–

Por és érc

A gyerekek a Föld népességének jelenleg 25 százalékát teszik ki, de a jövőben ők lesznek a 100 százalék. 

Ez egy egyszerű tételmondat, mégis szíven üti az embert, ha jobban belegondol. Egyrészt, benne van az elmúlásunk, hogy mi, magunk, és jó eséllyel minden, amit most olyan nagy elánnal megélünk, az holnap már semmivé lesz. Aprócska porszem leszünk, egy földtörténeti kor részeként beépülünk abba vékonyka csíkba, amire – ásatások során, pár évezred múlva – a tudósok, ha ránéznek, csak azt látják, hogy létezett, de hogy adott porszem mi volt korábban: ember vagy állat, trónszék vagy sámli, az rejtély marad. 

Az elmúlás az egyik legfontosabb adományunk a létezésben, és az egyik legnagyobb próbatételünk. „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!” De ugyanakkor: miért is ne legyek az? 

Valahogy gyerekkortól fogva ezzel a gondolattal kell megbirkóznunk. Elvegyem-e Lajoskától a dömpert a játszótéren, elszerethetem-e Julcsitól a barátját, megpályázhatom-e azt az állást, ami a barátnőmnek lenne ideális? Az életünk végtelenített próbatétel. Tisztességről, becsületről, szeretetről, kitartásról, a gondolataink teremtő erejéről, és a tetteink nyomán támadó gondolatokról. 

Milyen érdekes, hogy csak a testünkből lesz por. A gondolatok néha ércnél maradandóbbak. Szókratész testéből ugyanúgy por lett, mint Émile Zolából vagy Luther Mártonból. De az, hogy Szókratész önálló kritikai gondolkodásra, a világ megismerésére tanította az athéni ifjakat, mégis fennmaradt.

Fennmaradt az is, hogy akit a világon a legbölcsebbnek mondanak, kérdezni tud jól, és válasza kevés van. Figyel, hallgat, viaskodik magával, összeméri a gondolatait, és nem fél kitenni a napra azt is, ha azt érzi, valamit nem tud.

Szókratészre emlékezünk. Tettére, mert annyira hitt a jog és a törvény fontosságában, hogy kiitta a bürökpoharat, és inkább meghalt, minthogy saját elvei szerint hitetlenné váljon – mind-mind fennmaradt. Ki emlékszik Szókratész vádlóira? Az akkori politikai helyzetre? És hogy miért féltették Szókratésztől Athén ifjúságát? Ez ma már csak por…

Na és Zola? „Vádolom!” – így kezdte nyílt levelét, amiben egy olyan ártatlanul elítélt ember mellett emelt szót, akivel soha személyesen nem találkozott, de akinek ügyében a koholt vádak és az igazságszolgáltatási rendszer igazságtalansága olyan mélyen felháborította, hogy azt érezte, „tiltakozásom lelkemnek följajdulása”. Egy nyílt levél egy másik korban, egy másképpen működő médiában olyan elképesztő hatást gyakorolt, ami egy egész államberendezkedést maga alá temetett. Ki emlékszik az akkori pártokra? Kinek fontos, hogy a Dreyfus-perben vajon ki terjesztette az igaztalan vádakat? Az ma már csak por…

Ám annak tapasztalása, hogy mindenkit meg kell védeni, akit igaztalanul bántanak, hogy azért is ki kell állni, aki ha hitét, vallását, nemzeti hovatartozását vagy bármi mást illetően más is, mint mi, de ember, és mint ilyen, a humánus elbánás megilleti – ez fennmaradt.

Mert valójában minket magunkat illet meg a jog arra, hogy humánusan bánjunk másokkal. Erre az embernek magának van szüksége – nem annak, akit megvéd, vagy aki mellett kiáll. Mi magunk vagyunk az emberség része. Így a humánum a részünk.

Gyakorolni éppúgy jogunk, mint kötelességünk.

Mi marad fenn?

1517-ben, amikor Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte 95 tételét, és elindította a reformációt, nem mérlegelte a következményeket (ha tudta volna, mennyi emberéletet követel a tette, talán vissza is riad). Luther egyvalamit mérlegelt: hogy amit tapasztal, az káros, és azon változtatni kell. Megannyi templom omlott le és épült az évszázadok alatt. De Luther példája az igazságért való kiállásra, a harc felvállalására örök marad. 

Ezeket a történeteket ma tanítjuk az iskolában. Azért, hogy minden gyermek megértse a múltat, mások tetteit, és próbálja megérteni mások gondolatait, érzéseit is, hogy abból tanulva jobban kiigazodhasson az életben, és felelősen tudjon döntéseket hozni.

De vajon értik-e a gyerekek ezeket a történeteket? Csak az évszámokat biflázzák be, vagy átérzik annak az éjszakának a félelemmel és aggodalommal teli sűrű, nehéz páráját, amikor a tanítványok megpróbálták megszöktetni Szókratészt, de ő megállította őket, és visszafordult? Látják-e maguk előtt, ahogy Zola elmenekül Angliába, miután nyílt levele zavargásokhoz vezetett, és őt magát is perbe fogták? Elképzelik-e maguk elé, ahogy Luther felszögezi 95 tételét a vártemplom kapujára? Vajon remegett a keze? Én úgy képzelem… azt képzelem, hogy ezek az emberek mind féltek és aggódtak. Tele voltak bizonytalansággal és kétellyel, de tették, amiről úgy érezték, hogy tenniük kell. Ezzel ők, akiket kortársaik kártékonynak bélyegeztek, akiket az ifjúság megrontásával vádoltak, akiket azzal gyanúsítottak, hogy a társadalom szövetét erőnek erejével akarják széttépni, mára példaképek lettek. Holtukban is, miután testük már csak por, ami a földtörténet vékonyka rétegébe ágyazódik, szellemük és gondolataik itt élnek velünk, és tanítanak minket. 

A hatalom nyelve

A kiskorú veszélyeztetése tényállásról akartam írni. Arról, miért olyan fontos, hogy lassan 200 éve elkezdtük a törvényekben is egyre inkább védeni a gyerekeket. Miért fontos, hogy onnan, hogy a családfőnek – a pater familiasnak – joga volt bármit megtenni a gyerekeivel (is), eljutottunk oda, hogy még csak veszélyeztetni sem szabad a gyerekeket. Arról akartam írni, hogy a történelem során akkor is, amikor a gyerek a családban nem volt érték, emberek haltak meg azért, mert a közösség azzal vádolta őket, hogy veszélyeztetik a gyerekeket. Ez egészen abszurd helyzet, de nagyon-nagyon szimbolikus.

Arról beszél, hogy a hatalom mindenkor jogot formált arra, hogy eldöntse, mi káros és mi hasznos a „jövőre nézve”. De ez nem a jog nyelve. Ez a hatalom nyelve. Mert a jog ma már „tudja”, hogy egy egész közösség büntetőjogi felelősségét nem lehet megállapítani.

A jogszabály azt mondja: az felelős a gyerek jóllétéért, aki neveli, gondozza.

A gyerekek a társadalom tagjai, itt élnek körülöttünk, hatnak rájuk a felnőttek ügyei, de az életet mintakövetéssel tanulják. A szülők, a családjuk, azok az emberek, akik a gyerek számára mintát és példát jelentenek, – a legerősebb hatás, ami befolyásolja őket.

Amit életük első 18-21 évében kapnak, tapasztalnak, megélnek, az lesz építő – és az lesz veszélyeztető, amit nem kapnak meg, amit elvesznek tőlük. Bármi is történik a világban és egy közösségben, a gyerekről közvetlenül gondoskodó felnőtt az, aki felelős a gyerek jóllétéért (az ő hatása a legerősebb). 

A kiskorú veszélyeztetése csak szándékosan követhető el, és ha nem bizonyítható, hogy egy konkrét tette a felnőttnek konkrét negatív hatást gyakorol a gyerek egészséges fejlődésére, akkor nem áll meg a tényállásszerű magatartás. A büntetőjog tehát mossa kezeit. Egy egész közösséget nem fog felelőssé tenni azért, ha nem figyel oda a gyerekekre, ha rossz példát mutat, ha bántalmazó módon működik – ahogy dicséret sem jár azért, ha mindenki eminens felnőtt. 

Ettől függetlenül a kérdés teljesen jogos: mi a közösségek szerepe egy gyerek jóllétében? 

Valójában bárki és bármi veszélyeztetheti őket? Az a régi-régi mondás, hogy „Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell”, vajon igaz lehet? A közösség minden tagja hat a gyerek fejlődésére? Mind felelősek vagyunk értünk? A Szókratésszal szembeni vád, hogy tanításaival átneveli a gyerekeket, valójában kiskorú veszélyeztetését jelentette? Luther Márton írása, amit a gyerekek előtt is olvashattak a szülők, szintén veszélyeztető volt. (?) Zola nyílt leveléről nem is beszélve: médiahack a kor viszonyai között, álhírterjesztés, kiskorúak veszélyeztetése? 

Az én „válaszom” erre a sok-sok kérdésre még néhány kérdés: a markunkban, amit képzeletben átnyújtunk a gyerekeknek, mi van, por vagy érc? Mi – mint közösség –, milyen értékeket képviselünk (amivel hatunk a gyerekekre) és mi – mint szülők –, milyen példát mutatunk? Mit teszünk akkor, ha a közösség, amiben élünk, mást hirdet, mint amiben mi hiszünk? 

Ezekre szerintem mindenkinek magának kell megadnia a választ – persze az is lehet, hogy önmagában nem a válasz a lényeg, hanem az, hogy a kérdést feltegyük.

Hogy elgondolkozzunk azon, melyek az emberiség olyan ércnél maradandóbb értékei, amelyekről tudjuk, hogy csak a pillanatnyi hatalom számára lehetnek veszélyesek. A gyerekeknek sosem.

A legfontosabb pedig az, hogy észrevegyük, ha valaki port hint a szemünkbe. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images