–

Gyerekkorom óta a péntek estétől szombat estig tartó időszak a kedvencem, különösen a terpeszkedős délelőtt, maga az ébredés, vekker nélkül, amikor rájössz, hogy szabadnapod van, és úgy osztod be, ahogyan akarod. (Igaz, ez sem feltétlenül boldogító, de erről majd később…) A vasárnapot régen sem szerettem, mert nyomasztott a tudat, hogy másnap iskola, készülni kell, dolgozat lesz, feleltetni fognak. Ez a vasárnapi szorongás aztán megült valahol a gyomrom mélyén, és erőre kapott, amikor iskolás lett a saját gyerekem, igaz, mióta megtaláltuk azt a gimit számára, ahová boldogan jár, ez a görcs bennem is feloldódott.

Olvasom viszont, hogy a vasárnap sok ember számára a hétfőparától függetlenül a legnépszerűtlenebb napja a hétnek. De, de komolyan, még neve is van a jelenségnek, úgy hívják: vasárnapi neurózis.

No de mi a csuda ez, és mi okozza?     

Egy hamburgi kutató: Wolfgang Maenning professzor, végzett egy kutatást, 16 éven át 34 ezer munkavállalót kérdezett ki, és többek között arra a következtetésre jutott, hogy minél magasabb iskolai végzettségű valaki, annál elégedetlenebb a hétvégéivel. Különösen férfiak esetében igaz ez állítólag, akik kifejezetten a hét elején érzik jól magukat a bőrükben. Ezzel szemben az alacsonyabb végzettségű (és bérezésű) dolgozók inkább hó vége felé panaszkodtak lehangoltságról, szorongásról – akkora fogyott el ugyanis a pénzük.   

De mitől feszengenek odahaza a magasabb beosztásban dolgozók?

Merthogy feszengenek sokan, nem találják a helyüket a pihenésben, ezt már 1919-ben megfigyelte Ferenczi Sándor pszichoanalitikus.

Azt tapasztalta, hogy vannak páciensei, akiknek megfájdul a feje, rossz a kedve, hányingere van hétvégente, mert a tétlenség felerősíti a szorongásokat. A jelenségnek Victor Frankl pszichológus adott nevet, így került be a fogalomtárba a „vasárnapi neurózis”. Vagyis az a jelenség, hogy mikor végre van időnk eltöprengeni az élet nagy kérdésein, ám ettől megrémülünk.

Frankl úgy vélte, az a tudat, hogy értelmes életet élünk, a jóllétünk záloga.

Ha viszont valakinek a munkája tölti meg értelemmel a napjait, könnyen válik a rabjává, azaz, ha épp nem kell dolgozni, haszontalannak érzi magát, és így boldogtalan.

Ismerős lehet a jelenség a nyaralás idejéből is. Kiszállunk a mókuskerékből, és hirtelen lesz időnk önmagunkkal foglalkozni, ami csodálatosnak tűnik, amíg vágyunk rá, de amikor tényleg módunkban áll, könnyen átcsaphat a derű szorongásba.

Ilyenkor önmarcangolás helyett érdemes arra gondolni, hogy ez valójában logikus következmény. Egész egyszerűen megszoktuk, hogy be vannak táblázva a perceink. A sok kis pipától hasznosnak érezzük magunkat, értelmesnek a létezésünket. Nem könnyű egy-két hétre vagy a hétvégére átkapcsolni egy másik csatornára, és elégedettnek érezni magunkat attól, hogy csak történtek a dolgok velünk, nem „cselekedtünk”.

A munka sokszor jelent alibit is, nem csak örömet és/vagy fáradtságot

Rá lehet fogni például, hogy miért nem nézünk szembe bizonyos kérdésekkel, problémákkal. Viszont hétvégén sokkal nehezebb homokba dugni a fejünket, akkor azért nem csak a lakást kell(ene) kitakarítani. És ez ijesztő. A takarítás is, de az is, ha megint elblicceltük.       

Aztán ott van az a szorongás, amit a választás kényszere okoz. Használd ki az időt! Élj változatosan! Zsúfolj bele minél több tartalmas programot a szabadidődbe is! Minőségi együtt töltött időt a családnak, ha már alig látjuk egymást hét közben! Ezek a kor jelmondatai. Amelyek sokakat nyomasztanak, olyanokat, akik csak arra vágynak, hogy magukra csukják az ajtót két napra, és nyugtuk legyen otthon. De mert mások zsizsegnek hétvégén is, a bűntudat vasárnapra csak beesik mint hívatlan vendég.

Azt gondolná az ember, már önmagában boldogító a szabadság tudata.

Az, hogy nem a hétköznapok rutinja szerint kell peregnie egy napnak, hanem eldönthetjük, mi mindennel töltjük. Csakhogy a millió ötlet és lehetőség között elveszünk olykor, és ürességet érzünk, kedvetlenséget, csömört. A bőség zavara a magyarázat egyrészt, a választás kényszere miatti szorongás, amit megfejel Frankl szerint az, hogy elvesztjük a lábunk alól a talajt, az értelmet (vagy az értelem illúzióját) a tettek mögött, a szervezettség biztonságát, ami a mindennapokban adott, és most hirtelen hiányozni kezd.

A vasárnapi neurózisnak kedvez korunk azáltal is, hogy talán soha nem érezte magát az egyén ennyire fontosnak, mint ma, és talán soha nem volt ennyire jelentéktelen a többi ember számára, annak ellenére, hogy rengeteg virtuális „ismerős” veszi körül, valamint rengeteg információval rendelkezik olyanokról is, akik valójában érdektelenek a számára.

Sokcsatornás üzenetözön non-stop, hívások a nap bármely percében: fontos ember vagy, kellesz, ezt sugallják. (Igaz, ez dekódolható úgy is, ennyire nem számítasz – nem számít, hogy épp pihennél, a családoddal lennél, a hobbidnak hódolnál, hisz elsősorban a vállalaté vagy, a munkádé vagy, alkatrésze a termelésnek, és a modern technikának köszönhetően a világ bármely pontján elérhető vagy bármikor: és el is érnek.) És ha mégis csend lesz pár órára? Akkor a XXI. század embere könnyen szorongani kezd. Már el is felejtettek, vajon? – kérdezi magától. Úgyhogy gyorsan feldob egy cuki fotót valamelyik közösségi felületre, hogy a lájkok megerősítsék a tudatot: de, de, ismerünk, látunk! Figyelünk!

Különösen nehéz lehet a kiszakadás azoknak, akik már gyerekkorukban is azt látták, tétlenség nincs.

Mindig találni kell valami feladatot, a pihenés ördögtől való úrimuri. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akiket képtelenség leültetni egy percre, folyton ég a kezük alatt a munka, és nyomasztja őket egy vakáció.

De mi lehet a megoldás?

Azt mondják a szakemberek, „aki sokat markol, keveset fog”-alapon, ne tekintsünk a hétvégére vagy egy utazásra, pihenésre úgy, mint egy kihívásra. Ne zsúfoljuk tele fejben mindenféle tervvel. Így csalódást sem tudunk okozni magunknak, ami megint a szorongás melegágya, ugye. Viszont pár apró előre kigondolt konkrétum, ötlet jól jöhet, hogy ne essünk a strukturálatlanság csapdájába, ne érezzük úgy, kifolyik a kezünk közül az idő, haszontalanul telik. Ha pedig ennek ellenére nyomasztó gondolatok uralkodnak el rajtunk pusztán attól, hogy nincs betáblázva minden percünk, akkor érdemes szembenézni a kérdéssel: mire vágyunk valójában, mi elől menekülünk, hol csúszott ki a kezünkből a saját életünk? 

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images