–

Nagyjából húsz évvel ezelőtt, amikor elkezdtem dolgozni, a nálam idősebb, családos kolléganők egyik kedvenc frázisa volt az: „én riportról mentem szülni”. Én kis gyakornoklányként így szocializálódtam. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan köztük, akarom mondani, köztünk, aki ne dolgozta volna végig keményen a terhességét. Vagy ne írt volna cikkeket már/még a gyerekágyas korszakban is.

Teltek az évek, és a gyerekek nőttek. Ha még iskolába járnak, és megbetegednek, nem küldjük be őket, íratunk igazolást, hozunk gyógyszert, ágyba parancsoljuk őket, mert „ki kell feküdni” a náthát, nehogy szövődmény legyen a vége.

Ha nem saját magunkról van szó persze

Mert mi göthösen is elindulunk reggel. Határidő, ügyfél nem várhat, értekezlet nem halasztható, meg is állna az élet, ha otthon maradnánk pár napot, ugye!? És panaszkodni is utálunk, minket nem kell sajnálni! Mi bírjuk a strapát, és büszkélkedünk is ezzel folyton, egészen addig, amíg kidőlünk.

És akkor végre otthon maradunk pár napot – home office-ban. Azaz dolgozunk ugyanúgy, csak nem az irodában, hanem odahaza.

Lázasan is.

Meg amikor szabin vagyunk. (Az e-mailekre azért akkor is rá kell nézni. A kollégáknak azért akkor is válaszolni kell, az ügyeken rajta tartjuk a szemünket a Balatonról is, mert ezt várjuk el magunktól.)

Miért bánunk magunkkal ilyen mostohán?

Miért vagyunk magunkkal ennyire szigorúak?      

Kérdezem Steigervald Krisztián generációkutatót, remélve, hogy segít megérteni saját magamat például.

Steigervald, aki maga is „X-es”, azt mondja: a korosztályunk egyik legmeghatározóbb attitűdje, hogy reménytelenül bizonytalanok és maximalisták vagyunk egyszerre.

Hogy miért?

„Ha X-es vagy, szinte biztos, hogy jártál bölcsibe és oviba is, egyedül mentél az iskolába és edzésre, és suli után üres lakásba érkeztél haza, ahol az asztalon cetli várt a teendőkkel, és a melegítendő kaják hűtőben elfoglalt pozíciójával.

Röviden: kulcsos gyerek voltál

A szülők jó eséllyel mindketten dolgoztak, apádnak mellékállása is volt, ezért korán „leválasztottak”, és úgy cseperedtél fel, hogy egy csomó kérdésre nem a szüleidtől, hanem a haverjaidtól kaptad meg a választ. Olyanok is voltak azok a válaszok. Emlékezz vissza, mennyi sületlenséget gondoltunk a világról mindezek miatt, leginkább persze a szexet illetően.

Mindebből származik az eredendő bizonytalanság, ami ezt a generációt jellemzi. De nem volt ez rossz iskola. Például azért, mert sok szempontból „túlélőgéppé” váltál, feltalálod magad a nehéz helyzetekben, mindenféle emberekkel megtalálod a hangot, sok barátod van és örök emlékeid. Izgalmas vagy, de nem feltétlenül tudsz róla.”

Szakértőnk szerint az eredendő bizonytalanságot tovább erősítette bennünk, hogy a rendszerváltás után léptünk a munkaerőpiacra egy olyan közegben, ahol nagyon gyorsan lehetett előrehaladni – igen, még a nőknek is –, mert a tudásunk, az alkalmazkodóképességünk és a teherbírásunk olyan munkaerőpiaci mixet jelentettek, amelynek a bejövő multik és az éledező magyar gazdaság nem tudott ellenállni.

Csakhogy nem voltak minták

Ezt a férfiak is megszenvedték, mert a fiatal vezető éppúgy ismeretlen fogalom volt korábban, mint a karrierben gondolkodó nők.

Megint az ismeretlenben kellett lavírozni, összeegyeztetni a munkát és a családot, vagy várni a gyerekvállalással, miközben egyre hangosabbak voltak a szingliséget mint negatív mintát emlegető hangok. És persze a nagyi is megkérdezte minden vasárnapi ebédnél, hogy „mikor kötsz már ki, kicsim, végre egy jóravaló fiú mellett?”

„Aztán jött az áldott állapot, és vele az örök bizonytalanság, hogy »jó anya leszel-e/vagy-e?« – folytatja a gondolatmenetet Steigervald Krisztián. „Megkíméled-e a sérülésektől, megtettél-e mindent, hogy jó iskolába kerüljön, jó helyen van-e ott, ahol van? Ha igen, akkor miért kütyüzik folyton-folyvást az istenadta, miért nincsenek barátai, miért csetel vagy játszik a telefonján egész nap?

Így megy ez. A család és a gyereknevelés maga a bizonytalanság, mert nincs mellé zsinórmérték, és úgy érzed, leghamarabb tíz–húsz év múlva szerezhetsz bizonyosságot a saját teljesítményeddel kapcsolatban, ha befejezte az egyetemet, jó állása és kedves párja lesz az utódodnak.  

Már megint az a fránya bizonytalanság

Hurcolod magaddal gyerekkorod óta, hát persze hogy munkál benned a bizonyítási kényszer, ez tett téged minden tekintetben maximalistává.

Ha nem tudod, mi az elvárás veled szemben, ellenben ott munkál benned a bizonyítási vágy, akkor az egyetlen járható út a maximalizmus.

Ha mindent megteszel, és mindent jól, az a tuti.

Ezért hordod a gyereket az iskolába, ezért óvod a széltől is, és ezért viszed utána a szendvicset, ha nem rakta el reggel. Mert neked mindent jól kell csinálnod.”

Míg a családban nincs biztos visszajelzés arról, hogy tényleg jól csinálunk-e mindent, addig a munkában többé-kevésbé mérhető a teljesítmény. „Mégiscsak kapod a fizetésed, a főnököd – hacsak nem egy vaddisznó – mond egy pár jó szót, amikor sikerült valami, az ügyfeleid pedig elégedettek, érezhetően szeretnek. Aki »beleragadt« ebbe a tisztán X-es attitűdbe, azért ragaszkodik a munkához, mert ott van esélye rá, hogy megkapja azt az azonnali bizonyosságot, amit a maximalizmusa megkíván, úgy érzi, itt legyőzheti a bizonytalanságot.”

Csakhogy ez tévedés – figyelmeztet szakértőnk

„A munkahelyi siker nem fogja megszüntetni a benned lakozó bizonytalanságot! Újabb kihívást keresel és találsz, és újra nekirugaszkodsz a bizonyításnak. Ahhoz, hogy ebből az ördögi körből szabadulj, ki kell törnöd magából a bizonytalanságból. El kell hinned, hogy jól csinálod a dolgokat, »elég jól« neveled a gyereked, ahogy Vekerdy Tamás mondaná, és »elég jó« vagy az élet minden területén. Fel kell ismerned magadban a bizonytalanságot, kinevetni a saját bizonyítási kényszeredet, szemébe nevetni a lehetetlen elvárásoknak.

És ki kell mondanod a környezetedben is, hogy eddig volt úgy, ahogy volt, mostantól nem akarsz minden téren bizonyítani, csak »elég jó« akarsz lenni. Ez nehéz, de tekintsd a következő kihívásnak, akkor menni fog!” – javasolja szakértőnk.   

Ez vajon csak a mi (X) generációnk nőtagjai számára kihívás? Vagy mások is így vannak ezzel?

Steigervald Krisztián szerint az X generációs férfiak pontosan ugyanúgy nőttek fel, ahogy nőtársaik, bennük van az eredendő bizonytalanság és az ezt kompenzáló maximalizmus is. „Idegesít, hogy mindig a legdrágább kütyü kell neki? Nos, az nála ugyanaz a bizonyítási kényszer, mint ami benned munkál. »Igen, ezt is elértem«, ezt gondolta, amikor megvette.

A szüleink, a »Baby Boomerek«, ők nem bizonyítani akartak, mint mi, egyszerűen csak feladat-orientáltak. Azt mondja anyád, hogy akkor hívj, ha segíteni kell? Persze, mert ő nem létezhet feladat nélkül, ezért nem is ül le az asztalhoz, amikor pedig mindent felpakolt már rá, úgy kell neki rimánkodni.

A gyerekeidben sem munkál feltétlenül a bizonytalanság, mert te nem hagytad, hogy féljenek. Ezzel szemben azt látják, hogy nem hibásak soha semmiben, a szendvicset utánuk vitted, a játékban mindig van másik életük, a telefonjukban pedig ott az összes tudás, amit az emberiség eddig felhalmozott. Miért lennének bizonytalanok, ha az élet nem kockázat, hanem lehetőségek széles tárháza?”

Kurucz Adrienn-Steigervald Krisztián