–

Nem tudom, régen mennyire mertek slendriánabbak lenni az emberek, vagy érték be száz helyett a 95 százalékkal, mindenesetre egy átfogó kutatás szerint a perfekcionizmus manapság egyre inkább elterjedőben van, aminek érdekes módon a következménye nem az önmegvalósító és elégedett emberek gyorsan szaporodó tömege. Helyette olyan pszichológiai problémákkal kínlódnak egyre többen a tökéletességre való törekvésük miatt, mint a szorongás, a depresszió, az önpusztítás különböző formái, az OCD (vagyis kényszerbetegség), a PTSD (a poszttarumásstressz-szindróma), az alvászavar, vagy a krónikus fejfájás, csak hogy párat említsünk a hosszú és komor listáról.

Nekem is ez a benyomásom: egyre nagyobb a nyomás az emberen, hogy folyamatosan, mindig, minden körülmények között kihozza magából a maximumot, meg még egy keveset, hiszen több van mindannyiunkban, mint gondolnánk.

Mintha mindenhonnan az az üzenet érkezne: fontos, hogy megmutassuk, csúcsra járassuk, odategyük magunkat, hogy ne érjük be kevesebbel, hogy igyekezzünk tökéleteset alkotni.

Ám mielőtt tovább megyünk, bennem itt rögtön fel is merül a kérdés: mi az, ami tökéletes? Kinek a szemében tökéletes? Ami engem illet, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bármi, amit létrehozok, valaha el fogja tudni érni ezt a színvonalat. Ami nem feltétlenül baj (és nem is törekszem rá, de erről majd később). Ma már, lassan nyolc önálló kötettel a tarsolyomban, és több ezer cikk megírása után pontosan tudom, képtelen vagyok írásban tökéleteset létrehozni. Egy regényt befejezni nem, legfeljebb abbahagyni lehet. Mindig lehetne rajta mit csiszolni, szórenden változtatni a szöveg ritmusa miatt, jobb, plasztikusabb, zeneibben hangzó szinonimákat vadászni, még alaposabban kidolgozni a karaktereket, annyira, hogy szinte magad is eggyé váljál velük, aztán újraolvasni az egészet, még kicsit alakítgatni, tökéletesítgetni hosszú éveken keresztül.

Ez a másik kedvenc foglalatosságomra, a főzésre ugyanúgy igaz. Szeretek például pho levest főzni, szerintem nem is csinálom rosszul. De hogy tökéletes-e? Távolról sem, sőt megkockáztatom, még autentikusnak sem autentikus. Mitől lenne az? Életemben nem jártam még Vietnámban, az összehasonlítási alapom kimerül a városban fellelhető street foodos kantinok kínálatának kóstolgatásában, és nem, nem rontottam be sehol a konyhába, hogy elkérjem a séf anyakönyvi kivonatát, és szakmai önéletrajzát a hitelességét bizonyítandó. A saját gyártmányú pho levesemmel általában elégedett vagyok, emellett persze nyitott szemmel (esetemben nyitott szájjal is) járom a világot és igyekszem tanulni, inspirálódni, keresem a lehetőséget a fejlődésre. Távolról sem a tökéletesség hajszolása miatt. Ismerem magamat, tisztában vagyok a korlátaimmal: én sohasem tudnék olyan mélyen elmerülni egy-egy étel megtanulásában, mint például Dragomán György, aki, ha kovászol, akkor kitanulja a folyamatok mikrobiológiáját is, mellette nemzetközi kovászcsoportokban gyűjt be hasznos információkat, majd rendületlenül kísérletezik a hozzávalókkal orrvérzésig. Én ennél jóval primitívebb szinttel beérem.

Hogy miért?

Nem, nem az igénytelenségem miatt. Hanem a következő három okból kifolyólag.

Egyrészről valószínűleg a személyiségemből adódik, hogy nem vagyok maximalista. Én soha nem a tökéletesség elérésére, csupán az olyan embernek a munkája felett érzett elégedettségére vágyom, aki szívesen csinálja azt, ami érdekli, és emiatt boldogan elmerül egy bizonyos ideig a részletekben.

Nem az akadémiai, csupán a műkedvelő mélységig jutva, ahol gond és hiányérzet nélkül megállok.

Másrészről: az a tapasztalatom, hogy a tökéletességre való törekvés életveszélyes is tud lenni. Egy hozzám nagyon közel álló személyt – én így hiszem – részben a maximalizmusa miatt veszítettem el. Ez az illető – én így éreztem – nem tudott megbirkózni a teherrel, hogy képtelen olyan tökéletes anyja lenni a babájának, mint szeretne. Hiszen nyilvánvalóan ilyen dolog, hogy „tökéletes szülő” nem létezik. És nem is baj. Tisztában vagyok persze a szülés utáni depresszió jelenségével, ahogy azzal is, hogy ez a betegség sokkal összetettebb, mint puszta szorongás a hibázástól. De nála (és sok más nőnél, akinek azóta a témában olvasom a gondolatait, vallomásait) azt tapasztaltam: iszonyatos romboló erejű egy egészen addig a munkahelyén és a magánéletében is (a saját és mások mércéje szerint is) kiválóan teljesítő nő számára egy olyan helyzet, ahol nem tud mindent egymaga kontrollálni, ahol, ha mérni szeretné a teljesítményét (a gyerek által elfogyasztott tej milliliterjeiben vagy a heti gyarapodásában), az is félrevisz. Úgyhogy nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mennyivel jobb lenne, ha megfogadnánk a nagymamám beletörődő bölcsességét, miszerint „anyaként csak megbukni lehet”. És ezzel a mozdulattal akár el is engedhetnénk a tökéletes, vagy akár a mások szerint is jó anya példaképét, és lennénk csak az, ami: gyereküket jól szerető nők. Vagy valami hasonlóra törekvők. 

Ha azt akarod, hogy a gyerekedet ne lehessen megvezetni, akkor hagyd kérdezni, gondolkodni, sőt: vitatkozni (veled is)!

WMN Life – 2021. november 16. – NB

 

A harmadik érvem a tökéletesség ellen megint csak empirikus tapasztalaton nyugszik: van jó pár ember a környezetemben, akik tehetségesek, elképesztően szorgalmasak, ambiciózusak, különlegesek, ők aztán igazán odateszik, és közben cseppet sem kímélik magukat… ám amikor letesznek valami rendkívülit az asztalra, a(z általam) várt diadalittas érzés, az alkotó büszkesége, az elégedettség rendre elmarad.

Sanda szemmel méregetik a produktumot, amit pedig legjobb tudásuk szerint hoztak létre, azt a mennyei pho levest, azt az izgalmas és eredeti cikket, az erőn felül teljesített távot, a kiemelkedő projektmunkát, és nem látnak benne mást, csak a vért, a verejtéket és az ennek ellenére még mindig jelenlévő hibákat.

És ami ennél még szomorúbb és kolosszálisabb hiba szerintem: csak elvétve képesek magukat megdicsérni. Amit másnak (úgy hiszem) heztitálás nélkül megtennének, azt megvonják maguktól: nem tudják magukat vállon veregetni, és azt mondani, hogy ez igen, ez nagyon rendben van, erre igazán büszke lehetek.

Úgyhogy tudod, mit? Meghirdetem a tökéletlenség forradalmát.

  

Merjünk hibázni. Merjünk nem makulátlant alkotni. Merjük látni a mostani munkánkban egy hosszú folyamat egyik (hibáival is szerethető) pontját. Merjünk élvezetet lelni az alkotásban anélkül, hogy a tökéletesnek szánt vagy remélt végeredményre függesztenénk a tekintetünket. Merjünk hasra esni. És merjünk nevetni magunkon ott lent, a porban kapálózva.

És könyörgök. Merjük megdicsérni magunkat. Akár hangosan. Mindenki előtt.

Fiala Borcsa