Steiner Kristóf: Az otthonaink legalább annyira választanak minket, mint mi őket

–

Csillaghegy, Hunyadi utca 45.

Sodorjon bárhová az élet, amíg a szívem dobog, csillaghegyi gyerek maradok. Le sem kell hunynom a szemem, hogy érezzem a kétablakos kockaházunk előtt álló gesztenyefák lombjának illatát, amiknek tüskés terméseivel „vagányirtó”-t játszottunk az unokatesóimmal, Szandrával és Andrissal.

Ez abból állt, hogy ha a sulinkból ismert, pökhendi, másokat csúfoló, gizda fiúk arra bicajoztak vagy gördeszkáztak, elbújtunk a szemetesek mögé egy hatalmas vödör vadgesztenyével, és amikor a kapunk elé értek, „vagányirtóóó!” felkiáltással előugrottunk, és megdobáltuk őket, afféle helyi gyerek-Zorrónak képzelve magunkat.

Ide születtem, itt nőttem fel, itt csókolgattam a roxette-es Per Gesslét a Bravo magazin poszterein, szórtam tele a szobámat száraz falevelekkel, és perzseltem meg a függönyöket gyertyafüsttel, hogy olyan legyen, mint Miss Havisham kastélya a Szép reményekben, és írtam fel a falra a ruhasín fölé vérre hajazó vörös viasszal, hogy I STILL KNOW WHAT YOU DID LAST SUMMER, hogy minden reggel, amikor felkapcsolom a lámpát, eljátszhassam, hogy én vagyok Julie a Tudom, mit tettél tavaly nyáron-ból, és torkom szakadtából sikíthassak egyet. Majd benyomtam Madonna Girlie Show-turnéját a DVD-lejátszóba, és míg suliba készülődtem, körbetáncoltam a szobát az Express Yourselfre.

Innen indultam útnak 18 évesen, amikor a szüleim válása után eladtuk a házat – az én részemből pedig megvásárolhattam életem első saját lakását benn, a nagyvárosban, ahová kölyökkorom óta vágytam. De azért néha még manapaság is visszajárok.

A ház ma buddhista meditációs központ, de a manzárdszobám ablakkeretén még mindig ott a fekete-fehér kockás öntapadós tapéta, amelyet akkor ragasztottam fel, amikor – e színkombóval a borítón – megjelent a Roxette Crash Boom Bang című albuma. 

Az összes otthonom közül ez az egyetlen, amellyel kapcsolatban időről időre úgy érzem, nem mélyen, és nem komolyan, de amolyan romantikus-nosztalgikusan tud néha hiányozni…

Nem úgy, mint a Szív utca

A hőn áhított lakkandi, amely félúton volt a Westend City Center és az Andrássy út között, és bár ma már képes vagyok rá szeretettel és hálával gondolni, életem legnehezebb éveit töltöttem el itt. Ekkoriban kerített hatalmába az irreális perfekcionizmus, megfejelve a puritán minimalizmus iránti elkötelezettségemmel, és utólag azt mondom, sokkal inkább egy lakáskiállítás díszletét rendeztem be, mint az otthonomat.

A két szín, amely jelen lehetett: a kovácsoltvas feketéje, és a bézs falak voltak. Ha ne adj’ isten kaptam ajándékba valamit, ami kék, zöld vagy piros volt, azonnal elajándékoztam, legyen szó egy konyharuháról, vagy egy csokor virágról. Gondosan kiválasztott magazinjaim egymást tökéletesen fedve „hevertek” az asztalon, a kanapém pedig a világ legkényelmetlenebb bézs műbőr monstruma volt, amelybe még belesüppedni se lehetett – a minimalista vonalvezetésnek hála ugyanis olyan volt, mint egy nagy tömb, amiből kivágtak egy darabot.

De az igazi gond – ahogy az lenni szokott – bennem, velem volt. Az étkezési zavarok poklának legmélyén járva képtelen voltam megemészteni, ami velem történik, szó szerint és átvitt értelemben.

Szinkronstúdióból színházi próbára, onnan filmforgatásra, majd tévés válogatásra rohantam, és miközben egyfelől teljesülni tűntek a dédelgetett álmaim, állandóan úgy éreztem, nem használom megfelelően a köztem és a közönségem közt épülő csatornát, nincs bennem elég semmiből: sem tehetségből, sem empátiából, sem tartalomból. A mentális önostorozás fizikai önbántalmazásig fajult. Egy alkalommal beszedtem az összes otthon talált szorongásoldót és antidepresszánst, bízva benne, hogy másnap nem lesz nap… majd a kegyelem, hogy mégis lett, még mélyebbre taszított: most már azért is utálhattam magam, hogy majdnem tönkretettem az akkori párom és a szüleim életét az önzőségemmel.

De azért vannak szebb emlékeim is, mint például a gyertyafényes vacsorák, amelyeket jobb napjaimon rittyentettem. Itt lakva kezdtem belebolondulni a sütés-főzésbe, afféle terápiaként, hogy megkíséreljem rendbe tenni a viszonyomat az étellel, étkezéssel.

És ebben az életszakaszomban voltam a legbrutálisabb partiarc is – az órákon át öltözködős bulira készülődés, a szégyentelen asztalon táncolás és a klub galériájáról a táncparkettre ugrás, majd reggel hazakúszás, fürdőkádban alvás, másnaposan Linsday Lohan- és Olsen-ikrek-filmnézés mind-mind kellett nekem.

Ma már természetesen nem sóvárgok a dizsibe minden szerdán, pénteken és szombaton, de ha nem toltam volna meg a partivonatot anno, azt hiszem, ma úgy érezném: kihagytam valamit. 

Mint például azt, hogy egy, a leírtak szerint eszeveszett buliban belefussak az első izraelimbe, a majdani exférjembe, akivel kisvártatva összeköltöztünk. 

Első közös otthonunk: a La Siesta lakópark, a Szépvölgyi úton

Feltételezem, már a komplexum neve is elárulja: még mindig tartott a kissé sznob időszakom – az akkoriban szuper menőnek és elegánsnak tetsző gigantikus lakópark egyik ingerszegény, narancssárga kerítésre néző földszinti lakását béreltük, ahol a szomszédunk egy ügyvéd asszony volt, és az egész itt töltött időszakból leginkább arra emlékszem, hogy rendszeresen fenyegetett minket: feljelent, ha nem hallgattatjuk el a kutyáinkat.

Végül egy nap, amikor azért kopogtatott az ajtónkon, mert „hangos a tévé”, és „ezt a lakóparkot azért hívják La Siestának, mert ide az emberek pihenni költöznek”, spontán ötlettől vezérelve közöltem vele, hogy holnap elköltözünk, és soha többé nem lesz gondja velünk – igaz, fogalmam sem volt, hová megyünk majd.

Csillaghegy 2.0 

Ez volt a neve a projektnek, amelynek során megpróbáltam visszatérni a gyökereimhez, hátha ott rontottam el valamit – hiszen akkor még minden oly szép, oly boldog, oly könnyed volt, mondtam magamnak, pedig nyilvánvaló, hogy egyszerűen csak kenni kellett valamire, miért lett kedvenc hobbim a szenvedés.

A sors közbenjárásával néhány sarokra a gyerekkori otthonomtól találtunk egy kiadó házat, amely szakasztott olyan volt, mint amelyben gyerekeskedtem – zöld rácsos kerítés kis tüskékkel a tetején, két ablak az utcára, hátsó kert… Úgy éreztem magam, mintha csak időutazáson volnék. 

És így is volt – csakhogy immáron nem a kicsi Kristófka voltam, aki kivonhatja magát a felnőttek drámáiból: a volt férjem és én a szüleim, a fiatal és vehemens Gyula és Kata szintén 2.0-s, azaz még konokabb megtestesüléseivé váltunk, és az itt eltöltött több mint másfél évet gyakorlatilag állandó lelki terrorban töltöttük napokon át tartó veszekedésekkel, amelyek valamelyikünk könnyes bocsánatkérésével értek véget, csak hogy egy héttel később kezdődhessenek elölről.

Itt kristályosodott ki bennem tisztán és világosan: nekem többé semmi dolgom Csillagheggyel, azon kívül, hogy szeretem.

Az egykori földutakkal tarkított, kakaskukorékolós környék egyébként is puccos villanegyeddé változott, én pedig – szépen lassan, de kitartóan egyre közelebb kerülve ahhoz, hogy megértsem: mit is akarok az életemben, és mit baromira nem – végre kezdtem közelebb kerülni önmagamhoz. 

Amikor felmondtam a zenetévénél, körbejártam az összes magazin szerkesztőségét, ahová valaha írtam, és bejelentettem: külföldre költözünk a kedvesemmel – ha tudnak, ha szeretnének, adjanak nekem írnivalót. És adtak – ám amíg az ex elvégezte az őt oktató (és gyötrő, kínzó, és önmagából kiforgató) orvosi egyetemet, kellett egy… új otthon.

Már csak azért is, mert képtelenség lett volna magammal vinni a toronymagasan álló tárgyaimat Tel-Avivba – így a kevéske pénzemből, amit összegyűjtöttem a médiahuszárkodásból, vásároltam egy kilenc (nem, nem tévedés) négyzetméteres egykori cselédlakást hárommillió forintért. 

Bethlen Gábor utca, padlásszint

Máig megvan – és nagyon szeretem. Olyan nekem, mint egy kis hajó a város felett: van konyha, fürdőszoba, galéria, minden, ami kell, de a legszebb benne, hogy itt pihen minden emlékem a családi fotóalbumoktól a Viva Interaktív című élő műsorában rajtunk ragadt maxi-CD-ken át egészen a teljes könyvtáramig. 

Sosem laktam itt hosszasan, de az elmúlt tizenkét évben akárhányszor Budapestre látogatok, ez a bázis – még olyan is volt, hogy hatan aludtunk itt egy emlékezetes buli után.

Aztán megérkeztünk Tel-Avivba, és az akkori kedves nekilátott a kórházi melónak, amely még inkább kicsinálta, mint a tanulás, én pedig igyekeztem megtalálni a helyem.

Ben Yehuda–Bograshov utca sarka

Közel a tengerhez, a belvároshoz, bárokkal és kávézókkal körülvéve – itt végre lélegezni kezdtem. Ekkor kezdődött máig tartó, szeretett rutinom: napom nagy részét az erkélyen ülve írással töltöm, majd ahogy leszáll az est, kezdődhet a móka. Beleszerettem mindenbe, amit csak megkóstoltam: a közel-keleti nap cirógatta borba, a tel-aviviak „lehetsz, aki lenni akarsz” attitűdjébe, és életemben először az aktivizmusba – legyen szó emberi vagy állatjogokról. Minden tüntetésen ott voltam, és alig fél évvel az odaköltözésem után már szenvedélyes beszédeket tartottam a parkokban felállított pódiumokon.

És ekkor ugrottam fejest a kabbalába – az Ábrahám-vallások spirituális gyökereit kutató misztikus bölcsességbe –, így rövid időn belül „zsidóbb lettem” a zsidó férjemnél, ez pedig egy újabb érvágás volt a kapcsolatunknak.

Míg én izgatottan bújtam a Tórát, sábeszszertartásokra jártam, és értelmeztem-elemeztem az emberiség sorsát, ő épp azért költözött el anno Izraelből, mert nem volt kanala semmiféle vallásszerűséghez, különösképpen nem ahhoz, amelyiken felnőtt. 

Ezért, meg még egy csomó minden másért – de leginkább azért, mert, ahogy ő mondta, „melletted nem tudok önmagam lenni” –, szétmentünk, én pedig (még mielőtt magába szippantott volna az önsajnálat nagy fekete felhője) kitaláltam, hogy… Londonba költözöm.

Ekkorra már rendszeresen publikáltam angol nyelven, de éreztem, jól jönne egy kicsit az intellektusomra és a tárgyi tudásomra fókuszálni a lélekkerekítgetés mellett, így aztán beiratkoztam a londoni Goldsmith Egyetem kreatívírás-szakára, és beköltöztem a házba, amely nemcsak az életfelfogásomat változtatta meg, de stabil alapot épített a férfinak, aki ma vagyok – kétségkívül itt futottam össze önmagammal.

Londoni kitérő

És a „többi” megannyi lakótárssal, akik mellett megértettem, hogy az igazi shoppingolás nem a bevásárlóközpontokban, hanem a charity shopokban vár rám, hogy a legszebb pohárkészlet az, amelynek minden egyes pohara másmilyen és máshonnan érkezett, hogy felcserélhetem a nappalt az éjszakára, és hogy az embernek nincs feltétlenül szüksége egy vállalatra, amely alkalmazza – ha évek, évtizedek során felépít egy saját kis univerzumot, amelyet ő maga irányíthat.

Itt rendeztem először pop-up vacsorákat, kezdtem süteményeket sütni helyi biokávézóknak és termelői piacoknak

– időközben pedig az akkori kedves kitalálta, hogy mégiscsak együtt vagyunk mi az igaziak, és utánam költözött. Kilencéves kapcsolatunk legboldogabb időszaka volt ez – de mivel nem azért lett orvos, hogy utána bébiszitter legyen (bár állítom, sokkal jobban élvezte), egy év után ismét csak Tel-Avivban landoltunk.

Tel-Aviv 2.0 

Ekkor már a mai fejemmel-szívemmel gondolkozva kimondottan olyan otthont kerestem, ahol nem kötnek gúzsba a társadalmi elvárások. Így kötöttünk ki egy lebontásra váró épület omladozó loft lakásában, ahol lyuk tátongott ugyan a plafonon, de szívünk-lelkünk kerek egész lehetett.

Ez volt az első igazi saját konyha-játszóterem, ahol háromfogásos ebédeket rittyentettem, hogy aztán biciklimen furikázva szállítsam az étket a megrendelőimnek – egyetemi koleszokba, irodákba. És itt határoztuk el, hogy összeházasodunk, mert ennek igenis működnie kell közöttünk.

A legemlékezetesebb időszak az volt, amikor az esküvőnkre érkező barátainkkal osztottuk meg a lakást, és éjszaka minden talpalatnyi területen a hálózsákban durmoló szeretteinken lépdeltünk át.

Erre persze az akkori férjem racionális és realisztikus szülei meglehetősen ferde szemmel tekintettek, mondván: nem élhetünk túl sokáig ebben a „patkánylyukban”, amelyet én következetesen kijavítottam „rókalyuk”-ra a beszélgetéseink során.

Exanyósom-apósom közbenjárásával beköltöztünk hát a „szép emlékű” La Siesta lakópark tel-avivi megtestesülésébe, a frissen dzsentrifikált Jaffa városrész Maronit negyed lakóparkjába, ahol már megint narancssárga falakat bámultunk a dupla üveges, jól záródó ablakaink mögül, és kiszámítható módon megint csak visszahuppantunk a tisztesnek tetsző polgári létbe, amelybe nekem nagyon nem akaródzott visszaszokni.

És – hosszú távon – nem is sikerült. A százmilliomodik szakítási kísérlet után egy szép napon tényleg elbúcsúztunk egymástól, én pedig – hogy ne kelljen szeretett Tel-Avivomra afféle bukott projektként gondolnom – úgy döntöttem: maradok, és pénz híján, tele kalandvággyal, béreltem magamnak egy régi vitorlás hajót az ódon kikötőben.

Ingó-bingó otthonom

Ez csodálatos helyszín volt arra, hogy nyalogathassam a válás okozta sebeimet, ugyanakkor inspirált, és itt értettem meg egyszer és mindenkorra, hogy az élettér nem azonos a fizikai térrel: a hajócska pici volt, ám nekem az egész környék otthonommá vált, a tengerparttól – ahol a cikkeimet írogattam – a romkocsmákig, ahol gyakorta kora reggelig világmegváltottunk a barátokkal. 

És itt érkezett meg az életembe Nimrod Dagan – az akkor épp csak 24 esztendős színész srác, akivel kapcsolatban percek alatt ismertem fel: nála jobb rosszfiút keresve sem találnék –, és bár messze voltam tőle, hogy kapcsolatot keressek, megértettem: nem mondhatok nemet erre az ajándékra csak azért, mert ha koncepciók szerint élem az életem, illene még gyászolnom a széthullott, kilencéves kapcsolatomat.

Nimi és én úgy pendültünk egy húron, hogy közben remekül oldottuk egymás feszültségeit, és úgy siettünk egymás karjába, hogy közben türelmesek voltunk a másikkal, míg az kibogozza magában a csomókat.

Ami azonban leginkább összefűzött minket, az az élet határtalan szeretete – közös kedvenc városrészünk a jemeni negyed volt, a város színes-ízes-illatos, és folyton zajos piacának tőszomszédságában, ahol húsz négyzetméteren, és egy még egyszer ekkora teraszon leltünk új, közös otthonra.

Egyszerűség, letisztult rumli 

A barátaink mondják azóta is, hogy akárhová költözünk, ugyanazt a szeretni való egyszerűséget, letisztult rumlit hozzuk magunkkal – a konyhában a polcunk egy lestrapált létra volt, többnyire az erkélyen aludtunk, és bármily hihetetlenül hangzik ebben a közegben, elindítottuk a lakáséttermünket, amely tulajdonképpen a hedonista gasztronomista pályánk első állomása volt.

A specialitásunk a 12 fogásos brunch volt, amelyre párok, családok, baráti társaságok jelentkeztek, és úgy híre ment a városban, hogy előfordult: a hét minden estéjén vendégeink voltak, így nem volt más választásunk, mint lépni egy nagyot: kéne nekünk egy kreatív, közösségi vendégház.

Valamit nagyon jól csinálhattunk, mert az élet minden további kérdés nélkül az ölünkbe vetette a lehetőséget: költözzünk be egy jó barát ottomán stílusú minipalotájába, ahol kiadó négy szobában várhattunk vendégeket, és a hatalmas belmagasságú, cirádás oszlopokkal és lenyűgöző boltívekkel ékes közösségi térben népes lakomákat, főzőkurzusokat tarthattunk.

Valaki mindig játszott a zongorán, főzött a konyhában, táncolt a teraszon, és hála annak, hogy a város legvarázslatosabb humuszát kínáló étterem, az Abu Hassan felett laktunk, mindig volt otthon egy bő kiló csicseris csoda, a világ minden tájáról érkező vendégeinket pedig kulináris kalandtúrákra csábítottuk Jeruzsálembe, a Holt-tengerhez, és a palesztin fennhatóság városaiba – így egyszerre hódolhattunk két szenvedélyünknek: a vendéglátásnak és az utazásnak.

Olyan tökéletesen nekünk való volt mindez, hogy előbb-utóbb merengeni kezdtünk: ebbe a túl nagy kényelembe könnyű volna beleszokni. A megszokás márpedig veszélyes tud lenni – tényleg ez az a jövő, amit elképzelünk magunknak, ha lehunyjuk a szemünket, és vizualizáljuk magunkat azon a helyen, ahol talán tartósan gyökereket eresztünk, ki tudja, talán még meg is öregszünk?

Képesek vagyunk rá, hogy elfogadjuk: simán lehet, hogy életünk végéig a világ egyik legdrágább városában, a globális társadalom egyik legkomplikáltabb politikai és humanitárius slamasztikájában fogunk élni, napi szinten hajszolva a pénzt a mindennapi megélhetésért olyan gazdasági közegben, ahol még azok is szűkösen élnek, akiknek minden összejött, folyton aggódva azokért, akik embertelen körülmények között küzdenek az alapvető emberi jogaikért? 

Sokat azért nem kellett gondolkoznunk, miután őszintén feltettük magunknak ezeket a kérdéseket – már csak azért sem, mert azt egyenesen elképzelhetetlennek tartottuk, hogy a jövőbeli gyermekünket három évre katonának vigyék. Így aztán felcsaptam a MacBookomat, és előbb afféle hobbiként, majd – ahogy egyre inkább szorongatva éreztük magunkat a közegben – vallásos áhítattal keresgéltem a neten: hol is várhat ránk egy kicsike otthon hatalmas, lehetőleg érintetlen erdőkkel-mezőkkel körülvéve, egy kietlen tengerpart közelében.

Egy hely, ahol a saját világunknak helye lehet, ahol az sem baj, ha baj van, mert olyan szép, olyan csendes, és olyan nyugalmas, hogyha ne adj’ isten küszködni kell bármi miatt, hát ott még az is buli lesz.

Összetoltuk a tízezer euró (fejenként nagyjából három és fél millió forintnyi) spórolt pénzünket, és utaztunk: miközben főzőkurzusokat, pop-up vacsikat, és Madonna-murikat rendeztünk s tartottunk Cipruson, Olaszországban, Törökországban, Portugáliában és Görögországban, mindig meghagytunk magunknak egy napot, amikor meglátogattuk az interneten fellelt lehetséges otthonokat, pusztaságban álló tanyától egészen kihalt városkák omladozó villáiig, amíg egyszer csak… meg lett Methana.

Végállomás, Agios Georgios?

Két éve, hogy megérkeztünk, és első látásra beleszerettünk, majd beleolvadtunk Agios Georgios falucska bájába, ahol – de ezt már tudjátok – télen összesen nyolcan lakunk, ahol hat befogadott macskát nevelünk (azaz inkább ők nevelnek minket), és ahol műveljük parányi zöldégeskertünket, közben pedig a vendéglátásról sem kellett lemondanunk.

A helyi tavernatulajdonosokkal, őstermelőkkel, borászokkal együtt sokkal közvetlenebb kulináris kalandokra repíthetjük a hozzánk érkezőket, és miközben vulkánt mászunk, olívát préselünk, pisztáciát és avokádót szüretelünk, koccintunk és kotyvasztunk, néha azért el-elmerengek rajta: vajon valóban velünk marad-e a megérkezettség érzése.

Egyelőre bizton állítom, sehová sem vágyunk, különösen nem mostanság, amikor egyébként sem olyan jó móka mozgolódni a nagyvilágban.

Ugyanakkor, ha néha megkérdik tőlünk: „Most már életetek végig itt maradtok?”, mindig „nem tudhatjuk”-kal felelünk. Nem mintha még mindig motoszkálna bennünk a kielégítetlen kalandvágy, és nem mintha titokban a szívünk mélyén egy tizenkét szobás hollywoodi házban laknánk.

Egyszerűen csak azért, mert én valahol annyi lélekemelő és -tipró lecke után úgy hiszem: a legnagyobb mestereink, az otthonaink, legalább annyira választanak minket, mint amennyire mi őket.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak