–

„Tudjátok, mit, menjünk fel együtt a nagyvárosba!”

„Olyan szuper lesz, ezer éve nem töltöttünk időt Athénban! Mielőtt elindultok a reptérre megihatunk egy koktélt a kedvenc bárunkban, lóghatunk kicsit a bolhapiac környékén, szelfizünk az Akropolisszal, és elviszünk titeket egy avokádós tiramisura a kedvenc vegán kajáldánkba, el lesztek ááájulva!” – lelkendeztem Luca és Bianca barátnőinknek, akik nálunk nyaraltak Methanán, csöppnyi kis falunkban, és miután elbűvölte őket a természet, a csend és a nyugalom, úgy éreztem, még többet akarok mutatni nekik a híres görög vendégszeretetből. 

Akkor még nem sejthettem, hogy életem egyik legmegterhelőbb és legidegesítőbb hétvégéjét tölthetem majd Hellász fővárosában.

A csajokkal lezongoráztuk a „Szex és Athén”-szerű sorozatba illő pár óránkat, könnyes búcsút vettünk a Monasztiraki-téri vonatállomáson, majd Nimi és én elindultunk a törzshelyünk irányába, melyet minden egyes városlátogatásunkkor vallásos rendszerességgel és áhítattal látogatunk: a six d.o.g.s. nevű helyre, ami ebédre libanoni, vacsorára pedig thai lakomát kínál, olyan pad thai-jal, zöld curryvel, és ananászban tálalt sült rizzsel, hogy már a fogások említésével is érzem az ízüket a szájpadlásomon…

Ám ezen az esté – mint kiderült – kizárólag lelki ízlelőbimbóimmal élvezhettem őket: „Rettenetesen sajnáljuk, fiúk, de elég komoly bajba kerültünk, két napon át nem lesz konyhánk” – jelezte a kedvenc felszolgálónk, mi pedig naivan azt hittük, ez lesz a legnagyobb bajunk, így hát éjfél előtt pár perccel csalódottan átsomfordáltunk egy cuki kis görög tavernába, ahol megkaptuk a konyhán maradt két és fél fogás közepeskés maradékát. 

„Ne aggódj, Nimi, holnap ilyenkor úton leszünk Methana felé, addig pedig ki se tesszük a lábunkat a hotel tetőteraszáról – lógatjuk a lábunkat a medencébe, és élvezzük a nyugit a város felett.” 

A város felett, amely ilyenkor, késő éjszaka egyszerre van tele menő és megállíthatatlan lüktetéssel, és junkie-kkal, hajléktalanokkal, kéregetőkkel, női és férfi prostituáltakkal, valamint bárhova és mindenhova vizelő járókelőkkel – és mielőtt bárki a menekültekre kenné, hogy a gyerekkorom Párizsának fényével vetekedő város egyes részei ma már sokkal inkább emlékeztetnek Delhi nyomornegyedeire, ki kell ábrándítanom őket: az említettek jelentős része európai, akik egy fenntarthatatlan rendszerben próbáltak boldogulni, és egyszerűen… belebuktak. 

A csomagját markolászó, és felénk kacsingató alig tizennyolc éves srác mellett elsétálva különös hálát érzek, amiért nekünk csak egy thai vacsiról kellett lemondanunk, és még el is szégyellem magam kicsit.

„Hol van az a menő, sárga tragacsotok?” 

– kérdezi a szálló biztonsági őre másnap reggel, amikor a reggelihez igyekszünk. „A parkolóházban – de nem tragacs, úrinő!” – feleltem neki, mire elmeséli: neki is pont ugyanilyen, több mint húszéves kocsija volt, csak zöldben, de most már koromfekete – és mutat egy fotót egy rommá égett autóról, amely, mint mondja, spontán felgyulladt. „Imádtam, de le kellett mondanom róla” – meséli, mi pedig az óránkra pillantva konstatáljuk: nekünk meg a reggeliről kell lemondanunk… lekéstük. 

Irány a tetőterasz, ahol kifekszünk a placcra, rendelünk egy mandulatejes kávét, és agyunkat kiürítve élvezzük a nyárias longue zenét. „Csirió, bébi – emelem a kávés csészém –, kicsekkolásig semmi más melónk nincs, mint emlékezni rá, milyen szerencsések vagyunk”. 

„Bárcsak maradhatnánk még egy napot, és bepótolhatnánk az elmaradt vacsit és reggelit!” 

– indítom be a Frida KaloKeri Bradshaw (napsárga kocsink becses neve) motorját, majd kikanyarodva a parkolóházból eszeveszett sípolásba kezd a műszerfal, és mire észbe kapok: valószínűleg túlmelegedett a motor, gomolygó füst emelkedik fel a motorháztető alól. Félreállok a forgalmas kanyarban, és felelősségteljes felnőttként kivárom a húsz percet, míg a masinéria megszelídül, majd előkapom a hűtővizet, büszkén, hogy nekünk olyan is van, és lecsavarom a tartály tetejit… Azaz lecsavarnám, ha nem lövellne ki, mint egy pezsgős dugó, a tűzforró fagyálló pedig gejzírszerűen emelkedik a magasba, ezzel együtt a karomra, a mellkasomra, és néhány csepp az arcomra is. 

Fel sem fogom, mi történik – nagyjából fél percen át tart a természeti jelenség, ezalatt pedig eszembe sem jut, hogy minden kétséget kizáróan leforráztam magam. 

Nimi odarohan hozzám, és kétségbeesetten nézegetni kezdi a karomat – ekkor esik csak le, mekkora veszélybe sodortam magam, én hülye. A kocsit kitoljuk a kanyarból, guglizzuk, hogy „gyógyszertár a közelben”, azonnal ellátják a sérülésem, a gyógyszerész pedig megjegyzi: „Nagy mázlid van, ugye, tudod? Mikor legutóbb láttam el egy hasonló esetet, a páciensnek három plasztikai beavatkozásra volt szüksége, és hónapokig volt kórházban.” 

Nimire pillantok: „Ugye-ugye, mondtam, hogy hálásnak kell lennünk, még a tragédiákért is – lehetett volna rosszabb is, abba pedig belegondolni is rémes, hogy érezném magam, ha te nyitottad volna fel a motorháztetőt.” Összecsimpaszkodunk, és „kihívás elfogadva” arckifejezéssel visszamasírozunk a kocsihoz. Hűtővíz a helyén, övek becsatolva – indulás haza, vagy a következő autószerelő műhelyig – a KaloKeri másodpercek alatt ismét füstölögni kezd, mi meg szépen lassan felfogjuk: nem megyünk mi sehova, hiszen lassan leszáll az este, minden szerviz zárva van, hajó ilyenkor már régen nem jár, így hát az egyetlen esélyünk füstjeleket eregető motorral, tyúklépésben haladva visszagurulni az Ominia térre, és bejelentkezni a szállodánkba… újra. 

Tömény húgyszag, beesett arcú heroinisták, hátsójukat cirógató, szemüket meregető fiúk gyűrűjében közelítjük meg a recepciót… 

És én ott helyben elhatározom, hogy ezentúl még gyakrabban adományozunk, és még többet önkénteskedünk, a fáradtság és szomorúság pedig egyre nehezebb csomagként ül a vállamon. Mi más segíthetne rajtunk, mint a kedvenc thai éttermünk, ahol természetesen kiderül, hogy még ma sincsen szakácsuk – kikötünk hát egy agyonhájpolt bisztróban, amely a leírás szerint „klasszikus görög tavernafogásokat kínál, modern csavarral”, ám ez valójában hajszálakat, szivacsosra puffadt, szétfőtt gombát, és vízízű padlizsánsalátát jelent. Nem baj, enni kell valamit – holnap új nap virrad! 

A kedvenc athéni szállónk (a Brown Acropol) mennyei svédasztalos reggelijéről (humusszal, saksukával, friss fügével, facsart narancslével, baklavával) csupán álmodni tudunk: reggel nyolcra a szervizben kell lennünk. Nimi azt álmodta éjszaka, hogy orvul megcsaltam, majd amikor sírva felelősségre vont, vállat vontam, hogy „na és?”. És mivel álmában rossz fiú voltam, a valóságban sincs éppen birkatürelme hozzám kora hajnalban, amikor kávé nélkül gördülünk a szerelőhöz, vércseként vijjogó műszerfallal, a Waze pedig minduntalan egyirányú utcákba akar navigálni minket – ha pedig mindez nem volna elég, lépten-nyomon gyerekek ugrálnak elénk a parkoló autók mögül. 

„Az utolsó, amire szükségem van ma reggel, hogy még te is cseszegess”

– vetem oda Niminek, és ezt csak azért írom le, mert gyakran megkapjuk, miszerint a mi szerelmünk biztosan olyan tiszta, mint a szűz hó, és sosem szólalkozunk össze. Hát, ebben a helyzetben, Hattori Hanzo-pengére élesedett idegekkel – de. Mi több, hamar eljutottam arra a pontra, amit utoljára három éve, a világvégére költözésünk előtt éreztem: én, a filantróp, emberszerető, mindenre üdvözültem mosolygó Kristóf úgy érzem, hogy az emberiség jelentős részétől meg kellene vonni az élethez való jogosítványt, elsősorban attól, aki a Waze térképeket update-eli, és attól a szülőtől, akinek a tíz év körüli kisfiát majdnem halálra gázoltam, amikor gazella sebességgel nyargalva, a telefonját görgetve hatolt át a négysávos úton. 

„Elektromos probléma, nem tudok rajta segíteni” 

– nyilatkoztatja ki az autószerelő, miután közel egy órán át fújkálta és szívogatta az autó motorjának minden egyes csövét, hátha el van dugulva. 

Mielőtt továbbindulunk a rémálomutazás következő állomására, beszerzek egy életmentő kávét, majd amint beindítom a továbbra is füstölgő motort, lepattan az elviteles csésze teteje, és az egész cucc az ölemben landol. „Naná” – gondolom magamban, és örülök neki, hogy batikolt sort van rajtam. Annak kevésbé, hogy lassan kevesebb testrészem marad leforrázatlanul, mint forrázottan. „Egy óra, és megvagyok!” – mondja második szerelő, mi pedig addig is elindulunk a bankautomatához, amely evidens módon üzemen kívül van, majd a második egy pár hónapja bezárt bankhoz tartozik, így aztán csak hűlt helyét találjuk, végül a harmadikból sikerül pénzt kivenni. 

Kifizetjük a szerelő bácsit, és elindulunk a szállóba kicsekkolni… kétórás késéssel. 

Az első kanyar után ismerős speciális effekt kápráztatja el a szemünket: helló, füst, helló, pittyegés, helló, harmadik szerelő! 

Ezúttal egy márkaszervizbe igyekszünk, amely ugyan húsz perc autóútra van a halálgéppé avanzsált kocsinkkal, nincs más választásunk. Péntek van, ha nem jön össze a javítás, vagy itt ragadunk Athénban egész hétvégére, vagy hajóval és taxival hazamehetünk ugyan, de autó nélkül leszünk ki tudja, meddig – ez pedig a falunkban, ahol még élelmiszerbolt sincsen, megreszkírozhatatlan. A sokadik autóbérlő céggel való egyeztetés után pedig kiderül: ha főszezonban kocsit szeretnénk, ki kell bumliznunk a reptérre. 

„A termosztáttal volt gond – megrendelem most, nagyjából két-három óra míg ideér, utána egy óra alatt kicserélem. Addig nézzetek körül a városban, biztos nagyon szeretitek Athént, ha ideköltöztetek” – mondja a mosolygós autószerelő srác, én pedig összeszorítom a fogamat, hogy ne feleljem azt: 

„Gyűlölöm Athént, gyűlölöm a városokat, gyűlölöm az embereket, gyűlölöm magam, amiért mindent gyűlölök!” 

Ehelyett inkább átadom neki a kulcsot, és elhatározzuk: visszaslattyogunk a szállónk teraszára, ahol rendszerint olyan jó lógatni a lábunkat a jakuzziban, útközben pedig megpillantunk egy virágárus nénit, és minden athéni hajléktalan iránti együttérzésünket rajta levezetve felvásároljuk az összes szobanövényét, majd a minidzsungellel megpakolva megérkezünk a hotelbe. 

A tetőteraszra lépve felcsendül a lounge zene, de mostanra leginkább kés porcelántányéron való karistolásának tűnik. 

Dorothy nem vágyakozott a Kansasbe való hazatérésre annyira, amennyire mi szeretnénk végre megölelni a macskáinkat. Belealszunk az önsajnálatba – hála az előző éjszakai négyórás nem-pihenőnek –, és mire felébredünk, rákvörösre égtünk, de szerencsére már fel sem tűnik a fagyálló-kávé kombó után. Egy gyors csobbanás után irány a szerviz, hogy megtudjuk: KaloKeri valóban és végérvényesen meggyógyult. 

Szótlanul száguldunk az sztrádán – egészen addig, míg az autópályadíj-fizető állomás öt kilométeres körzetébe érkezünk, és szembesülünk vele: jó negyven percet ülünk sorban. Körülöttünk autóduda-koncert, benzingőz, káromkodó sofőrök, mi pedig apatikus könnyedséggel nyomjuk be a JBL-t: „I’m addicted to you, don’t you know that you’re toxic”– énekli Britney, én pedig vele üvöltöm: 

„Hogyan is függhettem tőled valaha, hogyan is mérgezhettem magam veled, nagyvárosi élet?!” 

Majd egyetlen pillanattal azelőtt, hogy magunk mögött hagyhattuk volna a sztráda zaját, és a Methana felé vezető, kacskaringós, csendes, tengerpartokon és zöldellő hegyeken átvezető útra kanyarodhattunk volna, még mindig az autópálya belső sávján százhússzal tépve, egyszeriben elénk esik egy bicikli az előttünk haladó kocsi tetőcsomag-tartójáról. 

Csikorogva fékezek – a mögöttem, és az amögött haladó is –, kipattanok az autóból, hogy összeszedjem a bicaj roncsát, és amikor átadnám a sofőrnek, a szemembe néz, s így szól: „Aztán mi a faszt csináljak vele!?”. Ezzel a lendülettel átdobja a bozótba, a szalagkorlát másik oldalára, majd beül a kocsijába, és megy tovább. 

  

Tele vagyok. Nincs tovább. Fokozhatatlan. 

Másfél órával később potyogó könnyekkel kanyarodom be a házunk elé – hihetetlen, hogy nem két évet, hanem két napot voltunk távol. A macskák a porban hanyatt vágva magukat, hemperegve üdvözölnek minket, a tenger felőli teraszajtót kinyitva csakis a kabócákat halljuk, és senki, semmi mást, és egy pohár hűs rozé mellett rápillantok a telefonomra…

Öngyilkos merénylet Afganisztánban. Az izraeli határnál tüntető palesztinokat drónokról fecskendezett könnygázzal lövik. Delta variáns. Autóbalesetben vesztette életét egy hétéves magyar kisfiú. Miután Nagy Feró nemrég a színpadon buzizott, kapott is cserébe egy jó kis Kossuth-díjat. Szalagcímek, amelyekhez hasonlókkal szembesülve az elmúlt néhány év során bár empátiát éreztem, az jutott eszembe: jól döntöttünk, hogy kivonultunk a világból. Most viszont azt éreztem: az egyéni, inszignifikáns küszködésünk fontos és felejthetetlen emlékeztető volt arra vonatkozóan, hogy bár valamelyest kivontuk magunkat a társadalomból, felelősséggel és odafigyeléssel tartozunk egymásért, egymásnak. 

„Soha többé ne menjünk fel Athénba!” – emeli a magasba a borát Nimi, és amint összecsendül a két pohár, azt felelem: „Kivéve, ha már kezdjük túl jól érezni magunkat a buborékunkban.” 

A tibeti buddhizmus egy meditációja, a tonglen szerint, amikor elmélyülünk önmagunkban – sok new age spiritualitás tanítással ellentétben – nem a fényt és feloldozást kell keresnünk, épp ellenkezőleg: mélyen magunkba szippantjuk a összes zavarodottságát és szenvedését, majd azon meditálunk, hogy mindezt megtisztítsuk magunkban, és tiszta, gyógyító energiát lélegezzünk ki minden érző lény javára.

Tulajdonképpen, ha valaki megkérdezi, mit csináltunk Athénban két napon át, lényegi szinten, minden csip-csup nyavalyát és hisztit félretéve azt felelhetem neki: hát, meditáltunk egy fontosat. 

Steiner Kristóf
A képek a szerző tulajdonában vannak