–

Welcome (back) to Gileád!

A szolgálólány meséjének elsöprő sikere (mind kritikai, mind nézői oldalról) szerintem annak köszönhető, hogy a jelenlegi világ elég sok mozzanatában rezonál az atwoodi disztópiára.

Akik nem ismerik a sztorit, azoknak dióhéjban elmesélem: az Egyesült Államok romjain egy totalitárius diktatúra épült ki a 2020-as évekre, ahol a még szülni képes nőket (ők lesznek a szolgálólányok) kirendelik a Gileád köztársaság (a volt USA) vezetőihez, hogy ott – a feleségek segédletével – teherbe ejtsék őket. A nyílt nemi erőszak tehát napi (havi) rutin lesz, ráadásul mindezt „az Úr nevében” teszik (maga a teherbeejtéses procedúra is elég megrázó, és ez még nem a legdurvább történés Gileádban). A lázadókat felakasztják, a bűnösöket (értsd: melegek, orvosok, tudósok, más vallások hívei) elküldik a Gyarmatokra fertőző hulladékot lapátolni (mondjuk, arra a második részben sem jöttem rá, hogy minek kell lapátolni a fertőző hulladékot).

A történet azért is megrendítő, mert nagyon sok olyan elemet tartalmaz, ami a jelenünkre is erősen áthallásos; „szülőprogram”, „tízparancsolat” és orvostudomány „összefüggései”, nőket rendszeresen tárgyiasító, gyengébbiknemező, nőügyező kijelentések a közbeszédben… itthon és a nagyvilágban.

Van Volt remény!

A szolgálólány meséje a második évadban ott folytatódik, hogy megcsillantja a reménysugarat. Aztán ki is oltja gyorsan, ráadásul többszörösen.

De nem arról akartam írni, hogy milyen tragikus képet fest ez a tévésorozat, és hogy mennyire borzasztóan egybecseng azzal, amerre – érzéseim szerint – a mai világ tart. Meg arról sem akarok írni, hogy a második évad kicsit sem okoz csalódást, sőt. A folytatásban is meghagyták a múltba visszatekintő elemeket, amelyekből lassan kibomlik, hogyan vált az Egyesült Államok vérfagyasztó diktatúrává, ráadásul „Isten nevében”. Ebben a visszatekintésben ismerhetjük meg a főszereplő, June Osborne/Offred (Elisabeth Moss alakítja, aki Golden Globe-ot és Emmy-díjat is kapott a játékáért) édesanyját.

(Figyelem, itt egy rövid spoiler következik, ha nem szeretnéd, ugord át!)

Az egyik ilyen múltba visszatekintős cselekményszálból megtudjuk, hogy néhány évvel a diktatúra kiépítése előtt June korrektorként dolgozott egy kiadónál, míg az anyja igazi feminista harcosként tüntetésekre járt, és szervezkedett Gileád kiépülése ellen. Az ellenállók közé tartozott, foglalkozását tekintve pedig orvos volt. Felvillannak az anya és a lány párharcai is, amelyben az anya kifejti June-nak, hogy neki is tennie kell valamit, nem szabad megelégednie a korrektori állásával, sőt, még azt is javasolja neki, hogy ne menjen férjhez, hiszen most az utcákon, az ellenállásban van szükség mindenkire, és körülöttük összeomlani készül az ország.

June azonban visszahúzódik önmagába, úgy érzi, nem szeretne részt venni a harcban, inkább családot akar, és megelégszik azzal az állással, ami van. Az, hogy végül később – a körülmények és az események hatására – mégiscsak megszületik benne is az ellenálló, a sors arculcsapása.

Azok a kérdések, amik e folyamat közben June-ban lejátszódnak, szinte mindenkiben felmerülnek, aki valaha közel kerül az elnyomáshoz, erőszakhoz, vagy épp egy diktatúra gyors vagy lassú kiépüléséhez.

Ha csendben maradok, láthatatlan leszek?
Ha kiabálok, észre fognak venni?
Ha észrevesznek, félnem kell?
Ha egyedül szólalok meg, az ér valamit?
Ha elmondom, amit gondolok, és nagyon sokan ugyanúgy gondolják, mint én, akkor mi történik?
Mi hoz változást egy olyan helyen, ahol a többség gyűlöli azt, amit nem ismer?
Mi hoz változást egy olyan időben, ahol csak egyetlen istent ismernek el, és annak az egyetlen istennek a nevében rengeteg undorító dolgot művelnek?
Létezik Isten egyáltalán? És ha igen, miért hagyja, hogy mindez megtörténjen?
Hihetek úgy Istenben, hogy közben azért gyűlölöm is?
Mások megmondhatják nekem, hogyan higgyek benne?
Mások megmondhatják nekem, mikor szüljek, mit gondoljak, miben járjak, hogyan beszéljek?
Ha nem fogadnak el engem mások, gyűlölhetem őket is?
Aztán mi marad a gyűlölet helyén?

Welcome to Budapest!

Ma autókáztam Budapesten. Épp egy hete jöttem haza Londonból. Úgy döntöttem, hogy úgy fogok kimenni az utcára, ahogyan szeretem magam. Az emberek néha bámulnak. Zenét hallgattam a kocsiban, volt rajtam egy piros kalap meg napszemüveg is. Minden energiámat magamba fektetem, tanulok és figyelek. Ahogy haladtam az autóval, úgy éreztem, tökéletesen önmagam vagyok, tökéletesen kikapcsolok. Kitaláltam egy rakás dolgot, hasznosan töltöttem a dugóban is az időt.

Most meg azt kérdezem magamtól, hogy valóban hasznos vagyok én?
Hasznos vagyok úgy is, ha nem megyek ki a tüntetésre?
Szégyellnem kell magam azért, mert úgy érzem, belőlem elfogyott a közéleti mondandó?
Mit tehet az egyén, ha már nem biztos abban, van még remény?

A szolgálólánynak szinte semmi reménye nincs. Az a kicsi is, ami talán még maradt, egy vékony szalmaszálon függ, ami egy pókhálón himbálózik egy mély szakadék fölött. Nekem is volt egy ilyen pókhálón lengő szalmaszálam, mert valamelyest hasonló volt a helyzetem három évvel ezelőtt. A szalmaszál motívumot az orvosom használta, amikor anyámmal beszélt arról, vajon túlélem-e a betegséget…

A szalmaszálak könnyen eltörnek, ugyanilyen könnyen felgyulladnak, vagy pont ilyen módon fújja el őket a szél… egyenesen a szakadékba.

June akkor tett valamit, amikor elérkezettnek látta rá az időt. Én is akkor tettem, amikor itt volt az idő. Lehet, hogy lesz még ilyen.

Addig várom, hogy visszajöjjön a hit meg a remény, meg a valamilyen Isten.

Mert most egy kicsit olyan, mintha a rossz oldalán bámulnék bele a messzelátóba…

Szentesi Éva

Képek: HBO