Kitolódott gyerekkor vagy felelősségtől és a lehetőségektől agyonterhelt időszak? – Így látják magukat a huszonévesek

–

„Huszonéves fejjel…”

Mi, emberek igazán különlegesnek számítunk a természet más élőlényeihez képest, már csak azért is, mert minden más élőlénynél hosszabb ideig tart a felnőtté válásunk. Azt gondolnánk, ez azt jelenti, hogy tizennyolc éves korunktól „fiatal felnőttek” leszünk, azonban az agyunk nem igazodik a naptárhoz: ma már tudni lehet, hogy nagyjából huszonöt éves korig még fejlődik, a kevésbé használt képességei gyengülnek, a gyakran használtak erősödnek. Az agy persze később is alakulhat, de ez a „programozott”, mindenkinél meglévő fejlődés a felnövéssel befejeződik. Emiatt is történhetnek jelentős változások az ember személyiségében, szokásaiban ebben az időszakban – amellett, hogy jelentős döntéseket is hoz. 

Számomra úgy tűnik, két eltérő hozzáállás alakult ki bennünk, huszonévesekben erről a korszakról. Az egyik hozzáállás a modern világnak arra a vetületére koncentrál, hogy tovább élünk, mint valaha, így minden kitolódik, a húszas éveink valóban a kitolódott gyerekkoré. Egy barátom, Zsolt ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, nehéz lezárni a gyerekkort úgy, hogy az ember huszonöt-huszonhat éves koráig, ha pénzügyi szempontból megteheti, simán járhat egyetemre, és ezek, a még tanulással töltött évek igazán a legjobbak.

Ezzel szemben sokan vannak, akik nem meghosszabbított gondtalanságnak élik meg ezt az időszakot.

Például a huszonkét éves Kornél szerint mindent, amit csinálunk (a szabadidőnkben is), az önépítés jegyében kell tennünk. Így az „öntökéletesítés” belső kényszerének fogságában élünk. Ezt pedig egy elvileg ideális jövőhöz érezzünk szükségesnek. 

Sok más mellett részben emiatt is lehet, hogy egyes kutatások szerint ez a korosztály érez a leggyakrabban aggodalmat. Ennek háttere a sok választási lehetőség váratlan hátrányaiban lehet: sok mai huszonéves több ezer foglalkozás közül választhat, a nagy mennyiségű választási lehetőség pedig bizonyítottan megnöveli az ember elvárásait a választása felé, és szorongást okoz.

Persze a választási lehetőségek nem mindenki számára igazán széleskörűek. Igazán szerencsés, aki egyetemen tanulhat, mégsem mindegy, mit. Egy barátnőm, Petra például nagyon szeretne magyartanár lenni, mégis azt mondja, a pedagógusfizetés nem tenné lehetővé számára, hogy belátható időn belül elköltözzön otthonról, a későbbiekről nem is beszélve. Úgyhogy jogot tanul, amihez állítja, semmi érzéke, de hasznos végzettségnek tartja. 

Ki a kapitánya a hajómnak? 

Ezzel párhuzamosan napjaink huszonéveseinek általános élménye a bizonytalanság, hiszen minden a feje tetejére állhat egy pillanat alatt.

Igaz lehet ez a világra is – például 2001. szeptember 11. óta már mindannyian tudjuk, milyen következményekkel járhat egy terrorcselekmény, a 2008-as gazdasági válság hatására pedig sok család megélhetése került szinte percek alatt veszélybe. De igaz lehet ez az élet más területein is: sajnos egyre többen tapasztalják meg, milyen hirtelen változásokat hoz az ember életében, ha valamelyik szerette súlyosan megbetegszik, és sokan látták gyerekként csomagolni valamelyik szülőjüket egy veszekedés után úgy, hogy azt követően már semmi sem volt a régi.  

A bizonytalanság persze a munka területén is nehézséget okozhat. Ennek egy részét csodálatos barátnőm, Aliz segített megérteni, aki szociológiát tanul. Számára az a legnyugtalanítóbb, mennyire mást jelent egy társadalomtudományi vagy bölcsészdiploma a mai, mint a néhány évtizeddel ezelőtti munkaerőpiacon. De ott van egy barátom, Tomi is, aki szerint a bizonytalanság eredete, hogy egyszerűen ez a korosztály nem tudja, mi a helye, szerepe a társadalomban, így nem tud ehhez célokat rendelni, ami szükséges lenne az anyagi és a szakmai előrehaladáshoz.

Még számtalan kihívást lehetne említeni, ami befolyásolja a huszonévesek mentális egészségét, a problémákról pedig talán sosem volt olyan könnyű mesterségesen elterelni a figyelmünket, mint most. Talán ezekben a nehézségekben az elszigeteltség a sajátságos az ezt megelőző generációkhoz képest, hiszen gyakran annyira egyéniek, hogy az ember nem is ismer másokat hasonló problémával. Mindezek miatt lehet, hogy azok közül, akikkel erről beszélgettem, többen is a legnagyobb kihívásnak nevezték a lelki egészségük megtartását, és ehhez különböző stratégiákat választanak. Anna például reális napi, heti, havi célok kitűzését. 

„S rendezni végre közös dolgainkat: ez a mi munkánk, és ez nem is kevés”

Vannak kihívások, melyeket kifejezetten magyar vonatkozásban ismerek: azok a történelmi sebek és ellentétek, melyekből a XX. század máig káros, mély árkokat ásott számos generáció tagjai között. Sokan mondják, hogy nem foglalkoznak a felmenőikkel, és a múlt század már régen volt, nem érdekes, hány családban vannak áldozatok és elkövetők utódai. Mégis, ma már tudjuk: a traumák generációkon átívelve is hatást gyakorolnak mind a közéletben, mind egy-egy ember lelkében. Megértésük és feldolgozásuk egyéni és közös érdek is, hiszen olyan kimondatlan és kimondhatatlan fájdalmakat és feszültségeket okoz, melyek hátráltatják az ország és egy társadalom fejlődését. Ezért gondolom, hogy különleges feladata a hazai huszonéveseknek – ahogy József Attila írta – „(…) rendezni végre közös dolgainkat”. 

Baló Sára

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61