Sok ember vacogja át még ma is a telet – Tudunk még hálásak lenni, mi, szerencsésebbek, a fűtött szobáért?

–

Érzem, hogy hideg az orrom, amikor kibotorkálok kora reggel a konyhába. Megjöttek az első fagyok. Megnézem a benti hőmérőt, 16 fok. Nem is olyan vészes. Hűvösebbnek érzem. Biztos a cúg.

Eszembe jut egy néhány évvel ezelőtti tél. Cudar idő volt. Kint voltunk egy hónapig Németországban, fűtetlenül hagytuk a lakást. Hazaérve elvarázsolt házikó fogadott minket. A pulton felejtett bögrébe belefagyott a víz, az ablakokra kiült a csipkedér, jégvirágok nyíltak a bejárati ajtó zárján. Belülről. Nipli kutya, a berni-kuvasz keverék, aki velünk érkezett haza, megrökönyödve állt a kertben, számonkérő tekintettel nézett vissza rám: ez most valami vicc, gazdi, de azért meghempergett a friss hóban. Emlékszem, még nem volt rendes szigetelés, szerencsétlenkedtünk a kályhával, a tüzelővel is akadtak gondok, egy szó, mint száz: hiába fűtöttünk, lassan melegedett be a ház, de legalább gyorsan kihűlt.

Felteszem a kotyogóst a tűzhelyre, megnyitom a palackot, sisteregve jön a gáz, szikrát adok, belobban

Míg lefő a kávé, nézem az ablakból a kertet. Nézném én a tájat meg a szemközti hegyeket is, de sűrű a köd, nem látni el odáig. Tejszínvilág. Ilyen ez a november a Pilis lábánál.

Elkészül a kávé, megiszom, aztán kötött sapkát és pufi mellényt veszek. Régen utáltam a mellényeket, úgy gondoltam, hogy hülyén néz ki, aztán mégiscsak igaza lett az egykori interjúalanyomnak: ez a legpraktikusabb hűvös időben, kényelmesen lehet benne mozogni, szabadon hagyja a karokat, de melegen tartja a mellkast.

Azt meg már Liam Neeson is megmondta a Batmanben, hogy az a legfontosabb. Hogy a mellkas ne fázzon. Aztán vándor vásárosként én is megtapasztaltam a karácsonyi vásárban, hogy fontos a jó öltözék.  

Berlinben fura a tél.

Nincsenek kemény mínuszok, mégis a nyálkás hideg az ember csontjáig hatol. Erre gondolok, miközben felhúzom a hótaposót. Nem mintha lenne hó, viszont jó meleg, és tartja a bokát. Ezt is fontos, amikor a fejszével suhintok. Hogy stabil legyen az állás. Fogom a gyújtósnak szánt kosarat meg a baltát. Állítólag jó márka. Mármint a balta. Fogalmam sincs. A férjem vette. Jól vág, súlyra is épp megfelelő, könnyen használható. Számomra ennyi a lényeg. Lemegyek a fatárolóhoz, kiveszek néhány deszkát, és hasogatni kezdem.

Mindig is fázós voltam. Pedig valójában sokáig nem is tudtam, mit jelent fázni. Voltam én is tipikus tini, aki nem hajlandó felvenni a sapkát, mert akkor tönkremegy a szuperül belőtt séró. Ráadásul deszkás korszakomat éltem, igen, lányként, és igen, úgy, hogy nem is volt gördeszkám. A bő gatyám szára lelógott a földre. Ez főleg a latyakos téli napokon volt csodás, mire beértem a suliba, már térdig felázott a nadrágom. Hiába könyörgött nekem az apám, hogy legalább addig hajtsam fel, amíg leérek a buszmegállóba. Én mindig jobban tudtam. Mindent. Azt is, hogy nem kell bakancs, jó lesz a vékony talpú cipő is. Színes fűzővel. Igazából csak azt a pár percet kellett kibírni a megállóban. Aztán felszálltam a fűtött buszra. Vagy megérkeztem a fűtött suliba. Vagy haza. Vagy az edzőterembe.

Vagyis a hideg mindig csak átmeneti volt, és könnyen orvosolható.

Amikor júniusban az öt fokban aludtunk Németországban a furgonban… meg amikor volt néhány nullafokos éjszakánk, szintén a kocsi rakterében… és amikor napokig nem kúszott tíz foknál feljebb a hőmérő higanyszála nappal sem… igen, azt hiszem, akkor kezdtem kapiskálni. De még akkor is megvolt legalább a tudat, hogy ez csak átmeneti, ez most ki kell bírni, nem tart soká.

Azóta sejtem, de még mindig nem tudom igazán, hogy mit is jelent fázni. Úgy igazán. Például hajléktalanként, az utcán élve, keresve folyton a meleg pontokat, valahogy átvészelni egy újabb éjszakát. Az éjszakát, ami után a nappal sem hoz majd igazi enyhülést, és amely után újabb éjszaka jön és újabb didergés. Hogy milyen fázni, amikor nem is számíthatsz rá, hogy ez hamarosan megváltozik. Csak vársz. Nem a csodára. Csak a tavaszra. Ami talán lehet, hogy mégis ugyanaz. Csak ezt már elfelejtettük temperált világunkban.

A múlt télen több mint 120 ember fagyott halálra Magyarországon

Az azt megelőző év hideg hónapjaiban 179. A KSH adatai szerint 2018-ban 259, míg 2017-ben 278 ember halt meg kihűlés miatt. Nagy részük nem az utcán, hanem fedett helyen, fűtetlen lakásban, saját otthonában.

Ez csak a halálesetek száma, ami bekerül a statisztikába. Képzeljük csak el, vagyis azt hiszem, elképzelni sem tudjuk, hogy hányan fogják átvacogni az előttünk álló hónapokat. Férfiak, nők, kisgyermekek és idős emberek.

Ilyentájt jelennek meg a cikkek arról, hogy rossz a levegő minősége, és hogy sokan szeméttel fűtenek.  Ki tudatlanságból vagy nemtörődömségből, ki azért, mert nem tud mással.

Ilyenkor lehet látni falun, ahogy elindulnak a nyikorgó szekerek az erdő felé, hogy aztán gallyakkal megrakodva térjenek vissza. És ilyenkor lehet mondani a szobából kukucskálva, függöny mögül kilesve: „Nézd, már megint lopják a fát”!

Voltam egyszer egy faluban, valahol a világ végén, de még innen a határon, ahol a gyerekek felváltva mentek iskolába. Mert nem volt elég bakancs télire a családban. Az egy főre jutó cipők száma nem kerül be a statisztikába. Legfeljebb az igazolatlan órák száma. Ott is jártak az erdőbe az emberek.

A gyújtós megvan

Elteszem a baltát, hozom a fejszét. Széthasogatok még néhány tuskót. Ha most látna egy profi, biztosan kitérne a hitéből. Nem úgy csinálom, ahogy a nagykönyvben meg van írva: a fejem fölül, egyetlen lendítéssel csapva szét a tuskót. Kicsit lendítek, és inkább többször lesújtok. Így érzem biztonságosnak. A fejsze veszélyes szerszám.

Eleinte nem szerettem a kályhát.

Nem tudtam rendesen tüzet rakni. A fának is volt valami baja meg a kéménynek és a kályhának is. Ha kinyitottam az ajtaját, okádta magából a füstöt, és alig adott meleget. Ültünk tehát a füstben, és fáztunk, a ruháim pedig pácolódtak. „Hú, mi ez a jó füstöltsonka illat?” – kérdezte a kolléganő egyszer. Hát, mondtam, az szerintem én vagyok.

Kínos, de hát ez van, az élet valójában nem steril, és pláne nem menta vagy levendulaillatú.

Azért elég jól belejöttünk azóta. Mindig száraz a fa, és jól szelel a kémény.  

Miközben a bejárati ajtóhoz hordom a széthasogatott fát, az jut eszembe, hogy régen biztos nem szorongtak és stresszeltek annyit az emberek, mint manapság. Máshogy voltak benne a világban. Vizet kellett hordani, fát kellett vágni, tüzet rakni, vizet melegíteni, elvetni, learatni, dagasztani, megsütni… Közben talán, mint most én, meg-megálltak, csípőre tett kézzel körbenéztek, elméláztak, hogy vajon mit is kellene legközelebb elintézni?

Igen, a járdát már be kellene fejezni. Meg majd azokat a téglákat odébb hordani. Aztán a virágágyást rendbe tenni. Kellene némi zúzott kő ide, amoda meg jöhetnek majd az árnyékliliomok. De az már csak tavasszal.

Kicsit még pihenek, beszívom a hideg, friss levegőt, majd kifújom. Gőzölög a leheletem. Az ősz lecsepeg a fenyőfa tűleveleiről. Talán nem stresszeltek ennyit az emberek, fűzöm tovább a gondolatot, de minden kornak megvan a maga baja. Azért nem annyira rossz a miénk sem (bár lehetne jobb is), van a házban áram, és tudok cikket írni.

Eleinte nem szerettem a kályhát

Nyűgnek tartottam. Pedig megvan ennek a maga varázsa. Hogy nemcsak odamegyek a termosztáthoz és feltekerem, hanem mindennap meg kell rakni a tüzet. Meg kell dolgozni érte. Gyújtóst kell vágni, hasogatni kell. Fel kell hozni a fatárolóból néhány öl fát. (Népi bölcsesség, hogy azért jó a fafűtés, mert többször melegít. Amikor vágod, amikor hordod, amikor hasogatod, és amikor begyújtasz vele.) Kis fapiramist építeni a kályhába. Alágyújtani (mások szerint fölé). Figyelni a lángot.

Milyen furcsa, hogy manapság az emberek nagy része nem tud tüzet gyújtani. Gyufa és öngyújtó nélkül, mondjuk, én sem tudnék. Nyilván nem véletlenül volt ekkora kultusza a tűznek. És nem véletlenül kellett őrizni a lángot, megóvni az otthon melegét…

Ma már nem tartom nyűgnek a kályhát. Hálás vagyok a fűtött szobáért.

Stucni kutyát, a terrier keveréket hívjuk tűzőrmesternek, mert mindig odaül a kályha elé félig lehunyt szemmel, és élvezi a meleget. Nagyokat pislog. Aztán bólogat. Lefekszik, elterül. Elszunyókál. Ilyenkor elfelejt szólni, hogy tenni kellene még rá fát, és majdnem kialszik a láng. Nem baj, tudom a módját, hogyan kell felszítani. Én vagyok a tűz őrzője.

Iliás-Nagy Katalin

 A képek aszerző tulajdonában vannak