Amikor a gyermekotthonba kerültem, valahogy nem gondoltam az étkezés dologra. Az előző otthonban kényelmes dolgunk volt, a szomszédos kollégiumban volt a reggeli meg a vacsora is, azt az iskola konyháján elkészítették, csak át kellett menni érte.

Luxus.

Persze, ha nem ízlett, vagy nem szerette a gyerek, akkor bóbitázhatott, hiszen nem volt keretünk élelmiszerre, így nem volt pótvacsora, bár azért mindig kigazdálkodtunk pár szelet vajas kenyeret.

Az új, már fővárosi helyen meglepődve tapasztaltam, hogy a vacsorát viszont nekünk, ott dolgozóknak kell elkészítenünk. Egy csoportban hétköznap két ember dolgozik: egy nevelő és egy gyermekfelügyelő. A nevelő a rangidős, ami sokszor okoz viszályt. Ő kapja a diplomás bért, ő felel a tanulásért is, míg a gyerekfelügyelő szinte ugyanannyit dolgozik, viszont nyolcvanezret kap kézbe. Ez utóbbi felel a rendért, a ruhákért, ha valaki odahány a szőnyegre vagy összekeni a vécét. Meg persze ő főz.

Az úgy néz ki, hogy egy hónapra előre megvan az étlap, amit általában a szakmai vezető készít el, vagy ha nem ér rá, akkor valaki az irodából. Ez alapján kell megrendelni a havi csoportpénzből az élelmiszert. Azért rendelni, mert ki a bánat tud elmenni, hogy megvegye azt?

Én szerencsés vagyok, van autóm, sokszor ültettem be kóbor pulyákat, és mentünk együtt vásárolni. Nagyon jó móka. Azt tudni kell, hogy az otthonok ugyan nyitottak, de az egyik legfőbb problémának tartom, hogy mégis egy zárt közösséget alkotunk, hiszen általában nincs lehetőségünk arra, hogy kimenjünk olyan dolgokat csinálni, ami egy normál családban egyértelmű.

Ennek megfelelően a tizenegy éves gyerek egy ilyen vásárlásnál megkérdezte, hogy miért kell a bevásárlókocsiba pénzt rakni.

Nem látott még olyat, nem volt soha vásárolni. (Egy kérdés: ez alapján, hogyan tud felkészülni 18 éves korára az önálló életre?)

Mindezen, és még sok máson azért nem tudunk változtatni, mert nem dolgozik elég ember egy csoportban.
Gondold el, ha lebetegszik csak az egyik ebből a párosból, vagy szabadságra megy, mert félő, hogy megbolondul, akkor a csoportot egy ember viszi. Nincs helyettesítés.

Ennek megfelelően sokszor látom előnyét annak, hogy tudok főzni, és szeretek is.
Az ember megérkezik 13 órára, és megnézi az táblázatot, hogy aznap mi lesz a vacsora. Lustábbja örömmel felsóhajt, hogy szendvics, később, négy körül a gyerek, miután megkérdezte, (mindig megkérdezik, és azt is, hogy mikor, persze mindennap hatkor van), hogy mi lesz a vacsora, a felnőttnek e kényelmesebb lehetőségére ezt fogja mondani: Ó, ne már, megint?

Szóval általában szendvics valamilyen zöldséggel, melegszendvics, vagy tészta: túrós, bolognai, amit minden gyerek imád. Meg a két serpenyőben sülő tojásrántották 35 tojásból, hála az Élelmiszerbanknak, meg az adományozóknak. Mert hol lenne 35 tojás 12 gyerekre amúgy? (Apropó: Élelmiszerbank. Iszonyat jó lehetőség, remélem, minden multi csatlakozni fog, és a szállítás is jobban megoldódik, illetve kitalálnak rá valamit.) És persze a sajtos-tejfölös tészta. Én ennyi sajtos-tejfölös tésztát még életemben nem ettem, mint a gyermekotthonban.

Mert a nap egyetlen biztos pontja, amikor mindenki együtt van, az a hatórai vacsora. Ezt szeretem én a legjobban.

Mindenki leül, elfoglalja a helyét, („te nem ott ülsz, állj fel a helyemről, hogy eszel, jézusom, Péter, én nem nézem, ahogy eszik”), és lehet beszélgetni. A gyerekek pedig elvárják, hogy te is ott legyél köztük, és te is egyél. Tizenkét különböző korú-, nemű gyerek. A négyéves a tizenkét évessel. Fiúk a lányokkal. És a nagy beszélgetések. Persze nincs sok idő, mert kezdeni kell a fürdést.

A hétvége teljesen más. Amikor idekerültem, még az volt, hogy az ebédet egy külső cég hozta, de ezt anyagi megfontolások miatt elvetették, és onnantól jött az, hogy a hétvégésnek kell megcsinálni az egészet. Volt egy olyan célzata, hogy milyen jó lesz, és pedagógiailag milyen fontos, hogy a gyerekek is részt vegyenek a főzésben.

Nem rossz ötlet, csak a hétvégén eleve egy nevelő van a csoportban. Be tud vonni a főzésbe két-három gyereket, de annál többet nem. Persze figyelnie kell, hogy ne vesszen össze a két testvér a filmen, amit néznek, és a tízéves Marika se vágja le a kezét répaszeletelés közben. A négyévesnek nagyon nem tudsz munkát adni, így az hamar megunja, aztán mehet a tanakodás, hogy mi ez a nagy csend.
Nagyon nehéz, nem is ment jól.

Erre jött a megoldás, hogy akkor az éjszakás készítse elő az ebédet, zöldséghámozás egyebek, és akkor csak oda kell rakni, így „megcsinálja magát” az ebéd. Ez sem ment, a végső megoldás az lett, hogy akkor az egészet elkészíti az éjszakás. Nagyon örültek neki, így is unatkoztak már. Most a takarítás mellett még főzhetnek is.

Persze hogy igyekeznek minél hamarabb elkészülni vele, és ez sokszor a minőség rovására megy.
Mindenki tudja, hogy minőséget minőségi alapanyagokból lehet csinálni, a gazdaságos akármiből nehéz. Eleve felelj meg 12 gyerek ízlésének (lehetetlen, valaki éhes marad, de magára vessen, nem igaz), és még a vécét is ki kell súrolni.

Így eljutottunk odáig, hogy gyakran kértem az éjszakásokat: legalább az egyik fogást hadd csináljam meg én. Ez főleg a leves volt. A gyerekek általában nem szeretik a leveseket, a „csak úgy” feldobott levest pedig végképp nem.

És akkor főztünk. Nyilván kétszer annyi időbe telt, de a végén mindig legyezgette az egómat, hogy az „én nem szeretem”-től eljutottunk a „fú, én még ilyen finomat nem ettem”-ig. Egy krumplilevesnél...

Persze aztán volt, hogy hat órán keresztül csináltunk lapcsánkát, vagy vajas kenyeret ebédeltünk, mert odaégett a csirkecomb, mivel egy durvább fejre esést kellett kezelni, annak minden hozadékával.

Mindenesetre jó érzés, amikor változó korú, nemű gyerekek jönnek oda, hogy „segíthetek?, kavarhatom én?”, és közben belül izzadsz, hogy magára ne rántsa a fazekat, de tudod azt is, hogy két és fél perc múlva elkezd beszélni a szerelméről, vagy csak álltok egymás mellett, és hallgattok, nézitek az ételt, és tudod, hogy arra a pillanatra minden jó.

 Zebegényi Péter

Kép: flickr