál már úgy, hogy nem gondolod, hogy a színháznak aktuálpolitikai kérdésekkel kellene foglalkoznia, ezért törekszel ennél általánosabb érvényű, egyetemesebb kérdésekkel törődni, de olvastam olyat is, hogy a közélet egyszerűen nem hagyja, hogy az ember ne szólaljon meg a művészeten keresztül is bizonyos témákban. Váltakozik benned ez a két érzés?

Sz. K.: Alapvetően úgy gondolom, hogy a színháznak olyan dolgokkal kell foglalkoznia, amik érintenek minket, a mindennapjainkkal kapcsolatosak, és ennek nyilvánvalóan a közélet és a politikai párbeszéd is része. Akkor szoktam inkább kizárni a politikát és annak minden vetületét – és most is egy ilyen állapotban vagyok –, amikor drasztikus színvonalcsökkenést érzek.

Amikor ennyire mélyre kerül a gondolatok megfogalmazásának szintje és minősége, amikor ilyen leegyszerűsítő az azokhoz való hozzászólás, akkor azt érzem, hogy érdemes egyetemesebb dolgokkal foglalkozni inkább, mint a magyar napi politikára reflektálni.

Még akkor is, ha én egyébként bátorítom az embereket, hogy vegyenek részt az őket érintő kérdések megvitatásában. De ha a vita ilyen szintre csúszik, akkor nagyon meg kell válogatni, mikor van értelme ezekbe belépni.

C. L./WMN: Nem éppen ilyenkor lenne az értelmiségnek, a kultúrát alakítóknak a feladata, hogy ne hagyjanak apátiába süllyedni minket? Hogy ne hagyják elsikkadni, mondjuk, az SZFE-ügyet vagy a #metoo-mozgalmat?

Sz. K.: Sokat töprengek azon, meddig ér el a kultúra keze. A mai világban ismert milliós YouTube-kattintásokhoz képest kis hatósugár ez. A kultúra nagyon sok mindenre képes, de arra nem, hogy egy felülről vezérelt médiabirodalommal szemben igazi ellenpont legyen. Ez nem egy érvényes párosítás. Csodálatos volt, ahogyan az SZFE művészhallgatói reagáltak, tehetséges, elegáns és rendkívül kulturált. De ha megfigyeled, milyen reakciók érkeztek rá a sajtóban… Hát az ember gyomra felfordul.

C. L./WMN: Viszont rémképnek tűnik elfogadni, hogy ez van.

Sz. K.: Én a „harc” szót is nehezen mondom ki, hogy igenis „harcolunk”, hiszen itt vagyunk egy közösségben, egy országban, ahol nem is nagyon érti az ember, hogy

miért is kéne egymással harcolni ahelyett, hogy ideológiamentesen azon dolgoznánk: az országunk élhetőbb legyen, az állampolgárai ne szegényedjenek el, és a gyerekeink el tudják képzelni itthon az életüket.

Az emberek sokfélék, és egy életen belül is sokat változnak, magam is jó példa vagyok erre. Fontos lenne olyan légkört teremteni, ami összefogja a magyar közösséget, és nem szétválasztja. A baráti körünkben sokféle ember van, és azt tapasztalom, hogy alapvetően ugyanazokat a dolgokat akarjuk a családunknak, magunknak és idős szüleinknek. Nagyon hasonló dolgokban várunk támogatást és fejlődést is, mindannyian vágyunk a kultúrának valamely szeletére is. Valamiféle határvonalon mozog a világ, ahol a régi minták és szabályok már nem tudják tartani a lépést azzal a rengeteg új és felszabadító gondolattal, ami felé az emberiség tart.

Új kérdésekre új válaszok járnak. Nem szerencsés szerintem a régi eszméket újrahasznosítani. Meg kell dolgoznunk az újakért.

C. L./WMN: Nemrég üdítően hatott rám Londonban, hogy ott az emberek mennyire nem konformizáltak. A legtöbbeknek a megjelenése már önmagában egy állítás az egyéniségéről. Innen, a fekete kabátok országából hogy látod: eljuthatunk a konformitástól annak elfogadásáig, hogy miközben mindannyian különbözünk, egyszerre mégis ugyanolyanok vagyunk, és összetartozunk?

Sz. K.: A világban zajló folyamatok nem visszafordíthatók itt sem. Annak, ahol Magyarország jelen pillanatban tart, rengeteg történelmi oka van, de nem gondolom, hogy ezek a már zajló változások megállíthatók.

Egy betontömb repedéseiben is látod kibújni a mohát.

Az emberiség kilép a középkori mintákból, és meg fog találni egy új konstrukciót. A konformitás, a nemi identitások és szerepek átértelmeződnek – persze ezt most a transzneműséggel összemosott maszlagban máshogy teszik a diskurzus részévé, de ezzel csak lassítani lehet a folyamatot, megállítani nem. Ennek persze ideje van, ára van. Rendkívüli módon sajnálom a transznemű közösséget, és együttérzek vele, amiért most kereszttűzbe került, démonizálódott, pedig a népességet nézve rendkívül pici közösség ez, és ettől a rémes komédiától függetlenül is számunkra felfoghatatlan lelki-testi nehézségekkel küszködnek a tagjai.

C. L./WMN: A barátaim kamaszkorú gyerekein, vagy filmekben, sorozatokban, mint a Szólíts a neveden vagy az Eufória, azt látom, a fiatalok elfogadják, hogy lehet csak úgy simán kötődni egy másik emberhez, nemtől függetlenül.

Sz. K.: A fiatalokat védeni és felkészíteni az életre tanítással és odafordulással lehet, nem pedig tabukkal és elhallgatásokkal. Ez a bizonyos törvény, ami minden, a heterótól eltérő szexualitás ábrázolását tiltja, valóban kőkorszaki, és a mai fiatalok jelentős hányada már most jócskán meghaladja ezt a fajta kirekesztő hozzáállást. Saját magukat is színesebben látják. Nem lehet visszazárni a szellemet a palackba egy tollvonással.

De erős a gyanúm, hogy ez a téma is, mint a menekültek ügye, inkább a politikai polarizációt hivatott erősíteni. Ezért is igyekszem minimalizálni a megszólalásaimat az ügyben.

Nem akarok fellépni arra a színpadra, amit újabb indulatok gerjesztésére ácsoltak.

Keresem azokat a mondatokat, amik közelebb tudnak hozni minket, magyarokat, amik afelé terelnek minél több embert, hogy ne félelmet ébresszen bennük a sokszínűség.

C. L./WMN: Nyilatkozataidban mind a „hivatalos” kommunikáción, mind a színházon erőszakmentességet kérsz számon. De létezik-e demokratikus színház? Az nem egy eleve autokrata műfaj?

Sz. K.: Ez majdnem minden intézménnyel vagy munkahellyel kapcsolatban feltehető kérdés. Természetesen egy adott produkciónak a rendező a vezetője vagy a főnöke, de a demokráciában is vannak nagyobb és kisebb felelősséggel járó posztok, amiket különböző emberek látnak el, és ott sem mindenki ugyanakkora terhet visz. Ám az biztos, hogy a rendező abszolút felelős egy produkció minden egyes szegmenséért, és felelős annak a munkának a minőségéért is. Nem a művészi minőségre gondolok itt most, hanem a folyamatra magára, és az abban részt vevő emberek mentális-fizikai egészségére. Egy multinacionális cég osztályvezetője, ha jó vezető, akkor ugyanezekre figyel.

Csak a színház különleges hely, benne különleges emberekkel, akik az idegrendszerükkel, az érzelmeikkel, esetenként a szexualitásukkal dolgoznak, ezért sokkal ingoványosabb terep, mint egy íróasztal mögött végezhető munka.

Régen a színészeket és az utazótársulatokban dolgozókat a városfalakon kívül temették el, mert annyira tisztátalannak tartották őket. Pont ezért: a testedet és a lelkedet viszed a vásárra a színházban. Így szerintem ma már egy modern rendező odafigyel erre a kiszolgáltatottságra, nem pedig visszaél ezzel az eszköztárral.

C. L./WMN: Ezért lehet, hogy a #metoo-mozgalom a filmes-színházi közegből indult?

Sz. K.: Egyrészt ezen a terepen az erőszaktevők könnyebben engedhetik el magukat, mert a munka része, hogy az érzésekkel, szexualitással dolgozzunk, a határok elmoshatók, ha valaki nem tartja ezeket tiszteletben. Másrészt a színházi és filmes szakma jobban szem előtt van, ezért az erről való beszéd és a botrány a médiában izgalmasabban tálalható, mint hogy egy kórház szemészetén a műtőfőnök mit csinált a takarítónővel. Pedig nyilvánvalóan ezerféle ilyen történet van számtalan egyéb munkahelyen is. Látod, a sportolók is szem előtt vannak, szép lassan ott is kerülnek elő a csontvázak a szekrényből. Remélem, más helyeken is.

C. L./WMN: Hol jársz most az akár élethosszig tartó önfelfedezés útján?

Sz. K.: Most valamiféle fordulóponton vagyok. Így, a harmincas éveim végére, nem nagyon találtam egzakt válaszokat a kérdésekre, amikkel elindultam tizenöt éve.

De azt biztosan megtaláltam, hogy fontos kötődni az emberekhez, akikkel egy időben élünk. Sokkal fontosabb adni, mint kapni.

Nagyon közhelyesen hangzik, de ezt a saját bőrömön tapasztaltam, és nem a Bibliát idézem. Adni, adni és minél többet adni, amilyen nagy kanállal csak tud az ember, és minél kevesebbet várni cserébe.

C. L./WMN: Ezt a szűk környezetedre érted?

Sz. K.: A családomra, és mindenre. Az életem előző etapjában, az ösztönök megélésében és a korlátok feszegetésében elég messzire jutottam. Nagyon izgalmas dolgokon vagyok túl, és le nem mondanék ezekről az élményekről, de mégiscsak nagyon kietlen tájon, még több kérdéssel a hátamon végeztem, mintsem válaszokkal a kezemben. Tudom, sokszor voltam önfejű, öntörvényű, önző és kiszámíthatatlan. Az ebből való visszakanyarodással és a visszakapcsolódásommal az élet alapvető dolgaiba (mint barátságok, család, munka), egyszerre letisztultak azok a dolgok, amik jelen voltak már fiatalabb koromban is. Alapvetésekhez érkeztem el. Nem biztos, hogy minden kő alá benéztem, de a kövek kilencven százaléka alá biztosan.

C. L./WMN: Mit üzennél a tizenöt és huszonöt év közötti korosztálynak? Amit jó lett volna, ha annak idején te is tudsz…

Sz. K.: Azt üzenném – és tulajdonképpen én ezt is csináltam, és szerintem nem csináltam rosszul –, hogy rengeteg korüzenet van, és nagyon gyorsan felkapott divatos frázisok és Insta-mondatok, de ott van az emberben egy csomó igazság már eleve. Rengeteg nagyon tiszta, ösztönös válaszunk ott van, amire jó hallgatni.

A valós utunkat kipányvázzák ezek a belső hangok, fontos, hogy ne hagyjuk elhallgattatni őket.

Annyi minden tudja beborítani őket: hétköznapok, rossz kapcsolatok, rossz partner- és munkaválasztások, de belül az emberben ez a hang mindig jelen kell, hogy legyen, és mindig arra kell hallgatni. Úristen, de lila vagyok!

Az interjút és a képeket Chripkó Lili készítette

A képek Samsung Galaxy S21 Ultra 5G géppel készültek