–

Mindennap odaállok az ablakhoz. Látom a természet éledését, a fák egyre szebb színekben pompáznak, de illatot a vírus óta nem hoz magával a szél. A virágok, a frissesség, mintha csak egy festményt szemlélnék, nem valós. Behunyom a szemem, próbálok emlékezni, felidézni a tavasz illatát, vagy bármit, ami eszembe jut, de kong az ürességtől. Talán búrában vagyok? Az nem lehet, a zene hangját még mindig hallom. Mégis, amikor kinyitom a szemem, fekete-fehér a világ.

Anosmia,

a szagok és ízek teljes hiánya.

Vajon meddig marad így? Páran kívülállóként el sem hiszik, hogy ez a valóság. Csak a fejedben van, mondják, és nem értem, ez mégis min változtatna. Néhány orvos is kételkedik, hallottam a többiektől, miután rájuk találtam. Sokáig azt hittem, egyedül vagyok – nem tudom, ez megnyugtató volt-e inkább, vagy szomorú. Talán mindkettő, talán egyik sem.

Egy dolog biztos: senki sem szeret róla beszélni, csak egymás között. A félelem vagy a kétely lehet az oka, hogy talán nem értik meg, esetleg hülyének néznek. Számítana bármit is? Biztosan, és számít is.

Parosmia,

más néven fantomszaglás.

Az illatok és ízek teljes vagy részleges torzulása. Huszonhárom évesen gyerekfogkrémet használok, az egyetlen, amitől nem vagyok rosszul. A fejemre húzom a pulcsit, ha a valaki hagymát aprít, és már felidézni sem tudom az ételek valódi ízét. Én talán még jobban jártam, pár eltorzult íz, a többi eltűnt, de általában tudok enni, nem hányok ki mindent. Nem mondom, hogy nem fáj, hogy nem sírtam miatta. Legjobban azok az illatok hiányoznak, ami valaki emlékéhez kötött.

Vannak napok, amikor nehezebb a helyenként ízetlen, esetenként pedig undorítónak ható ételt elviselni. Néha hiába mardos az éhség, mert a tudat, hogy ismét a „semmit kell rágnom”, erősebb annál. De vannak az enyémnél sokkal rosszabb helyzetek. Kapcsolatokat és életeket tett tönkre. Sokan sírnak az éhségtől, és a családjuk, párjuk nem érti meg. Hiába a többkilós súlyvesztés, mégis kételkednek. „Ez nem egy valós dolog, csak a figyelem miatt találtad ki az egészet. Ha éhes vagy, egyél! Vannak, akik belehaltak a vírusba, örülj, hogy ennyivel megúsztad!” 

„Igazságtalan, hogy te adhattál nekem életet, de én nem adhatok neked” – Anyák napi levél, immár anya nélkül

VIM – 2021. május 2. – WMN

 

Miért nem értik?

Miért olyan nehéz, ha nem is átérezni, de elhinni valamit, amiről még nem hallottak? Pedig a negatív megjegyzések nélkül is éppen elég nehéz. Persze, mindig vannak, akik rosszabbul jártak, ez mégis egy jelentős szintű változást hozott több tízezer ember életében, mégsem beszél róla senki. Legalábbis nagyon kevesen. Lehet, mert nem tudják, mit kéne mondani. Sajnálom? Megértem? A következő találkozásig mégis elfelejtik, és kellemetlen újra és újra elmagyarázni.

Ne kérdezd, hogy finom-e, nem tudom megmondani. Az, hogy nem bírlak megcsókolni, nem azért van, mert nem vonzódom hozzád. Tudom, hogy nehéz elképzelni, de kérlek, próbáld meg!

Akkor mégis milyen íze van?

A legtöbben nem tudjuk pontosan körülírni. Valami, amit korábban sosem éreztünk, mégis ismerős, talán mert most mindenhol ott van. Sok változatot láttam már, rohadt, állott, romlott sör, állott nyers hús, de a kedvencem a „Covid”. Vírusíze van, mert az, amit érzünk, korábban nem létezett, a Covid hozta magával. Talán ez mindenki számára ugyanazt takarja. De ebben sem lehet biztos senki. Listákat írunk az úgynevezett „safe food”-okról. Sok esetben ezek fedésben vannak egymással, de mindenkinél akadnak egyedi esetek. Lényegében az egész egy nagy kísérlet mindenki számára, hiába próbálunk segíteni, a végén mindenkinek egyedül kell kipróbálnia.

Hol a vége?

Amit pedig senki sem tud, hiába a több ezer érintett. Egy orvos, egy szakember sem tudott még erre választ adni. Akár évekig is fennállhat, de előbb-utóbb valószínűleg el kell múlnia. Azt, hogy ez táplálja, vagy épp lerombolja a reményt, nehéz megmondani. Jó bízni abban, hogy egyszer véget érhet, de akárhányszor olyan poszttal találom magam szemben, miszerint valaki már több mint húsz hónapja szenved ettől, kicsit összeomlok, viszont minden gyógyult története új erőt ad. Meddig lehet ezt bírni? Ameddig muszáj, azt hiszem.

A közösség

A csoportban több mint húszezer érintett van, a legtöbben nem ismerik egymást. Én senkit sem. A világ szinte bármely pontjáról találhatók benne emberek. Anyukák, akik a gyerekük miatt csatlakoztak, reményvesztett fiatalok és idősebbek is. Reményt öntenek egymásba, és ezzel talán magukba is.

Néha persze csak arra vágyunk, hogy meghallgassanak, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, más is érzi ugyanezt, még akkor is, ha a közvetlen környezetünkre ez nem igaz.

Ez, más, minden

Valakinél nincs íz, valakinél minden undorító, mások visszanyertek mindent, majd újra elvesztették. Sokan azonban emellett egyéb neurotikus vagy testi tünetről is beszámolnak. Pánikrohamok, folyamatos stressz vagy feszültség, szorongás, hajhullás, agyköd, vagy a tartós fáradtság – csak néhány azok közül, ami hosszú távon érinti az embereket. Egyszer talán lesz rá magyarázat, mik az összefüggések, és miért éppen azokat érintette, akiket. De addig is marad a vírus íze.

Bodoni Csenge

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Dima Berlin