Vég nélküli történetek és lógva hagyott olvasók – Be kell-e „rendesen” fejezni egy regényt?

–

Ian McEwan (Nagy-Britannia), Sofi Oksanen (Finnország), Elena Ferrante (valószínűleg Olaszország, korábbi írásunkat elolvashatod róla ITT): néhány, általam nagyra becsült név Európa különböző szegleteiből, akiknek szeretem a regényeit. Az utóbbi időben azonban másokkal együtt ők is többször okoztak csalódást nekem, az olvasójuknak, aki hosszú órákat invesztáltam a műveikbe.

Tegyenek le!

Hogy mi a problémám?

A regény végéhez érve olvasóként sokszor érzem úgy, hogy lógva hagynak a levegőben.

Nem arról van szó, hogy mindenáron a lekerekített happy endhez ragaszkodnék (azt hiszem). Hiszen más befejezésért kiált egy krimi, mint egy romantikus regény vagy egy önéletrajz.

Én csak azt szeretném, hogy ha elvisznek egy sétarepülésre, akkor utána finoman tegyék is le a gépet a végén, és ne nekem kelljen katapultálnom ezer méteres magasságból. 

Ennek a jelenségnek – és érzésnek –igyekeztem utánajárni néhány, az irodalomhoz a mezei olvasónál egy (vagy kettő) lépéssel közelebb álló szakember segítségével.

Valuska László, a Margó Irodalmi Fesztivál alapító igazgatója óvatosságra int: szerinte merészség lenne kategorikusan kijelenteni olyasmit, hogy „manapság rosszul fejezik be a regényeket”.

Mint hangsúlyozza, az olvasás maga is alkotói folyamat, amelynek én mint befogadó aktív részese vagyok.

„Nem az a fontos, hogy jónak vagy rossznak ítéled-e meg a művet vagy a mű végét, hanem hogy raksz-e bele annyi munkát, hogy megértsd: a szerző miért így akarta befejezni.”

Nádas Péter Párhuzamos történetek című művét idézi fel, amelynek „Úgy van vége, mintha elvágták volna”. Több kritika is érte emiatt az írót, ám Valuska szerint ennek a típusú befejezésnek az az üzenete, hogy semmilyen történet nem beszélhető el a maga teljességében. Az életben sincs mindenre válasz, egy regényben sem feltétlenül kell, hogy legyen.

Netflix-éra

Menyhért Anna irodalomtörténész, kreatívírás-oktató biztos abban, hogy a Netflix-korszaknak része van abban, hogy hozzászoktunk a befejezés nélküli befejezéshez. Mintha benne lenne a levegőben, hogy semmit ne zárj le végérvényesen, nehogy aztán ne lehessen mégis folytatni. Megfigyelte, hogy még a tévésorozatokból kiírt szereplők halálát sem látjuk a saját szemünkkel, arról csak elmondásból értesülünk: így aztán végszükség esetén ismét felbukkanhat az illető: „mégis túlélte”.

Szerinte ezen nincs mit csodálkozni, hiszen úgy általában az életünkben is jelen van az elvarratlan szálak kultúrája: „keep your options open”. (Hagyd nyitva a lehetőségeidet – a szerk.)

Ami az irodalmi művek végének nyitva hagyását illeti, Menyhért Annának tetszik ez a lehetőség. Saját regényében, az Egy szabad nő – Erdős Renée regényes élete című könyvében kronologikus szempontból a feje tetejére állította a fejezeteket, az eleje a vége, és fordítva, de ezt tudatosan tette, és ez a lényeg.

Tulajdonképpen nem is az számít, hogy le van-e kerekítve a történet vége, vagy sem, hanem az, hogy bármelyik verziót lehet jól vagy rosszul csinálni.

Hadd említsem meg az egyik jó élményemet a közelmúltból, Halász Rita: Mély levegő című regényét. A történet, amely azt beszéli el, hogyan talál kiutat egy nő bántalmazásba forduló házasságából – egyébként egyszerre megrázóan és finoman, mellbevágó realizmussal és humorral, igen, humorral –, kissé nyitva hagyott, „soft” befejezéssel zárul. Tulajdonképpen nem derül ki, lezajlott-e a válás, vesz-e majd a nő saját lakást, vagy marad albérletben, nincs kimondva, hogy lezárult egy fejezet az életében, és egy új kezdődik, mégis érezzük, hogy eljutott valamiféle nyugvópontra a történet, minden sziruposság nélkül, de rendben lesznek a dolgok, és az író ezen a ponton engedi el finoman a kezünket.

Mint egy gyomros

„Onnan tudom, hogy egy regény jól fejeződött be, hogy összecsukom a könyvet, hátradőlök, lehunyom a szemem, és kitör belőlem: te jó ég! Egy jó befejezés olyan, mint egy gyomros” – mondja Kácsor Zsolt író. 

„Egy író levonhatja a végén a tanulságot, és lekerekítheti a történetet annyira, hogy még gondolatban sem teszi ki a három pontot a végére. Vagy pedig az olvasóra bízza a következtetéseket. Én inkább az utóbbi befejezést szeretem: megbízom az olvasóban, partnernek tekintem őt, és nem akarok szájbarágós lenni. Ezzel együtt az én tehetségem természete sajnos olyan, hogy nem tudok jó befejezéseket írni. Ezt már többször megkaptam azoktól az íróktól, akikkel vagyok olyan jóban, hogy megmondják nekem pacekba.

Amikor a megjelenés után újraolvastam legutóbbi regényemet, a Cigány Mózest, az utolsó résznél rádöbbentem, hogy melyik bekezdést kellett volna a legvégére illeszteni, hogy tökéletesen záruljon a regény. Talán majd legközelebb.”

Érzelmi éhség

Valuska László azt mondja, már Arisztotelész óta él az az idea, hogy a történeteknek legyen eleje, közepe és vége. Ha ez nem valósul meg teljes mértékben, és maradnak „üres részek”, az frusztráló lehet, mert úgy érezhetjük, hogy nem kapunk mindenre magyarázatot.

Erre az igényre további személyes elvárások is rárakódnak, amiket sok minden befolyásol, például az, hogy milyen hagyományból érkezünk, milyen élményt szeretünk megtalálni egy-egy könyvben, vagy akár az is, hogy milyen élethelyzetben vagyunk éppen.

Ez a meglátás elgondolkodtatott.

Az is eszembe jutott: lehet, hogy a „befejezetlenség-élmény” a saját, személyes érzelmi éhségem kivetülése, amely mostanában valószínűleg kiélezettebben van jelen az életemben. Most, amikor több fronton is a kontroll elvesztését élem meg, vagy a dolgok lehetséges kimenetelének túlságosan nagy variabilitásától szenvedek, talán egy olyan kimondatlan elvárás dolgozik bennem, hogy „legalább a regények legyenek rendesen befejezve!”.

És az is lehet, hogy túl sok hercegnős Disney-filmet néztem mostanában.

Dudics Emese

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fcscafeine