–

Életemben először a PeCsában árultam, akkor jelentős, 23 ezer forintnyi plusszal zártam a napot. Korán kellett kelni, meg sokat cipekedni, de megérte a dolog. Aztán a PeCsa a liget fáival jobbra el, én pedig nem vagyok hajlandó Pestszentlőrincre menni az oda átköltözött piacra. Nem azért, mert derogálna (laktam én a Havannán is), hanem egyszerűen baromi messze van. Főleg, ha beszámítjuk a hajnal kelést. Így kizárásos alapon maradt Újpest, ahol szombat-vasárnap nagy élet van a piactéren. Mint kiderült, a szombatok tele vannak, azokat már elvitték az élelmes, és feltehetően ezzel foglalkozó árusok, a magamfajta, csetreszeitől szabadulónak maradt a vasárnap. 

Természetesen nem pakoltuk be előző nap a cuccokat a gyerekkel, így a ködös és párás hidegben próbáltuk bepasszírozni a különböző dobozokat a tágasságáról nem annyira ismert Fiat Pandába.

Alig világosodott, amikor jelentős késéssel és sapkánkat otthon hagyva elgurultunk Újpest irányába, hogy –feltett szándékunk szerint – terheinktől megszabadulva, vaskos pénzkötegekkel térjünk majd haza. 

A piacot természetesen most építik át, nyilván nem lehetett ott bekanyarodni, ahol terveztem, háromszor összevesztem a gyerekkel, hogy „hol is lehet megállni, nem lesz parkoló, és minden jó helyet elfoglalnak, mire mi odaérünk”, amitől ő is befeszült, aztán – hogy hogy nem – lett helyünk. A placcon addigra már az IKEA-szatyrok tömegei mellett álldogáló emberek foglaltak helyet, egy-egy méterre körbepisilte mindenki a saját területét. Mi beálltunk egy szabad helyre, és vártunk. Baromi hideg volt. Marha hideg. Borzasztó hideg. Pedig még tél sem volt. Fél órával később megjelent két ember egy kocsival, és elkezdték kiosztani az asztallábakat, majd a lapokat. A tömeg felélénkült, mindenki pakolta ki az áruját. 

Az egyik oldalamon két cigány ember kapott helyet, ők elektronikai eszközökben utaztak. A használhatatlan mobiltól a vadiúj masszírozóig mindent kipakoltak. Bevallásuk szerint a szombat csalódás volt, de előző héten 70 ezer is összejött, amin csodálkoztam, látva a felhozatalt.

Zoli és haverja pontosan tudták, ki, hol és mit árul, hova kell menni pisilni, és mikor nyit a dohánybolt, sőt, azt is, melyik kocsmában olcsóbb a feles. Hamar megtaláltuk a közös hangot, a hideg reggel összehozott minket. 

Néhány perc múlva kiderült, ők már a Verseny utcában is sefteltek, sőt, saját bódéjuk is volt, annyira ment a bolt. 

Én meg közben rájövök, hiába próbálom szépen adjusztálni a csetreszeket, azok mégiscsak csetreszek maradnak.

Ráadásul nem egy tömör asztallapot kaptunk, hanem egy lécekre varrott bársonyanyag, amibe szépen belesüppedtek a tárgyak, minden óvatlan mozdulatnál ide-oda dőlve. A torontáli szőnyeg mellé került az impulzusvásárlásból származó bokacsizma, a repiajándék, amit sosem használtam, a régi szakácskönyv, meg egy csomó terítő. Fél nyolckor már egy Unicumot szopogatok, eddig bírtam a harcot a hideggel – és közben a fülembe cseng anyukám hangja: „Megmondtam, Pipikém, hogy öltözz fel rendesen!”. A gyerek csak a lángos után ácsingózik, de nem sietik el a sütést, nyolckor még nyoma sincs. 

Lassan érkeznek a vevők, a könyveket keresik – nyilván azokat nem hoztam el, mondván, senkinek sem kellenek. A gyönyörű torontáli falvédőmet lecikizik, az ócska szőnyeget meg fel, kisebb vita is kialakul, ki vigye el. 

Zoliékkal röhögünk, ők eladnak egy rossz mobilt, rejtély, hogy kinek és mire kell, de a legértéktelenebb árura is akad vevő.

Tízre rájöttem, nem értem én az embereket, az ajándék Coca-Colás kínálóra azonnal lecsapnak, a sosem hordott, címkés csizmám ezer forintért még egy pillantást sem kap. Alkudozni sem mernek, azt mondom 500, nem mondja, hogy legyen négy és megegyezünk 450-ben, hanem legyint és megy tovább. 

Zoli közben parttalan vitába keveredik egy 90 éves bácsival, aki bőszen szidja a „kommenistákat”, akik mindent elvettek tőle, morogva mondja mindkét fél a magáét. 

A nagymise után sokan jönnek, decens hölgyek és urak, jobb napokat látott asszonyok, kereskedők, akik keresik a jó áron vihető cuccot. Zoliékkal közben a cigányok gyerekszámától a munkásszállón lévő életig és a lecsó készítéséig sok mindent megbeszélünk, receptek és praktikák úsznak a sorok közt. Kettővel arrébb a DVD-k mennek, én meg bemutatót tartok egy néninek abból, hogyan lehet meggyújtani a gyertyákat, amiket árulok – mindeközben a gyerek bőszen könyveli az eladásokat, és néha elmegy megnézni a LEGOkat. 

Tizenegykor kisebb botrány támad, megjelenik egy karos autó, ami a karácsonyi dekorációt akarja felpakolni, pont az asztalok fölé. Erre kitör a forradalom, látszik, hogy itt ma nem kerül fel a csengő meg a csillagdísz, maximum a távozásunk után. Az árusok egyöntetűen anyáznak, emlegetik a polgármestert, Orbánt és az Istent egyaránt. 

Aztán lenyugszanak a kedélyek, a vásárlók pedig lassan oszlani kezdenek. Vasárnap van, ideje ebédhez látni.

Fél egykor pakolni kezdünk, fájó szívvel rakom vissza a falvédőm, a sosem hordott cipőt, meg a többieket. A gyerek összegez, az 550 forintos lángosokat meg az Unicumot levonva 3050 forintot kerestünk hat óra árusítással. 

Pár perc telik csak el, Zoliék már zsákokba pakolják a dolgaikat, és egy kiöregedett kenyérpirítót kidobva távoznak. Jövő héten találkozunk – intenek felém, és már el is tűnnek. 

A hátam sajog, mozdulni alig bírok, a délután nagy részét fekve töltöm, és próbálom kimasszírozni az álláshoz nem szokott testemet. Nem volt jó üzlet – gondolom magamban. De közben tudom, a jövő héten végre Pomázon szervez valaki bolhapiacot. És én tuti, hogy ott leszek. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt kép: Zimre Zsuzsa

További képek: Chripkó Lili