–

Éppen tegnap hangzott el a szerkesztőségben a kérdés, hogy nekem mi segített abban, hogy fel tudjam dolgozni, hogy tizenkét éves koromban fél év különbséggel elvesztettem a szüleimet. Sokszor feltették már ezt a kérdést, és mindig csak annyit tudtam felelni: szerencsém volt. Bár rövid ideig tartott, de gondtalan, kiegyensúlyozott gyerekkorom volt.

Rendezett körülmények között, biztonságban, szerető közegben nőttem fel, ahol minden úgy zajlott, amit a közbeszédben normálisnak vélünk, és amiről hajlamosak vagyunk naivan azt gondolni, hogy biztosan mindenhol így van.

Velem sokat foglalkoztak a szüleim, elmagyarázták, ha valamit nem értettem, bátran megkérdezhettem tőlük bármit, mindenre feleltek, gondoskodtak rólam, támogattak és bátorítottak. Felnőtt fejjel fogtam csak fel, hogy mindez közel sem olyan magától értetődő más családok életében. Miután meghaltak, ismét szerencsém volt, bármennyire furcsán hangzik. Olyan támogató közeg vett körül, amire könnyű volt támaszkodni, és átvészelni a felfoghatatlant. Lelki, szellemi és anyagi támogatást is kaptam a hozzám legközelebb állóktól, és mindez lehetővé tette, vagy legalábbis nagyban elősegítette, hogy legyen erőm felállni és továbbmenni. Arról egyáltalán nincs szó, hogy olyan kicsi lettem volna, amikor még könnyebb volt a tragédián túllendülni. Ha egyes részletekre nem emlékszem is, az csak azért van, mert az agyam törölte őket, hogy elbírjam a fájdalmat. De élesen él bennem, amikor Apu ölében sírtam, miután elmondtuk neki, hogy gyógyíthatatlan beteg és hetei vannak hátra, és arra is emlékszem, milyen volt egy-két hónappal később végignézni, ahogy anyukámat is felfalja a rák, és a kemoterápiától még a vizet is kihányja. A szüleim hagyatéka és az engem körülvevő emberek biztosították, hogy legyen hol laknom, miből élnem, és legyen lehetőségem továbbtanulni. Ez nem mindenkinek adatik meg. Még akkor sem, ha látszólag kevesebb tragédia éri.

A Dívák című dokumentumfilmben három húszéves lányt ismerhetünk meg, Szanit, Tinát és Emesét, akinek a mindennapjait a huszonhat éves rendező, Máté kíséri végig. Ezek a lányok még nem tudtak leérettségizni, és mentoraik most egy különleges gimnáziumban próbálják meg felkészíteni őket a vizsgára. Nem azért nincs még bizonyítványuk, mert buták lennének, vagy mert felelőtlenek, fiatalok, és szarnak bele mindenbe. Még ha könnyű lenne is ennyivel elintézni az indokokat. Mindhárman olyan nehézségekkel küszködnek már gyerekkoruk óta, amelyekkel gyakran a felnőttek sem tudnak mit kezdeni. Van itt minden, amiből akár egy is elég ahhoz, hogy valaki összeomoljon:

diszfunkcionális család, ami nélkülözi a gondoskodást, az odaadást és a támogatást, drog- és alkoholproblémák, anyagi és tanulási nehézségek, billegő szexuális orientáció, kapunyitási pánik, és olyan „egyszerű”, hétköznapi problémák, mint párkeresési nehézségek, szakítás, baráti konfliktusok.

Mindhárom lány próbál a felszínen maradni, miközben mázsás súlyokat cipelnek magukkal. Erőn felül próbálnak teljesíteni az iskolában, mellette dolgozni, maguk mögött hagyni a füvet, a gyógyszereket, az alkoholt és a káromkodást. Igyekeznek felelősen állni az élethez, elmennek szavazni, és azon vannak, hogy kitalálják, mivel szeretnének a jövőben foglalkozni. Az idősebb generáció talán értetlenül áll az előtt, hogy ha valaki heti ötször dolgozik iskola mellett az éjszakában, hogy fenn tudja tartani magát, akkor miért költ műszempillára és műkörömre, és fog a kezében állandóan egy új hullámos kávézóból származó papírpoharat. Ez azt hiszem, már generációs különbség. A korosztályomnak sokkal fontosabb, hogy az élet apró örömeibe invesztáljon, és ilyesmivel jutalmazza magát, amiért mindennap túlél. Lehet, hogy okosabb döntés lenne ezt a pénzt félretenni, lemondani ezekről a javakról, de mi már sokkal könnyebben élünk a carpe diem szellemében, és abban a hitben, hogy legalább ennyi jár nekünk. De ez szerintem nem baj. Miért ne járhatna, ha egyszer az életünk tele van kilátástalansággal? És ez nem jó dolgunkban történő vinnyogás. Nekünk már megugorhatatlannak tűnik akár csak egy kis lakás megvásárlása önerőből. Úgy érezzük, hogy pokoli nehéz dolgunk van, ha boldogulni szeretnénk, és visszautasítjuk, hogy csak és kizárólag azért dolgozzunk, hogy egyről a kettőre jussunk. Szeretnénk élvezni is az életet. Pláne akkor, ha az tele van problémákkal.

Ne gondoljuk, hogy csak azért, mert fiatal valaki, nem élhet meg valós és mély fájdalmat.

Hogy őt nem érhették még negatív hatások. Hogy ő még nem tudja, mi a nagybetűs élet. Dehogyisnem. Csak, ha éppen gyerek, kamasz vagy fiatal felnőtt, akkor még a korábbi élettapasztalatára sem tud támaszkodni, hogy kilábaljon a nehézségekből. Egyszerre fedezi fel magát, a környezetét, a világot, a rendszer működését. És ez kibaszott terhes. Pláne, ha közben nincs kire támaszkodni. Ebből a küzdésből mutat meg nekünk nyolcvan percet a Dívák. Nem a világ legjobban megírt és leforgatott dokumentumfilmjéről van szó, de elképesztően fontos kérdéseket feszeget. Figyelemfelhívás, hogy nem minden fekete vagy fehér, és hátrányosan megítélni ezeket a lányokat, vagy akár kollektívan a fiatalokat nagyon könnyű, de érdemes a páncél, adott esetben a smink mögé nézni.

A szarajevói nemzetközi filmfesztiválon nagy sikerrel vetített Dívákat Magyarországon először a 18. Verzió filmfesztiválon lehet megnézni, amelyet november 9–14. között Budapesten, Debrecenben, Szombathelyen, Pécsett, Szegeden és Kecskeméten rendeznek meg. Bővebb információk ITT. A dokumentumfilm november 18-tól az HBO GO kínálatában is elérhető lesz.

Krajnyik Cintia

Képek: HBO