–

Ne hari, Kenó!

Mielőtt belevágnánk a lecsóba (pontosabban a tésztagyúrásba és töltelékkészítésbe), hadd meséljek el egy történetet. Annak idején, amikor olyan húszévesforma lehettem, nyaranta jogászhallgatókkal jártam Magyarország vizeit túrakenuval, vízitábor címszó alatt – ami inkább volt esti bulizás és nappali másnapos, lusta csordogálás a folyókon, mint sportteljesítmény… Nyilván én éppen ezért szerettem. Napközben kiszívott és aranybarnára perzselt minket a nap, este pedig a különféle part menti kocsmákban, a tábortűz mellett vagy a kemping asztalánál játszottunk két világmegváltás között mindenfélét: hol kártyáztunk, hol activityztünk, de határozottan emlékszem egy fergeteges alkalomra, amikor a „mi lenne, ha állat lenne?” című vetélkedő dívott. (Nyilván a fergetegesség ezúttal egy erősen szubjektív, belsőleg megélt dolog volt, aminek humorfaktorát igencsak befolyásolta a zsenge kor és az olcsó szeszek.)

A másik érzéseit cseppet nem kímélve figuráztuk ki egymást, rámutatva olyan jellemvonásokra, amiknek felismerésére az ember nem biztos, hogy teljesen készen állt. És van, akin rajta is maradt még hosszú évekkel később is a név, amit e dicstelen módon szerzett. Így járt például az a srác is, akinél a „mi lenne, ha tévéműsor lenne?” kérdésnél valaki csípőből rávágta: Kenó-sorsolás… nem ő volt ugyanis a világ legizgalmasabb figurája, fogalmazzunk úgy. A Kenó becenévvel örökre egybeforrt, és én csak abban bízom, hogy időközben (hiszen mind megkomolyodtunk már) megbocsátotta ezt a gyerekes gúnyolódást. Ha mégsem, akkor én itt és most megkövetem, sőt beleállok a dologba én is, és vállalom, hogy ha növény lennék…

…én egészen biztosan burgonya lennék (vagy burganyó). 

Vagy legalábbis nagyon igyekszem burgonyai babérokra törni.

Talán első pillantásra nem látszik, de a nem kifejezetten esztétikus, földes gumó bizony a legizgalmasabb zöldség, amit valaha láttam.

Olyan sok arca és elkészítési módja van, ahány beceneve! (Ha már unnád a krumplit, vagy cikket írnál róla, és nagy szükséged lenne szinonimákra, bátran használd a krumpedli, kolompér, kompér, kolompír, korompér, krompér, gruja, földialma, svábtök, földitök vagy pityóka kifejezéseket!) Bónusz fícsör, hogy a kenyér kalóriatartalmának harmadát birtokolja, van benne C- és B- vitamin bőven (bár az előbbi, mint a legtöbb leszedett növénynek, a tárolás során jelentősen csökken), és egy kevés A- és K-vitamin is. Az íze sem tolakodó, a felhasználási módjai pedig olyan változatosak, hogy simán lehetne játszani olyat is, hogy ki tud többet felsorolni.

Készíthetünk belőle rakottast (és abból is hány meg hány fajtát, gondolj csak a magyaros verzióra, vagy a francia tejszínes-sajtos rétegzett mennyországra), főzeléket, levest, süthetjük, karikázhatjuk, lereszelhetjük tócsninak, belemehet a kenyérbe, pogácsába, puhára főve a svájci sajtfondübe, de héjában megsütve, különféle töltelékekkel is parádés vacsora szerintem.

Míg a kolompér leggyakrabban köret formájában, egyfajta mellékszereplőként kerül terítékre, ezúttal egy olyan receptet készítettem el, amelyben ő lesz a főszereplő: a tésztába csomagolt meglepetés.

Lengyel pierogirecept

Sós vízben héjastul puhára főzöm a krumplit, majd amikor kissé kihűlt, meghámozom, és áttöröm. (Nem szabad turmixolni, mert akkor maccsos lesz, inkább villával vagy krumplinyomóval menj rá!)

Amíg a burgonya fő, egy evőkanál vajon megdinsztelek egy apró kockára vágott vöröshagymát, majd összekeverem negyed kiló áttört túróval, sóval, frissen őrölt borssal, végül belekeverem a tört krumplit is – ez lesz a töltelékünk.

Elkészítem a tésztát is: két és fél bögre lisztet egy-másfél bögre langyos vízzel, egy kiskanál sóval és egy tojással összegyúrok. Nem érdemes rögtön az egész vizet belezuttyantani a lisztbe, inkább fokozatosan add hozzá, pont annyit, amennyit felvesz a tészta. Amikor elkészült, félbevágom, és 20 percet pihentetem letakarva. Utána kinyújtom kb. 3-4 milliméteresre (nem szabad túl vékonyra, mert akkor egy kínlódás lesz megtölteni), majd egy vizespohárral, vagy nagyobb (kb. 5 centiméter átmérőjű) pogácsaszaggatóval kiszaggatom a tésztakorongokat. A közepükre teszek egy kiskanál tölteléket (itt ki kell tapasztalni, mekkora az az adag, amivel még épp szépen össze tudod állítani a pierogikat), félbehajtom, és a széleit összenyomkodom.

A kész pierogikat lisztes tálcára teszem (a lisztet tényleg ne feledd vagy spórold le, mert állás közben hajlamosak odatapadni a talajhoz, aztán hiába dolgoztál). Amikor elkészült az összes, vizet forralok, és egyszerre maximum tíz tésztát kb. 5-6 percig főzök sós vízben, azaz: miután feljöttek a vízfelszínre, még pár percig. Olvasztott vajra szedem őket, majd tejföllel, karamellizált hagymával tálalom – utóbbi valójában nem más, mint végtelen türelemmel, hosszan dinsztelt hagyma. Addig kell lassú tűzön meg-megkavargatni, amíg meg nem barnul. Ez valóban nem két perc, de az eredmény mindenért kárpótol. (Lehet, hogy mégis inkább vöröshagyma lennék?) De ha szereted, pirított szalonnát is tehetsz rá, én a karamellizált hagyma mellé még pirított hagymát szórtam, hogy roppanjon is valami a fogam alatt.

Ezt a receptet ITT találtam, a szerző állítása szerint pedig nem mástól, mint Marek Widomskitől, a krakkói kulináris intézet alapítójától és igazgatójától származik, ennél autentikusabb forrás nekem most nem is kellett. Mivel egy rendkívül kézműves fogásról beszélünk, ne akkor állj neki, amikor nagyon rohansz, de közös hétvégi főzőcskézésre remek ötlet, a töltelékek száma pedig végtelen mínusz egy.

Mindenkinek jó étvágyat kíván,

Fiala Borcsa