–

Kedden ébredtem, csak homályos rémképek maradtak meg mind a hétfői napról, mind a vasárnap estéről

Nem is nagyon akartam emlékezni rájuk, mert most csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy kijussak a pszichiátria zárt osztályáról. Nem érdekelt semmi más, az sem, hogy kerültem ide, vagy hogy mit keresek itt.

Ezek mind háttérbe szorultak. Óránként egy-egy cigarettát szívhattam el az osztály dohányzó lakóival közösen. Először ebben a kis dohányzóban szembesültem vele, hogy innen nincs kiút a friss levegőre.

Az egyik páciens, Géza bácsi ebben a füsttel teli szobában mesélte el nekem, hogy a bolygónk sorsa az ő markában, vagyis két ujjában van. Elmondta, hogy a sátán és az ördög katonái már a szolgálatában állnak, és a második csettintésére feltámadnak és megsemmisítik a Földet. A kijelentés után fenyegetően rám nézett és egyet csettintett. Ekkor szerencsére nemcsak bennem, hanem az osztályon dolgozó ápolókban is tudatosult, hogy nekem biztosan nem a zárt szekcióban van a helyem. Hamarosan kitárult előttem az a vaskapu, ami számomra akkor a mindent jelentette, mivel ez a vastömb választotta el a pszichiátria zárt és nyílt osztályát egymástól. Örömmel léptem ki rajta, de a boldogságom pillanatok alatt szertefoszlott.

Az agyam nem volt hajlandó tovább védeni az emlékektől, és egyszerre zuhant rám a történtek súlya

Minden egyszerre kezdett derengeni, de mégis a mai napig lágy homály borítja. Sok minden eszembe jutott. A hajó, ahol átkapcsolt a „happy-depi” kapcsoló a fejemben; a barátaim, akiket köszönés nélkül otthagytam azon az estén, mert nem tudtam a szemükbe nézni, (és, hogy ők ennek ellenére is megmentették az életem, bár nem is tudnak róla). A szüleim, akikre a frászt hoztam, és akik foggal-körömmel, az idővel versenyezve küzdöttek az életemért; a húgaim, akiket az összes testvéri civakodás ellenére mindennél jobban szeretek. Egy nem elrendezett kapcsolat, ami a mai napig kísért; a Lánchíd; a városban tett sétám; az, hogy vasárnap este minden borús volt és sötét: az emberek, az érzelmek, az utca, a fények, a felhők, a mindenség. Bár ez az érzés csak arra a vasárnap estére költözött belém, és csak egy foszló gondolatként tartottam meg, úgy érzem muszáj ragaszkodnom hozzá, mivel félek, hogy visszatér. Szóval fel kell készülnöm; tudnom kell, hogy győzhetem le. 

Meglepő, de a nyílt osztályon az emberek is nyitottabbak a maguk módján

Például könnyen összebarátkoztam a brazil sráccal, akit a rendőrök hoztak be a Lánchíd pereméről. Már rég tudtam, de ekkor szembesültem csak igazán vele, hogy a korombeliek között sem én vagyok az egyetlen, akinél idáig fajultak a dolgok. Egy szobába kerültünk, így végre nem éreztem magam egyedül, de a nyugalmam csak estig tartott, amíg el nem jött a gyógyszer bevételének ideje. Emlékszem, a srácnak ilyenkor lassan eltorzult az arca, ahogy a teste szívta fel a (végre) legálisan beszerzett antipszichotikumokat és nyugtatókat. Én ezt a fajta kezelést tapasztalatból megtagadtam, amit nehezen fogadtak el a velem foglalkozó orvosok, de hát ők sem állnak a betegjogok felett. Külső szemlélőként is rémisztő volt látni, hogy mennyire durván eltorzítanak ezek a szerek egy fiatal személyiséget.

Félreértés ne essék, én nem gyógyszerellenes vagyok, csak a túlzott mennyiségű gyógyszerosztásnak nem vagyok a híve, ahogy annak sem, hogy ismeretlenül ilyeneket adjanak a kezembe. A pszichiátrián pedig legalább öt-hat tablettát adtak vacsi előtt, megfigyeléseim szerint nem étvágygerjesztés céljából. Reggelre minden rendben lett, visszakaptam a brazil barátom, de az érzés, hogy nem akarok tovább itt maradni, csak erősödött.

Megértettem, hogy segítségre van szükségem, de azt is, hogy nem ezen a helyen fogom megkapni, erre inkább egy élő temetőként gondoltam, ahonnan minél gyorsabban ki kell jutnom.

Nem szeretnék tovább menekülni önmagam elől, de nem ebben az épületben akartam szembenézni a történtekkel és a szorongásaimmal. Az első alkalmat megragadva, egy csoportterápián a nővéreket is sikerült meggyőznöm erről, bár az is lehet, hogy csak nem akartak velem tovább veszekedni, de a lényeg ugyanaz volt: még aznap este úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha hazaengednek. Ez volt a harmadik és az utolsó örömteli hír, amit ott kaptam, de ez sem tartott sokáig. 

„Azt mondják, külsőleg én hasonlítok rád a legjobban. Én is keveset mosolygok és szinte sohasem nevetek” – El nem küldött levél anyámnak

VIM – 2021. október 24. – WMN

 

Hamar rá kellett jönnöm, hogy a vasárnapi éjszaka következményeivel kint sem lesz sokkal könnyebb megküzdeni, mint a pszichiátria falai között

Édesapám vitt haza, és már az autóban rám tört a szorongás, hogy hány barátomnak és családtagomnak tartozom magyarázattal, amit a mai napig nem tudok megadni nekik, sőt még magamnak sem. Talán soha nem is lesz megmagyarázható, amit magammal tettem, vagy talán csak idővel válik majd azzá. Hazaértem, és a szobámba siettem, ahol kíméletlenül szembesültem az elmúlt napok fájdalmának miértjeivel.

Az üres gyógyszeres üveg, egy fél üveg víz és egy feles pohár, az asztalomon vártak rám.

Hirtelen elkezdett szúrni a mellkasom, és reggelig alább se hagyott. Az éjjelt rémálmok kísérték: újra a pszichiáterem rendelőjében voltam, ahol az első húszperces beszélgetés után, antidepresszánst és nyugtatót kaptam, amikkel aztán álmomban újra megpróbáltam véget vetni az életemnek. Izzadva, remegve ébredtem, el kellett jönnöm hazulról, nem tudtam ott lenni. 

Azóta sem szeretek egy helyben maradni, pláne nem abban a szobában. Szerencsére nem is kellett, mert gyorsan elfogadtam egy meghívást Hollandiába egy barátomhoz, hogy lelkileg felkészüljek az intenzív, négyhetes, bentlakásos terápiára, amit elvállaltam, hogy válaszokat kaphassak a kérdéseimre. Ez segített, adtam magamnak egy kis időt. Mégis, azóta az éjszaka óta, nem nagyon találom a helyem, nem érzem magam komfortosan a megszokott életemben. Visszafordíthatatlanul megváltoztam, és ez nyomaszt, félek, hogy sosem nem leszek már olyan, mint egykor voltam.

Ami volt, azt nem tudom meg nem történtté tenni, de remélem, a kezelés segíteni fog, hogy megfelelően feldolgozzam azt, ami bennem van.

Ha magadra ismertél a cikkben, esetleg öngyilkossággal kapcsolatos gondolataid vannak, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, akkor mindenképp kérj segítséget! Éjjel-nappal ingyen hívható a 116-123 lelki elsősegély-szolgálat.

Bővebb információt ITT találhatsz.

További írásaink a témában ITT, ITT és ITT.

Márk

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Flashpop