–

Amikor három évvel ezelőtt még Tel-Aviv ölelésében éltem az életemet, és a szorítás kezdett kicsit fullasztó lenni, keresgélni kezdtem – egy helyet, ahol hallom önmagam, ahol az egyén hangját nem nyomja el a tömeg zaja, és ahol a zajok a természet „szavai”, nem pedig autóké, riasztóké, repülőké, és főként nem a fejemben zúgó zavaré. 

Akkoriban egy vendégházat vezettünk Jaffa város egyik girbegurba utcájában, ahol négy szobát adtunk ki kalandvágyó utazóknak – így aztán amellett, hogy írtam a cikkeimet, a receptjeimet, futtattam a közösségi felületeket – akkoriban még sokkal aktívabban, mint manapság –, ágyat húztunk, mostunk, takarítottunk, így aztán nap végére, afféle gay, urbánus Hamupipőkeként már csak az ábrándozásra maradt időm és energiám. 

Azt leszámítva, hogy nekem már megvolt a hercegem, az én vágyam tárgya egy ütött-kopott kis parasztház volt valahol egy kietlen tengerparton, ahol sokat, vagy inkább majdnem mindig süt a nap, és ahol nem kitikkaszt, kizsigerel és kikészít a munka, hanem megtölt, meglep, és megmutatja az újabb és újabb ösvényeimet, amelyeken baktatnom érdemes, hogy megérkezzek egy kiteljesedettebb önmagamhoz. Összetoltuk hát az egyébként egyáltalán nem sok pénzünket – akkoriban összesen 30 000 eurónk volt –, és szimatolni kezdtünk.

Így vetődtünk el olasz kisvárosok ürességtől kongó utcáira, Portugália hegységeinek gazzal vert farmjaira, Ciprus szigetén vadiúj építésű szellemvárosokba, és még megannyi majdnem-helyre, míg végül megleltük Methanát.

A félszigetet, ahol két és fél évvel ezelőtt beléptünk egy félig-meddig felépített házacska 25 négyzetméteres stúdiólakásába, mely akkoriban kevesebb mint 14 000 eurót kóstált, és igent mondtunk az építtetőnek, Petropoulos uraságnak, aki el sem hitte: közel másfél évtizeddel az után, hogy építkezni kezdett végre valahára valaki valóban ideköltözik.

Igent mondtunk hát a világvégi falunk, Agios Georgios csendjére

Ahol télen mindössze nyolcan lakunk, igent hat macsekunknak, akik egyszerűen csak megjelentek az ajtónkban, és elhatározták: örökbe fogadnak minket. Igent arra a sokak számára rémisztő tényre, hogy a föld egyik legaktívabb tektonikus törésvonalán, 36 alvó vulkán közvetlen közelségében élünk (sőt, „nekik” köszönhetjük a természetes hőforrásainkat, amelyekben csillagos estéken borozgatva dagonyázhatunk), és igent arra, hogy nagyszerűen egyszerű életre rendezkedjünk be. Vásároltunk egy huszonkét esztendős, napsárga Seat Ibizát – potom 1000 euróért –, aki a Frida KaloKeri Bradshaw nevet kapta (a „kalokeri” görögül a nyarat jelenti), néhány hónappal később kinéztünk magunknak egy negyvenéves kis motoroshajót, amivel körbejártuk a környező szigetvilágot – ő Korali névre hallgat –, a család legújabb tagja pedig Karlos, a kis kék quad, amivel a tengerparti szerpentineken repesztünk.

Még 20 000 eurót sem költöttünk el – azaz annyit sem, amit sokan egy kölcsönből vett menő autóba invesztálnak –, és

megteremtettük az életet, amelynek minden cseppje olyan édes, mint kertünkben termő cékla, olyan izgalmas, mint a vulkán lankáin napozó szőlőből érlelt bor, és olyan szépséges, mint a naplementék, amelyeket kedvenc tavernánk, az Agiorgitikon teraszán koccintva bámulunk megbűvölve nap mint nap. 

Időközben összecsődítettük a legjobb barátokat, közeli rokonokat, és mindenkit, akit nagyon szeretünk

Így aztán az azóta (majdnem) felépült kis házikónk többi stúdiója mind olyanok ölében landolt, akikkel jó lesz egy falun, egy életen osztozkodni – igaz, az épület egyetlen állandó lakosai továbbra is mi és a macsekok vagyunk. Ám hála a bátor barátoknak, a ház többi stúdiójában főzőkurzusokra, kulináris kalandozásokra várhatjuk a hozzánk érkezőket, így tulajdonképpen a vendéglátásról sem kellett lemondanunk. 

És mivel egy ilyen faluban a halál sokkal drágább, mint az élet (tekintve, hogy se orvos, se kórház, se patika nincsen, de még egy szupermarket sem, a bor viszont olcsóbb, mint a víz, és 15 euróból ketten degeszre esszük magunkat), a maradék kis megmaradt pénzünk nem folyt ki a zsebünkből, így aztán idén elhatároztam: megint csak körülnézegetek, mit lehetne kezdeni tizenezernyi euróval, itt Methanán. Most már azonban céltudatosabban keresgéltem…

Honlapok helyett helyiekkel beszélgettem

És – bár imádjuk a kis stúdiónkat – valami olyasmire vágyakoztunk, aminek ősi lelke van. A félsziget elnéptelenedett faluiban omladozó kőházai közül sok eladó akad – ám aki valaha találkozott egy ízig-vérig göröggel, tudja: a legtöbben ragaszkodnak a családi kincsekhez, a szüleik, nagyszüleik gyerekkorát idéző falakhoz… hacsak nem ajánl érte valaki irreálisan sok pénzt. Ami nekünk nincs. Türelmünk viszont volt. 

Épp Alex barátunk, kedvenc kis kávézónk, a Paliokatastasi lelke mutatott nekünk egy olívaligetet, melyen legfeljebb mobilházat helyezhettünk volna el, amikor Megalo Chori falucskán, Methana egykori „fő-faluján” átutazva, megpillantottunk egy üresen álló házikót. A település legszélén, egy hatalmas sziklafalra épült, 180 fokos ámulatba ejtő panorámával a tengerre és a környező hegyekre, nagyjából negyedóra sétányira a tavernákkal tarkított tengerparttól. Nimi és én egymásra pillantottunk, de nem szóltunk egy szót sem – egészen másnapig, mikor Megalo Choriban élő barátainkat, Jo-t és Audrey-t látogattuk meg, és néhány pohárka bor után felvetettem a kérdést…

„Te Joana, nem tudod véletlenül, kié az a ház, ott ni?” Jo-val az a helyzet, hogy mindent tud, mindig, különösen, ha házakról van szó: évtizedek óta újít fel épületeket a környéken, felesége, Auds pedig séfként dolgozik egy tengeri olajfúrótornyon, így aztán a válaszok a kérdéseimre mennyei falatok felett érkeznek. Majd’ félrenyeltem a vegán fetasajttal sült, balzsamecetes koktélparadicsomomat, amikor így felelt: „Ó dehogynem tudjuk – régóta szemezünk vele, de nekünk nem lenne időnk felújítgatni. Tásszosz barátunké, egy helyi halászé – évek óta próbál megszabadulni tőle.” 

Mint Jo mesélte, a közel kétszáz éves kunyhót Tásszosz üknagymamája építtette, az akkori ára pedig egy kanna olívaolaj, és két vekni kenyér volt.

„Elképesztően aranyos házikó, a fele tulajdonképpen afféle barlangház, a hegy oldalába vájva, a főépület mellett pedig körülveszi három kis vityilló, amiket mindenféle izgalmas dolgokra lehetne használni.”

Audrey pedig hozzátette: „Ráadásul elég lenne kimennünk az erkélyre, hogy átintegessünk nektek: kikevertük a gin-tonikot!”

A lányokkal közös brain storming után már tárcsáztuk is Tásszoszt, másnap reggel pedig első ízben léptünk be az álomházacskába… 

Tényleg „testi-lelki gyerekbántalmazó” lennék? – Beszéljünk a gyerekhámról!

WMN Life – 2021. július 25. – SzAE

 

A kertben egy hatalmas, robusztus kenyérsütő kemence. A deszkaajtókon áthatolva egy öles kandalló fogad, a tetőszerkezet öreg farönkökből és bambuszból áll, a falak lávakövekből lettek kirakva, a hátsó kertben pedig ágas-bogas citromfa, egy fiatal füge, és szőlő, amerre a szem ellát. Nimivel szinte egyszerre mondtuk ki: „Ez az.” Jo pedig, a maga szeretetteljesen szarkasztikus módján így szólt: „Ez még nem az – ez a tető ugyanis hónapokon belül rátok szakadna. De ez lesz az… ha együtt kipofozzuk.”

Nem sietünk sehová. A ház nem szalad el, így aztán „szigá-szigá”, azaz lassan-lassacskán fogjuk felújítani. Éveken át is eltarthat, és egyébként is, sosem hittem a „kész” definícióban: soha, semmi sem lehet készen, legfeljebb közelebb és közelebb kerülhet hozzá. Addig pedig mindennap tervezgetünk, ábrándozunk, ötletelünk: „a fürdőszobából csináljunk törökfürdőt”, „a hegyoldalban lévő kisház legyen koktélbár”, „a hálószoba mellé építsünk egy kis medencét”, és bár egyelőre nap mint nap változik a vízió, egyben biztosak vagyunk – amit csak tudunk, tehetünk, saját két kezünkkel fogunk kialakítani, Joana, és hűséges, albániai mesterembertársa, Altin segítségével. 

A tetővel kezdünk majd – egyenként lebontva a réges-régi cserepeket, vigyázva, hogy ne sérüljenek, majd megerősítve a gerendaszerkezetet, visszakerülnek mind. Annyi mindent csináltam már, de házat még nem építettem. Azt viszont már most tudom, hogy a triviális szólás-mondás, mely szerint „az építkezést nem a tetővel kezdjük” több mint totális tévedés. De hogy hol kezdjük, és hol fejezzük be, valójában nem számít – az igazán fontos az, ami a kettő között történik. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak