–

Ezzel a témával valószínűleg sikerült instant felvonásra késztetnem pár szemöldököt, hiszen a legtöbb ember számára mindketten ismeretlenek vagyunk (különösen én). Ezt az utóbbi tényt nem is bánom annyira, mivel úgy érzem, hogy borzalmas celeb lennénk, ám azoknak, akik mégis ismernek engem, igen nagy százaléka csak annyit tud rólam, hogy egy rendkívül szeretetreméltó, tehetséges és köztiszteletben álló ember lánya vagyok, aki szeret írni. És mivel apámmal osztozom ezen a szereteten (és ezáltal a szakmámon), így lehetetlen kikerülnöm ezt a kapcsolatot. A jó dolog viszont az, hogy nem is szeretném, és ebben a cikkben azt akarom elmesélni, hogy miért nem, és hogyan ébredtem rá, hogy néha, mindenki előtt felelősségre kell vonnom magamat az előnyeimért.

Mert, hogy abból jutott nekem bőven, annak ellenére is, hogy nem volt egyszerű életem

De akkor kezdjük is azzal, hogy is mit jelent a nepotizmus szó, és hogyan befolyásolja nemcsak a szórakoztatóipart, de az egész világot. Bár ennek nagyon sok formája létezik, lényegében ugyanaz a mechanizmus áll mögöttük: ez az, amikor a kapcsolataid révén olyan lehetőségeket kapsz, amiket mások sokkal nehezebben, vagy egyáltalán nem tudnának megszerezni. Hollywoodban emlegetik ennek kapcsán például Sophia Coppolát (az apja a híres rendező, Francis-Ford Coppola, nemrégiben Gyárfás Dorka írt épp erről a kérdésről egy alapos cikket, ITT elolvashatjátok), vagy, mondjuk, Jaden és Willow Smith-t (a komikus és színész, Will Smith gyerekei), de más területeken is megfigyelhető ez a jelenség. Például felhozhatnám Ivanka Trumpot, vagy Elon Muskot is (akiről viszonylag kevesen tudják, hogy nem a semmiből törtek fel), a példák sora szinte végtelen.

Ez a jelenség a történelem folyamán mindig befolyásolta a hatalom eloszlását, és sokakat juttatott jelentős előnyhöz. Az, hogy ezt kiérdemelték-e, vagy sem, már teljesen másik kérdés, de tagadhatatlan, hogy sokuk valóban szorgalmas és tehetséges a választott területén. 

Bár órákon át tudnám boncolgatni ennek a pszichológiai és történelmi hátterét, térjünk át arra, hogy ez az én esetemben mit jelent. Mert apám kiléte nagyon is hatással volt a karrieremre, és nem szeretnék abba a hibába esni mint sok más „nepotism baby” (ez egy online berkekben elterjedt kifejezés a híres emberek gyerekeire), és azt mondani, hogy ennek semmi köze nem volt a sikereimhez, vagy egyenesen hátráltatott engem, mert ez nem lenne igaz. 

Kormos Anett: Ballagáson voltam

WMN Life – 2021. június 21. – KA

 

Jól tudom, hogy a származásomból alapból egy csomó előnyre tettem szert – apám hírnevét leszámítva is 

Már azért irtózatosan szerencsés vagyok, hogy olyan családba születtem, ahol szó szerint ezer könyv vett körül, és ahol művelt, irodalomra fogékony rokonaim lehettek. Ez az első olyan pontja a nepotizmusnak, ami sokszor a háttérbe szorul, pedig az egyik legfontosabb tényező a történetünkben: ha az ember jómódú vagy ismert családba születik, sokkal könnyebben fordul a művészet felé. A kiváltság, hogy a szüleid megértik a vágyaidat, és talán nem a pénz az elsődleges szempont, nagyban hozzájárul, hogy valaki ezt a pályát válassza.

Ha emellett van egy jól hangzó vezetékneved is, akkor pláne elgondolkodsz rajta. Hisz minden kisgyerek figyeli a szüleit, ők a felnőttség, a siker mintapéldái számára. Őket akarja utánozni, ha katonák, orvosok vagy színészek.

Emlékszem, mennyire el voltam varázsolva, amikor először jártam anyával egy forgatáson, vagy később apával egy könyvbemutatón, milyen volt látni, ahogy temérdek ember kemény munkája összeáll valami csodálatos, ünnepélyes pillanattá.

Szerettem hallgatni, ahogy apám kopog a billentyűzeten, nézni, ahogy anyám vadul gesztikulálva telefonál a teraszon egy filmrendezővel, és eleinte mégis próbáltam nem errefelé keresni önmagam, pont azért, hogy ne csak az ő klónjuk legyek.

Ekkor még anyám árnyéka takart el jobban

Sőt, azóta is az ő emléke az, ami a legjobban befolyásolja a döntéseimet: nem láttam senkit ekkora hatást gyakorolni másokra. Nem akartam egy olyan ember szakmáját választani, akit az én fejemben többen szerettek, mint engem valaha fognak. Apám eszéhez is nehéz volt felérnem, mindig azzal a tudattal éltem együtt, hogy ő az egyik legokosabb ember ebben az országban (és ma is így gondolom), én meg a magam kis idealista, hisztérikus természetével sosem leszek olyan tanult, mint ő. Szóval inkább a rajz vagy a színészet felé húztam, és hatalmasat kellett koppannom ahhoz, hogy végül megtaláljam azt, amit igazán csinálni akarok, és le tudjam emelni a szüleimet a piedesztálról, amire helyeztem őket. 

Pedig az elején, abszolút anyám miatt kezdtem írni

Mindig akkor volt a legbüszkébb rám, ha ezt csináltam, így aztán a halála az írás katalizátora lett.

Azért kezdtem el slammelni, mert nem láttam más utat, amin keresztül fel tudtam volna dolgozni azt, hogy elveszítettem. Az volt az első, és az utolsó közeg, ahol még senki sem tudta, kinek a kölyke vagyok, és ha nem kerülök oda, valószínűleg ma nem azt csinálnám, amit. Szeretem a slamnek tulajdonítani a sikeremet. Ezt most nem azért mondom, hogy elválasszam magam apámtól, vagy bebizonyítsam, hogy nincs hatása a karrieremre, csak sokszor érzem azt, hogy kihagyják ebből a sztoriból azt az embert, akit én a főszereplőnek tartok. Az anyámat.

Mert lehet, hogy apa nélkül nem jutottam volna ilyen messzire, de anya nélkül ki sem léptem volna az ajtón. 

Ám mégsem tudom, és nem is akarom letagadni, hogy egy idő után elkezdtek rólam apámra asszociálni, és ez használt a karrieremnek.

Persze ez eléggé kétélű, mert egyrészt szeretem, hogy van lehetőségem vele dolgozni, van közös érdeklődésünk, amin keresztül kapcsolódhatok hozzá, másrészről viszont nagyon nem tett jót a korom miatt alapból meglévő, imposztor-szindrómámnak.

Higgyétek el, én gondolkodom rajta a legtöbbet, hogy megérdemlem-e azt, amit kapok

És mégis, valahogy sosem lennék képes leválasztani magamat a családomról. Mert kibaszott büszke vagyok rájuk. Szeretem, hogy amikor emberek rám néznek, tudják, hogy egy intelligens és lenyűgöző ember lánya vagyok, aki egyedül nevelt engem azzá a felnőtté, aki mára lettem. Hogy több generációnyi, kitartó álmodozó leszármazottja vagyok, akik helyettem is küzdöttek azért, hogy itt lehessek. És ugyan ez néha együtt jár a paranoiával, vagy az elbizonytalanító hangokkal a fejemben, nem akarnék bárki más lenni, mint Nyáry Luca. 

Mégis, muszáj figyelembe vennem azt az előnyt, amit ezzel szerzek. Ugyanis, ha képesek vagyunk beismerni, ha nem, a nepotizmus egyre látványosabb hatással van a szórakoztatóiparra (különösen a közösségi médiának köszönhetően), és ez sok feltörekvő művésznek okoz károkat.

Sokszor eszembe jut, hogy ha most nem én írnék itt nektek, ha nem tetszett volna meg ennyi embernek a nevem és a történetem, akkor egy másik, ismeretlen és talán tehetségesebb, vagy még keményebben dolgozó lány ülne-e a helyemen.

Mert ez a nepotizmus igazi romboló hatása: minden olyan négyzetcenti, egy újság lapjain vagy a képernyőn, amit egy hozzám hasonló tölt ki, mehetett volna valaki olyannak is, aki legalább annyira akarja ezt, mint én, csak nem volt olyan ugródeszkája, mint nekem. Hiába tanuljuk azt, hogy mindenki lehet sikeres, ha eleget küzd érte, nehéz valaki olyannal versenyezni, aki hat lépcsőfokkal magasabbról indult. 

De akkor mi a megoldás?

A kivételezettek kerüljék el ezeket a pályákat?

Lehet, hogy igazságosabb lenne, de realisztikusnak nem mondanám az ötletet. Persze az volna a legjobb opció, ha hagynánk azokat is szóhoz jutni, akik nem fentről indultak, de sajnos a történelem újra és újra megmutatja, hogy sokan csak papíron szeretik az esélyegyenlőséget. Az egyetlen dolog, amit mi, kiváló emberek szerencsés gyerekei tehetünk, az az, hogy felvállaljuk az ebből származó előnyünket, és arra használjuk, hogy megnyissuk ezt az utat mások számára is.

Alázatosnak és szorgalmasnak kell lennünk, törekednünk kell arra, hogy végigjárjuk a tanulás meredek lépcsőit mi magunk is, amiket a társainknak muszáj. Bekerülni a figyelem középpontjába viszonylag könnyű, de a kölcsönvett hírnév csak ideig-óráig tart ki, ha nem adjuk meg másoknak az alapvető tiszteletet, ha nem vagyunk hajlandók harcolni azért a helyért, amit kaptunk. És amíg ezt be tudjuk bizonyítani, addig annyit tehetünk, hogy próbálunk minél őszintébbek lenni, és minél többet letenni az asztalra, abban reménykedve, hogy egy nap ránk is büszkék lehetnek az utódaink. 

Nyáry Luca

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van