„Nyugi, gyerekek, semmi baj nem lesz” – Így oldja meg Jocó bácsi a leglehetetlenebb tábori helyzeteket
Mit csinál az egész éves megfeszített munka utáni első „szabad” hetében egy pedagógus, na, mit? Elviszi táboroztatni a tanítványait éhbérért. És ha már ott van, élvezi is, sőt néha egészen Hulknak képzeli magát. Olvassátok el Jocó bácsi, alias Balatoni József kissé villámsújtott kalandjait.
–
„Ha végre itt a nyár… ”
Már nagyon vártam a nyári szünetet, alaposan elfárasztott ez a felemás tanév. A szünidő beköszöntével végre kissé felszabadulhattunk a koronavírus-járvány szorításából is. Nagyon nehéz szavakba önteni ezt az érzést, ahogy azt is, mennyi mindent vett el tőlünk az elmúlt a másfél év. Na de most tényleg itt a tábori szezon, és szerencsére nincsenek korlátozások, úgyhogy belevetettem magam a kedvenc nyári tevékenységembe, a táboroztatásba.
Aki ismer vagy rendszeresen olvas, tudja, hogy megszállott táborozó vagyok, tavasztól késő őszig járok gyerekekkel táborba. Na jó, annyira elvakult még nem voltam, hogy télen is vállaljak egyet, de ami késik…
A járvány alatt korlátozottak voltak a lehetőségek, sőt nagyon sok esetben nem is lehetett menni táboroztatni. Most úgy tűnik, hogy augusztus 23-ig szabad az út, mehetünk élményeket gyűjteni, persze ma már semmi sem biztos. Meglátjuk, mit hoz még ez a nyár.
Az elmúlt napokban, hetekben rengetegszer került elő a tábor mint téma, ettől hangos a média
Hiszen pár ezer forintos utalványért, megalázóan kevés összegért mennek a pedagógusok táboroztatni, de nyilván nem a pénzért csinálják, hanem a gyerekek miatt.
Igen, a rendszer ezért – az amúgy általam is vallott mondat, azaz a gyerekek miatt – bírja még, hisz visszük a hátunkon a rendszert. Mondjuk, legalább nyáron jár érte juttatás, hiszen év közben még az sem, szóval ha valaki tanév közben megy gyerekekkel táborozni, azt majdnem biztos, hogy ingyen teszi. Sőt, ha a szülőkkel nem jut dűlőre, vagy nem akar kérni, akkor még a költségeit is maga fizeti.
Milyen „jó” már fizetni azért, hogy dolgozhass.
Mert ez munka, ráadásul kőkemény
Gyerekekkel lenni 0–24 órában csodás, hiszen mindenkinek látszik az igazi arca, óriási élmény megismerni őket. Sokan úgy gondolják, hogy „a tanároknak a tábor nyaralás és pihenés”, ahogy a gyerekeknek is. Igen, a nyaralás része még valamennyire igaz is, de hogy pihenés… Hát nem tudom.
Próbált már valaki húsz–ötven gyerek társaságában pihenni? Mert ha igen, és sikerült, azonnal írja meg nekem a receptet!
Nekem sajnos nem sikerült még abszolválnom ezt a mutatványt.
Reggel mindig hamarabb kelek, mint a gyerekek
Hiszen mire ők felébrednek, nekünk már frissnek, üdének kell lennünk, vagy legalábbis annak tűnni. Aztán indul az egész napos pörgés, a játék, az örömteli együttlét. Közben pedig előfordul, hogy két kanál leves között is öt kérdést válaszolok meg, és jó néhány problémát orvosolok.
Mivel a takarodóban nem hiszek (tudom, tudom), így jó esetben is három óra alvás jut egy napra, van, amikor elosztva kisebb etapokra. És ez így megy napokon át.
Nem is lepődtem meg, amikor egy ötnapos táborból hazaérve rögtön mennem kellett egy fotózásra, ahol a szépségipar avatott szakértői igen sokáig dolgoztak azon, hogy valahogy kinézzek.
Egy tábor mindig tartogat váratlan helyzeteket, extra izgalmakat is, amikre nem lehet felkészülni
Bár azért néhányan tesznek érte, hogy mindenre felkészülj… Egy idősebb rokonom például életem első saját táborára készülve csak ennyit mondott: „Hát jó, menj velük, de mi lesz, ha az egyik gyerek meghal közben?”
Pfff! Itt sokkot kaptam, és nem jutottam szóhoz. Azóta sem értem a felvetést.
Villámok cikáztak felettünk
A legutóbbi táborunkon a zárónapon strandolás volt a program. Alig indultunk el a vasútállomás felé, máris gyülekeztek a felhők. Nem baj, gondoltam, ez elmegy, meg amúgy sem arra vezet az utunk… Aztán közeledett… és egyre csak közeledett.
Persze a vasútállomás épülete felé tartott, ahogy mi is.
„Nyugi, gyerekek, semmi baj nem lesz, elvonul majd másfelé, ne aggódjatok!” – én legalábbis ezzel áltattam magam… és nyugtattam a táborozókat.
Egészen addig, amíg meg nem hallottam azt a jellegzetes, zizegő hangot, és pár pillanat múlva máris óriási robajjal belecsapott a villám a vasútállomás épületébe.
Hogy egészen őszinte legyek, kis híján összetojtam magam (híresen nagy villámparám van), de a gyerekek sem voltak túl nyugodtak, úgyhogy (magamat letojva) legelőször is őket kellett valahogy megnyugtatni.
Gyors radarnézés, telefon a strandnál lévő kollégának: ott nem esik, mehetünk.
Elindultunk, de a vihar jött velünk
Amikor leszálltunk a vonatról, szakadt az eső. Onnan még legalább negyedóra séta a strand. Tehát újabb várakozás egy másik állomáson, telefonok, radarkép.
„Csitul, elered, csitul, elered. Menjünk, ne menjünk?”
Kezd elállni, szóval menjünk, hátha.
A strandon persze szóltak, hogy vihar jön, fütyülnek majd, és akkor azonnal hagyjuk el a medencét.
Király. Végül verőfényes napsütésben fürödtünk, az újabb vihar kikerült bennünket, csak ebéd közben volt néhány csepp eső.
De táboroztatni ilyen: döntések, mérlegelések sora
Tisztán emlékszem, amikor pár éve Velencén, a strandon jött egy óriási vihar, a szél felkavarta a homokot, alig lehetett látni, ágak repkedtek mindenhol. Sehova sem tudsz menekülni, futottunk a vihar elől a szállásra már szakadó esőben, óriási szélben.
Egy nagy fa előtt megálltam, széttártam a karom, és tereltem a gyereket, hogy a lehető leggyorsabban fussanak át a fa előtt, nehogy baj legyen.
Utána jót röhögtünk ezen, hogy én akkor Hulknak képzeltem magam, és ha dől a fa… nem tudom, mit gondoltam, hogy majd elkapom?!
Ott és akkor biztosan meg is próbáltam volna elkapni, bár akkor most már tuti, hogy nem írnék erről cikket.
Akkor is jöhet váratlan helyzet, amikor már elcsendesedik a nap
Bernecebarátiban, éjjel tizenegykor a gyerekek elkezdtek zsizsegni, majd az egyik kiabálva rohant felénk, ami – mint tudjuk –, sosem jelent jót.
Az egyik a lépcsőn megbotlott és csúnyán kiment a bokája.
Azonnal átváltottam térerővadászati üzemmódba, majd hívtam a mentőt. Mindezt persze nyugodtan, higgadtan.
Én is beültem a mentőbe – hiszen egyedül mégsem küldöd el a gyereket kórházba –, és irány Vác.
A szülők is úton voltak a kórház felé, közben folyamatosan telefonáltam, és nyugtattam a kislányt. A mentők baromi jó fejek voltak, de azért én nem kaphattam a nyugtató gázból, pedig igazán rám fért volna.
A kórházban magyarázkodni kellett, hogy miért én jöttem. Amikor a sérült kislányt elvitték, nekem nem adtak infót, mivel „nem vagyok hozzátartozó”.
Igaz, hogy a tábor teljes ideje alatt minden felelősség az enyém, no de sebaj.
Határozott fellépésemre mégis lett infó, sőt be is mehettem hozzá
A szülők odaértek, majd felajánlották, hogy visszavisznek a táborba. Hogyne, még autókázzanak nyolcvan-száz kilométert a törött bokájú gyerekkel, éjszaka…
Megköszöntem, de mondtam, hogy majd megoldom. Mint Hulk.
Hajnali egykor kerítettem egy taxit, elmondtam, mi történt, és a taxis végül nagyon jutányos áron visszavitt a táborba, ahová fél kettő után meg is érkeztem.
Még mindenki ébren volt, vidáman játszott a többi gyerek. Amint kiszálltam a kocsiból, akkor jött ki rajtam a stressz, pár percig remegve cigiztem a tábor előtt. Aztán vidáman beléptem, mintha mi sem történt volna. Mert a tábor, mint a show, megy tovább…
Igen, egy tábor valódi élmény. Meg munka. És váratlan helyzetek sokasága. De ezért, vagy ezzel együtt is szeretjük. Mert táborozni szuper!
Meséljetek ti is a legkedvesebb, legviccesebb, leghúzósabb tábori élményeitekről!
Balatoni József
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Luke Porter