„A közös hajnalok nem tudnak online lenni” – Ezeket hiányoljuk a leginkább ebben a furcsa, új életben

–

Online életünk

Ha van egyáltalán valami kis haszna ennek a rohadt Covid19-nek, akkor az az, hogy megtanítja a gyerekeinknek: az élő sok esetben mégis jobb, mint minden helyett az online. Megtanítja és elmagyarázza nekik, amit a szüleiknek nem hisznek el, hogy minden helyett képernyő előtt ülni szar, és mindent képernyőn csinálni szintén szar. Megtanítja a legtöbb családnak, hogy mégis jó dolog összejönni időnként hétvégente és együtt enni, mert akármilyen unalmasnak tartottuk is ezt, fél év bezártság ráébresztett minket, hogy hiányoznak a többiek. Azoknak, akik amúgy is összejárnak, ezt mondani sem kell. Akik amúgy sem jártak soha össze, azoknak sem. 

Persze, jópofák az online játékok is, meg tök jó, hogy mindenki mindig mindenhol elérhető, és online filmet meg egyébként remek sorozatokat nézni is vitathatatlanul csodálatos. Továbbá iszonyat zseniális, hogy a világ összes zenéje a zsebemben van, és akibe szerelmes vagyok, meg akik a legfontosabbak a világon, azok mindig, de mindig, velem lehetnek, hiszen valóban csak két kattintásra vannak tőlem.

De.

Mindezt elismerve, azt kell hogy mondjam, a virtuális világ egyetlen baja pont az, ami a legnagyobb előnye: hogy virtuális. És ha csak egyetlen előnye van a koronavírusnak, akkor az az, hogy erre most fél év alatt nagyon sokan rájöttek.

Legalábbis akinek már volt olyan az életében, hogy ránézett a másikra, aztán szó szerint elkapta a grabancát, és percekig ott csókolta, ahol érte.

Aki hullámzott már egy stadionkoncert első tíz sorában a dühöngőben, és üvöltötte a refrént együtt nyolcvanezer másikkal úgy, hogy felrobbantotta a vérét az adrenalin.

Aki látott már nyolc méterről színházban olyan azonosulást, olyan játékot, hogy sírva fakadt az élménytől.

Aki hajolt már ki derékig autóból hajnal fél négykor, hogy üvöltve közölje a világgal, megjöttünk mi is a partra.

Aki zokogott már a testvére vagy a legjobb barátja karjában annak az esküvőjén, amit évek óta tervezett.

Akire nézett már rá mosolyogva a nagymamája, miközben ő tízévesen épp az ő levesét kanalazta.

Aki rúgott már gólt iskolai focimeccsen úgy, hogy AZ a lány is látta.

Aki feküdt már szalmakazal tetején, hogy szúrta a hátát a szalma, de csodakék volt az ég, virágillat volt, és az általános iskolai nyár végtelensége minden dimenzióját csordultig töltötte a létezésnek.

Aki üvöltött már az örömtől egy viharban a legjobb barátaival, akinek vannak élőben barátai, csordája, bandája, akikkel izzadt, vérzett, hányt, és akikkel rohant, ugrott, kipróbált, átélt, megélt, utazott, víz alatt úszott, felhő fölött repült, akikkel együtt volt. Együtt, ahogy sehogy máshogy nem lehet. A nevetésekkel, ölelésekkel, pacsikkal, és remegésekkel együtt.

A közös hajnalok nem tudnak online lenni. A hasfájós órákon át röhögések, sztorizások, őrültségek, illatok és italok, tragikusra sikerült és fantasztikus kaják, csókok, csokik, gázfröccsök és rozéfröccsök, azok sincsenek online. Ahogy a hajadba túr, ahogy a füledbe súg, ahogy átölel, ahogy beléd szagol, a körme színe, az utolsó tánc hajnalban, és az első tánc éjfélkor az nincs máshogy. A koccintás, a kacsintás, az elbújás, az együtt alvás, a reggeli fények, a paplan érintése nincs virtuális verzióban. Ahogy a reggeli arca és haja sem. Ahogy a reggeli kávé első forrója az ujjadon és az ajkadon sincs másképp. 

Csak élőben.

Csak élőben lehet remegve állni egy kórházi ágy mellett.

Csak élőben lehet egy szutykos, nyálas, visító, fél méter hosszú és két-három kilogrammos újszülött ember színét, illatát, látványát, egész testet, lelket, életet örökre megrázó élményét befogadni.

Csak élőben lehet ökölbe szorított kézzel lassított felvételként felugrani hatvanezer másik emberrel, ha gól.

Csak élőben lehet megsemmisülve, légneművé válva állni egy sír mellett.

Csak élőben lehet hatodszor felkelni hozzá, amikor felsír három hónapos korában, és akkor is, amikor az utolsó takarót igazítja meg rajtad óvatosan nyolcvanhat éves korodban.

Nincs máshogy. Nem értelmezhető máshogy. Nem létezik máshogy.

Úgyhogy lehet, hogy sok a kérdés azzal kapcsolatban, hogy itt mi változik meg, és mi nem változik meg. És mi rövid távon, és mi örökre. Abszolút egyetértek. Csak az én gondolkodásom más. Vagy az én értékrendszerem más. Mert ésszel értem, elfogadom, és támogatom, hogy ami logikusan úgy jobb, az változzon. De elsőként azt veszem sorra, hogy mi az, ami nem változik, ami nem változhat, amiért mindent, de mindent meg kell tenni, hogy ne változzon meg. És mivel ezek a tételek nem véletlenül az életem legfontosabb elemei, így pláne ezekkel kezdeném. Az én védekezésem itt kezdődik. 

Minden másról tökre dumálhatunk felőlem. Meg alkudozhatunk. Meg kitalálhatjuk együtt, meg minden. Rövid, közép- és hosszú távon. Csak ezekről a dolgokról valahogy meg ne feledkezzünk. Átalakíthatjuk felőlem az élet sok területét, de ezek maradjanak. Sőt, ezek köré építsünk minden mást. Ha lehet egy javaslatom. Ezek nélkül ugyanis az összes többi nem ér semmit szerintem. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images