–

Rémes cím, izmos limonádé

Attól tartok, sok jót nem mond el ízlésemről, hogy az Emily Párizsban című sorozat ajánlása után egy újabb csajos mozit méltatok. Nyugi, nem vagyok teljesen ízlésficamos, A szolgálólány meséjét is szoktam nézni, és az Eufóriát, az Unorthodoxot meg a Normális embereket egy ültő helyemben ledaráltam, utóbbi kettőt egyből a könyvek elolvasása után! Viszont ezekről korábban már írtak a többiek, és szerintem mindig bölcs döntés kiegyensúlyozottan fogyasztani a tartalmakat, szóval fellélegzésként pont jól jön egy ízig-vérig limonádésorozat. Egy olyan, mint a Merész csajok. (Tudom, már a címe is rémes, de csak magyarul… angolul a sokkal menőbb, The Bold Type névre hallgat).

A jól bevált recept: erős női karakterek

Adott három pályakezdő lány, akik gyakornokokként kerülnek a (fiktív) Scarlet magazinhoz. Különböző divíziókban találják meg a számításukat: az egyikük túlbuzgó újságíró, a másikuk a social-csapat kiemelkedő tagja, a harmadik a divatrovatnál szeretne maradandót alkotni. A gardróbban bujdokolva pedig egymás barátságára is szert tesznek. Konkrétan szétválaszthatatlanok lesznek, képesek tűzbe menni a másikért, együtt sírnak és nevetnek, pedig sok helyzetet és kérdést nagyon másképp látnak. Végül is ilyen egy igaz barátság: nem feltétlenül gondoljuk mindenről ugyanazt, de teret adunk a másik kételyeinek, érzéseinek, meghallgatjuk és megpróbáljuk elfogadni.

Annak ellenére, hogy mindhárman eléggé karrieristák, nincs áskálódás, van helyette igazi „grlpwr”, hisz mindig ott vannak egymás háta mögött, és megtartják, akinek épp erre van szüksége.

Ebben jó példát mutat nekik szuper főszerkesztőjük, aki egyszerre következetes és inspiráló vezető, támogató és szeretetteljes anyuka, a munkatársaiért bármikor harcba szálló, elszánt igazgató – nem véletlen ez a pozitív karakterábrázolás, hiszen a sorozat a Cosmopolitan főszerkesztője előtt tiszteleg. Még az is megelevenedik a karakterben, ahogy az irodájában található futópadon sétál magas sarkúban, miközben bőszen olvasgatja az e-mailjeit. Zseniális multitasking. Követelem, hogy Borcsa is kapjon egy monitorral ellátott futópadot (leginkább azért, hogy én is kipróbálhassam).

A napi rutinban és a munkahelyi kihívások mellett mindenkinek megvan a saját magánéleti problémája is, és pont ezáltal lesznek szerethetők a karakterek, mert valóságosak, esendők. A párbeszédek sem kimódoltak, simán el tudom képzelni, ahogy a hüszi (heti ügyeletes szerkesztő – a szerk.) nálunk is kiemeli a POV (egyedi megközelítés) fontosságát egy szerkesztőségi „mítingen”.

De hiszen ezt ismerem!

A húgom unszolására kezdtem el nézni, és nem áll messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy három rész után teljesen úgy éreztem, mintha ez rólam szólna, olyan sok az egybeesés:

a főszereplők egy női magazinnál dolgoznak (pipa), mindegyikük más-más pozícióban, különböző részlegeken (pipa), egészséges mértékig feministák (pipa), és vannak elveik, amelyek mellett szüntelenül kiállnak és amelyekből nem hajlandók engedni (többnyire pipa).

Érdekes ez a műfaj. Az emberek többsége azért néz sorozatot, hogy elvonuljon egy kicsit a hétköznapoktól, és egy elképzelt világban találja magát, ahol rendre megoldódnak a problémák. Szó se róla, ez mind megvan itt is, de mégis olyan valóságosan festi le egy szerkesztőség mindennapi életét ügyes-bajos dolgaival együtt, mintha tükröt tartana nekem. Egy tükröt, amibe jóleső belenézni, mert megerősít a gondolataimban, hogy ezt tényleg érdemes csinálni.

Segített megérteni jó pár dolgot a szerkesztőségi dinamikával kapcsolatban is. A szakmában dolgozóként fejlődési lehetőséget mutat, és bármilyen bénán is hangzik, inspirációforrásnak sem utolsó. A sorozat hatására többek között hat témaötletet is összeírtam, csak mondom.

Nyilván nem tökéletes…

Nincsenek benne hatalmas fordulatok, és talán az epizodikusságából adódóan nem operál akkora cliffhangerekkel sem, ráadásul még csak az évadzárók sem ösztönöznek arra, hogy most azonnal elkezdd a következő részeket. Elképzelhető, hogy az első pár rész sem fog rettentően beszippantani, de ha kitartó vagy, könnyen megszereted majd a karaktereket, miattuk fogod várni mindig a folytatást, hiszen szeretnéd tudni, hogyan alakul a karrierjük, a szerelmi életük vagy a barátságuk.

Az is tetszik benne, hogy nem mindig konzekvens, a főszereplők néhány életeseménye szinte már elrugaszkodott: például a sikereik és az általuk elfoglalt pozíciók ennyi idősen, vagy a következmény nélküli lázadásaik, de különösebben ez sem zavaró.

Nem akarja másnak mutatni magát, mint ami valójában

Tök jó, hogy a milleniál generációnak egy másik oldalát mutatja meg, nem azt, akik „csak” szerelmesek, és ekörül forog számukra a világ. Ambiciózusak a főszereplők, de az idegesítő törtetésen kívül sok más hétköznapi dolog is történik velük. Útkeresésükkel és olykor bájos naivitásukkal könnyen azonosulhat bármelyikünk, aki átélt már hasonlót.

Szellemes humora és könnyedsége mellett pedig hatalmas piros pont, hogy olyan témákhoz is mertek nyúlni a készítők, amelyek a legkevésbé sem csillámporosak.

Jól megfér a súlytalanság mellett a fajsúlyosabb témák érintése is: helyet kap többek között a női egyenjogúság, a rák megelőzésének fontossága, a gyászfeldolgozás, a szexualitás és identitáskeresés, a fegyvertartás vagy a különböző bántalmazások terhei.

Olyan természetességgel integrálódnak ezek a témák, úgy edukál a sorozat, hogy közben alig vesszük észre. Sokszor tényleg csak a felszínt kaparássza, de okosan indítja be a párbeszédet és a gondolkodást. Szerintem már ez is jóval több, mint amit az ilyen típusú sorozatoktól elvárhatunk.

Az ötödik, egyben befejező évada épp most fut, mikor máskor lenne alkalmasabb időpont arra, hogy elkezdd nézni?

Deli Csenge