–

„Ezek szerint tagadja?!” – nézett mélyen és mérgesen a szemembe az ötven körüli, félelmetes aurájú rendőrnő, míg fiatal férfi kollégája minden arc- és kézmozdulatát figyelte, hogy megtanulja: hogyan kell ijesztő rendőrnek lenni egy ilyen helyzetben.

Egy helyzetben, amikor az órák óta a zárkában senyvedő, vélhetően mostanra megtört, rabosított gyanúsított ott ül vele szemben, és ki kell csikarni belőle egy beismerő vallomást, máskülönben az ügy nem tekinthető lezártnak, és tovább kell nyomozni, ráadásul még kellemetlen is lesz, hogy egy ártatlan embert hurcoltak be és meg. 

Úgyhogy ilyenkor nagyon rémisztőnek és komolynak kell lenni. Ez sokszorosan felülírja azt a kötelezettséget, hogy egyrészt érző emberi lényként bánjunk valakivel, másrészt azt az egyébként az intézmény fő feladatát jelentő kötelezettséget, hogy kiderítsük az igazságot.

„Miért tette?!” – kiáltott rám ismét a nő, én pedig nem tudtam tovább bent tartani… egyszeriben elröhögtem magam. „Ha visszakaphatnám a telefonomat, nagyjából öt másodperc alatt be tudnám bizonyítani, hogy nem az vagyok, akinek hisznek” – folytattam, ez azonban csak még inkább felbőszítette a vallatóimat: „A telefonja nálunk marad!”

Rákérdeztem, hogy ez esetben mégis mi fog igazságot tenni abban, hogy bűnös vagyok-e, vagy sem – hiszen a páromat, aki az őrs előtt várakozik teljes pánikban, nem hívhatom be, a mobilomhoz nem nyúlhatok, a nevemet pedig nem hajlandók beírni a Google-ba.

Választ nem kaptam – csak hunyorgós, rideg tekintetet meg egyenes utat vissza a zárkába, amelyet nagyjából húsz másik sorstársammal osztottam meg: többnyire oroszokkal, arabokkal, és afrikaiakkal. „Mit követtél el?” – kérdezte az egyikük, én pedig végre kimondhattam a mondatot… 

A mondatot, amelyet kiskorom óta, amikor is megismerkedtem a Chicago című musicallel, amelynek Cellatangó című slágerében sorra mutatkoznak be a férjüket legyilkoló dívák, valamint a magyar származású karakter, aki a kérdésre: „De mit tettél?” azt feleli: „Mit keresek én itt? Ártatlan vagyok!” 

Igaz, drámatagozatos gimis koromban azt feltételeztem, a West End vagy a Broadway színpadán mondhatom majd ki egy all-gay-átirat szereplőjeként, de így, egy igazi cellában még nagyobb flash volt. Ám mielőtt felszökkenhettem volna a zárka rácsaira, hogy rázendítsek a refrénre, kulcs fordult a zárban, és megszólított a smasszernő: „Steiner? Szabadon távozhat!”

Fotó: Yarden Rokach

Cellatársaim hamar elhaló tapsikolásban törtek ki, mosolyogva biccentettünk egymásnak, majd kiléptem a rendőrség ajtaján, ahol Nimi könnyes szemmel a nyakamba borult. Átöleltem, és miközben azt ismételgettem: „Aggódtál? Jaj, ne aggódj. Én nem aggódtam. Nem volt olyan rémes. Tudtam, hogy kiderül az igazság” – egyszeriben belém hasított:

az egyetlen ok, amiért olyan könnyedén kezeltem a rabosításomat, az volt, hogy… nem volt más választásom. Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy ha hisztériázom, kiabálok, kétségbeesetten követelőzöm, azzal csak még mélyebbre kerülök ebben az egyébként is mélységesen megalázó helyzetben. 

Most, hogy szabad voltam, megérett bennem a felismerés: azért az nem olyan mókás, hogy amit én itt átéltem, az ma az igazságszolgáltatás. És ami még inkább felpiszkálta az igazságérzetemet: nem ejtették ellenem a vádakat, hanem egyszerűen csak „bizonyítékok hiányában” távozhattam – ez a státuszom pedig a mai napig áll az izraeli rendőrségnél.

„Micsoda?! De mégis hogy kerültél zárkába?” – kérdezte Luca barátnőm aznap este, amikor a jaffai bolhapiacon söröztünk kedvenc kis szabadtéri romkocsmánkban, én pedig kissé már pityókásan épp modellt álltam neki, hogy megmutassam, hogyan pózoltam a „csapóval” a rabosító fotómon (és milyen igazságtalanság, hogy nem kaphattam kézhez, hogy bevonulhassak a mug shot történelembe David Bowie, Al Pacino, Cher, Mick Jagger… vagy épp Snoop Dogg mellé).

Éppen a bankban intéztem egy utalást mint rendes, felelősségteljes felnőtt, amikor egyszeriben odalépett hozzám két rendőr, és megkértek, hogy tartsak velük. Épp csak arra volt időm, hogy Özge kutyámat átadjam Niminek, és odakiabáljak neki: „Fotózd le, ami történik – később még fontos lehet!”, majd a biztos urak begyömöszöltek egy kocsiba, és… egyszerűen elszállítottak.

Anélkül, hogy felvilágosítottak volna, mit tettem, ki jelentett fel – még a filmekből ismerős egyetlen telefonhíváshoz sem volt jogom, mielőtt elvették a telefonomat és a pénztárcámat. Nagyjából három és fél órát ültem a rács mögött anélkül, hogy bárki felvilágosított volna arról, mi történik tulajdonképpen – még az is megfordult a fejemben, hogy ez csakis egy Kész átverés-show lehet, de még az is, hogy álmodom.

Már csak azért is, mert a zárkában olyan fesztelen hangulat uralkodott, mint a Bridget Jones – Mindjárt megőrülök című film klasszikus jelenetében, amikor Renée Zellweger a Like a Virgint énekli a rabtársaival: vihorásztunk, danolásztunk, mély beszélgetések és felszínes heccelések közt ugrabugráltunk.

Így aztán kicsit magányosnak is éreztem magam, amikor kiragadtak a csapatból, és egy ingerszegény, fehér falakkal körbevett szobába vezettek, hogy megkezdjék a kihallgatásomat. Itt tudtam csak meg, hogy egy idős nénike mószerolt be a zsaruknál, a bankban üldögélve ugyanis biztosra vette: én vagyok az a hajléktalan srác, aki pár nappal korábban pénzt kunyerált tőle kajára.

Fotó: Salamon Sara

„Ja, az nem én voltam – de amúgy mióta bűn koldulni? Már éhesnek lenni sem szabad?” – kerekedett felül a szociális érzékem a traumán, mire a rettegett rendőrnő rám rivallt: „Azt válaszoltad neki az öklödet lengetve: miféle szívtelen szipirtyó, és ha nem ad pénzt, leszeded a pórázt a kutyád nyakáról, és előbb elfenekeled vele, majd a nyakába akasztod!” – és átnyújtotta személyleírást.

Szőke, hosszú haj. Szeptum piercing az orrban. Tetoválások a vállon. Kis termetű kutya. Erős kelet-európai akcentus. Döbbenten néztem a dokumentumot: „Jé” – ennyi jött ki belőlem, és ezen a ponton egészen együttéreztem velük: tulajdonképpen jó munkát végeztek, csak nem kiválót. 

A megtépázott lelkű nénikét pedig egyenesen sajnáltam – szegény, milyen bizonyossággal mesélhette odahaza, hogy lecsukatta a bántalmazóját. „Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom önöket és a nénit, de sajnos nem én vagyok, akit keresnek. Van munkám, otthonom, ételt pedig nem kunyerálni szoktam, hanem készíteni és felszolgálni – három vegán szakácskönyv szerzője vagyok.

Ez egy egyszerre szomorú, kínos, és vicces félreértés” – fejeztem be a vallomásom.

Hetekkel később, amikor már csak mókás anekdota volt a sztori (meg persze Magyarországon háromnapos bulvárszenzáció), megcsörrent a telefonom: szerelmem, Nimi hívott a színházi próbájáról hazafelé rollerezve: „Nem fogod elhinni, itt van előttem.” „Ki?” – kérdeztem vissza. „A csávó, akivel összekevertek. És basszus… tényleg egyformák vagytok!”

Ekkor derült ki: miután Nimi elregélte az öltözőben a történetet, egy színész társa kifakadt, hogy „Pontosan tudom, melyik homeless az – mindennap látom, és mindig hitetlenkedve nézem, hogy hasonlíthat ennyire a pasidra. Rendszerint a Shenkin kernél koldul – kanyarodj arra hazafelé menet.” Nimi jött, látott, az igazság pedig győzött… volna, ha a kérdésére: „Feljelentsük a srácot?”, nem felelem azt: „Á, hagyjuk békén. Biztos van elég baja. Ha lecsukatjuk, sose lesz esélye normális életet építeni. Ráadásul van egy kiskutyája – ki fog gondoskodni róla, ha dutyiba kerül?” Ezzel pedig – a rendőrséggel ellentétben – lezártnak tekintettük az ügyet… évekre. Egészen néhány hónappal ezelőttig, amikor is egy tel-avivi aktivista lány Insta-profiljában szembejött velünk!

Ez a superwoman hétről hétre járja Tel-Aviv utcáit, hogy mélyinterjúkat készítsen a város hajléktalanjaival, és ennek révén egyetlen év alatt egymillió sékelt gyűjtött össze, amellyel ételt vásárol a rászorulóknak. Sosem ad készpénzt – törődést viszont igen. Így barátkozott össze a szőke, orrpiercinges, erős akcentussal beszélő fiúval, és Insta-posztja szerint: „Több hónap barátság, és egyetlen hatalmas cél – otthonra lelni az utca hidege helyett – után büszkén és boldogan jelentem: újabb pártfogoltam állt saját lábára. Köszönjetek gyönyörű orosz haveromnak, akit mostantól Izrael egyik legnagyobb modellügynöksége képvisel. Gratulálok, barátom!” 

Hát mégiscsak van igazság a Földön. Öröm és boldogság számomra, hogy – ha valóban ő volt az – zárkába vonulhattam helyette akkor, amikor élete legmélyebb szakadékába zuhanhatott volna, ahonnan talán nincs is visszaút.

És bevallom őszintén, az is adott némi elégtételt, hogy immáron nemcsak egy homelesszel, hanem egy szupermodell sráccal kevertek össze.

Remélem, hogy örökre lezáratlan marad a mappám „bizonyítékok hiányában”, ez ugyanis azt jelentené: sosem kapták el a hasonmásomat. Bízom benne, hogy okosan, szívvel, lélekkel él majd a lehetőséggel, amit az élettől kapott. Mert hiszem, hogy mindannyiunknak jár egy második esély.


Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Salamon Sara