–

A lányom tinédzser, az ő képernyőideje az enyémnél is magasabb lett, hogy mennyivel, annak közlésére nem hatalmazott fel, de nem is ez a lényeg. Fontos persze az idő, illetve, hogy mivel töltjük, de van, ami ennél is fontosabb talán.

Annak a felismerése például, hogy az információ korából átléptünk a dezinformáció (azaz a félretájékoztatás) korába. Az álhírek hatszor olyan gyorsan terjednek a neten állítólag, mint a valóságon alapulók.

A „Google a barátunk” – mondjuk, hisz pillanatok alatt rákereshetünk bármire, ha tájékozódni szeretnénk.

De vajon közben tisztában vagyunk azzal, hogy ha én beírok egy kifejezést a keresőbe és te beírod ugyanazt, akkor egészen más találatok jelennek meg a képernyőn?

A Google ugyanis nem egy enciklopédia a polcon, amit, ha fellapozol egy bizonyos kifejezésnél, mondjuk, meg én is utánad ugyanannál, akkor pontosan ugyanazt olvassuk! Nem, a Google ránk igazítja a találatokat. (Még drámaibb a különbség a közösségi médiában elénk kerülő tartalmak terén, de erről majd később.)

A kereséseink, lájkjaink, megosztásaink, valamennyi netes aktivitásunk nyomán folyamatosan épül a virtuális avatárunk

Ennek következtében percről-percre, egyre pontosabban bejósolható, milyen tartalmak fognak minket minél tovább egy-egy oldalon tartani. És ugye, ez a cél, a figyelmünk állandó fenntartása és felkeltése. A Google, a Facebook, a YouTube, az összes efféle oldal a figyelmünkkel kereskedik, azt értékesíti, ez az üzleti modelljük alapja.

Amikor görgetünk, termékké válunk.

Evidenciának hangzik, de valójában csak ritkán gondolunk rá. Ahogy arra is, semmi sem történik véletlenül: okkal kerül elénk minden tartalom, akkor is, ha anyánk posztja jelenik meg az üzenőfalon, vagy azt kéri előzékenyen a rendszer, taggeljük be az ismerőseinket egy fotón. Marketingcélja van mindennek, ami a képernyőn történik, valaki pénz kap azért, hogy ott ragadunk, hogy megnézzük a kapcsolódó hirdetést, hogy lekattintunk valamit.

Sokan azt hiszik, ingyen vannak a közösségi oldalak – pedig nincsenek ingyen, a jelenlétünkkel fizetünk azért, hogy cseveghessünk a barátainkkal vagy videókat nézegethessünk macskákról. A jelenlétünkből pedig következtetni lehet egy csomó dologra, például egyre megbízhatóbban meg lehet jósolni épülő avatárunk alapján, milyen termékeket érdemes reklámozni nekünk vagy melyik párt programjára vagyunk fogékonyak.  

És még csak nem is ez a legnagyobb baj, állítja a Társadalmi dilemma című film. Hanem inkább az, hogy nemcsak monitoroznak minket, de szép lassan át is alakítják az elénk kerülő tartalmak a személyiségünket, a világképünket, egyszóval manipulálnak minket. Az orvosprofesszort és az űrkutatót ugyanúgy, mint a naiv kisgyereket.   

Az is egyfajta manipuláció, hogy burokba kerülünk, azaz, csupa olyan információ kerül elénk, ami illeszkedik a világunkba vagy passzol ahhoz a szándékhoz, amely formálni szeretne minket, mondjuk, vásárlások vagy választások idején.

A napilapot már nem a boltban vesszük, hanem közvetve magunknak szerkesztjük – illetve szerkeszti nekünk a mesterséges intelligencia azok alapján, amilyennek megismert minket.

Vagyis: nem dob fel a rendszer olyan tartalmakat automatikusan a hírfolyamban, amelyek ellenkeznek a véleményünkkel, netán nem komfortos szembesülni velük. Ha például valaki hajlamos összeesküvés-elméletekre kattintani, akkor biztosan számos további ajánlatokat fog kapni a témában, keresnie sem kell.

Milyen társadalom az, amelynek tagjai csak a Facebookról tájékozódnak? – teszi fel a kérdést helyettünk a narrátor

„A vesztébe rohanó” – hangzik a válasz, és ezzel nehéz vitatkozni.

Először is azért, mert épp a leszűrt preferenciáink miatt elénk tálalt (illetve nem elénk tálalt) hírek miatt egyre kevésbé van esélyünk arra, hogy megismerjük, esetleg megértsük a hozzánk képest másként gondolkodók álláspontját fontos kérdésekben.

Aztán ott van ennek egyenes következménye: a gyűlölködés. Ami egyre hangsúlyosabb a kommentszekcióban is, ez érezhető, és nem, nem csupán a COVID-stressznek köszönhető, sokkal inkább annak, hogy bármely vitás kérdésben egyre nehezebb kompromisszumra jutni.

Az emberek acsargó táborokra szakadnak, bármi legyen is a téma, és az árkok nem árkok többé, inkább szakadékok, amikbe együtt zuhanunk bele két oldalról.

Mivel már a jó ég tudja, kinek van igaza, kinek higgyünk (nem kell messzire menni, itt a COVID-ügy), egyre bizalmatlanabbak, feszültebbek, szorongóbbak leszünk. Hülyének nézzük azt, aki másként gondolkodik, nem jut eszünkbe, hogy egészen más alapokról indul, más információkat, véleményeket lát, olvas a képernyőjén, mint mi, kimondható: egy másik valóságban él, és nem kérhetjük rajta számon a sajátunkat épp ezért.

Így kellene egymásra tekintenünk, nem átharapni egymás torkát.

A másik ok, ami miatt a vesztébe rohan egy Facebookról (vagy más közösségi oldalakról) informálódó társadalom – figyelmeztet a film –, az a tömeges manipuláció lehetősége „fake news-ok” (álhírek) és/vagy a hatásvadászat (propaganda) által.

A közösségi média fegyver a gátlástalan hatalomvágyók kezében

Egy országot ámítani, nincs jobb terep ma erre a Facebooknál. Választásokat dönt el a közösségi média. Akár távirányítással indítható a világ bármely pontjáról, a határok fizikai átlépése nélkül egy másik országban (polgár)háború is.

Hogy mire képes ez az új szuperfegyver, azt láthattuk Mianmarban (Burma). Ott az emberek az internet alatt a Facebookot értik, ez az első dolog, amit még a boltban telepítenek a telefonjukra kérés nélkül. Óriási lehetőség ez a gyors és olcsó manipulációra. A „kísérlet” eredménye: az indulatok központból irányított felszítása, amelynek nyomán rohingya muszlimokat irtottak buddhisták, falvak égtek, 700 ezer embernek kellett elmenekülnie otthonából.

Gonoszságból fejlesztettek a programozók ilyen eszközöket, amelyek akár játszóterévé válhatnak diktátoroknak is?

Nem, talán inkább nem számoltak azzal, hogy a technológia fejlődésének, amellett, hogy millió dologban könnyebbé válik majd az életünk, lesz egy félelmetes árnyoldala is. Nagy kihívást jelent majd kezdeni valamit ezzel, de muszáj, mert különben káosz lesz, az emberek az infotengerben hallani nem, csak gyűlölni fogják egymást, és nem kevesebbet bukunk, mint a demokráciát.

A Netflix dokumentumfilmjében szakemberek mondják ezt, olyan cégek egykor magas pozícióban lévő fejlesztői, mint az Instagram, a Facebook, a Google, a Twitter, a YouTube vagy a Pinterest.

Közös bennük, hogy kongatják a vészharangot, és harcolnak azért, hogy etikusabbá tegyék a digitális világot, és felhívják a civilek figyelmét a veszélyekre

(És közös bennük az is, hogy a gyerekeiknek nem engedik használni a közösségi médiát.)

Mert érzik, hogy saját találmányaiknak olyan hatásai is voltak, amelyekkel nem számoltak, és amelyek (ők már szembenéztek vele) veszélyesek bizonyos szempontokból az emberiségre.  

Ott van például az ártalmatlannak látszó lájk-gomb, a kiötlője is megszólal, és azt mondja, eredetileg egy kedves funkciót akartak létrehozni, amellyel bátoríthatjuk egymást. De mára kiderült, elemei annak, hogy komoly függőségbe kerüljünk a közösségi médiától, és nemhogy erősítené, inkább rombolja az önbecsülésünket a lájkvadászat, az össznépi hencegés (Háy Jánostól kölcsönöztem a fogalmat), a mások „tökéletes” életének vizslatása. Különösen veszélyeztetettek az identitásukat kereső tinédzserek: durva adatok hangzanak el a filmben a napjainkban egyre gyakoribbá váló kamaszkori öngyilkosságról.    

       

Hogy mi a megoldás?

Nem az, ha töröljük magunkat mindenhonnan, és remeteként éljük a további életünket egy barlangban. Hanem az, ha megtanuljuk kezelni, uralni a technológiát (és önmagunkat).

A felnőtt józanság az egyetlen esélyünk.

A mesterséges intelligenciát emberek alkotják. Szabályokat kell hozni, használni azokat a lehetőségeket, amelyek segítik az életünket, és nyirbálni azokat, amik haszontalanok, esetleg kártékonyak. Fel kell ismerni, hogy nem a technológiától kell tartani, hanem magunktól. Mert a legrosszabbat hozza ki olykor belőlünk, például a bizalmatlanságot, az egymás ellen fordulást, az elszigetelődést, a függőséget, a szorongásokat. Amelyeket meglovagolnak a gátlástalan emberek, így lesz egyre több profitja bizonyos cégeknek, egyre több megheckelt választás, populista győzelem, és egyre nagyobb káosz.

A digitális Frankeinsteinek korát éljük, akik a maguk képére formálják a világot, használva a közösségi médiát és kisajátítva a közvéleményt

Hogy visszavegyünk a hatalmat, az a mi felelősségünk, és a fejlesztőké is, akikre mi is tudunk nyomást gyakorolni, például úgy, hogy miként használjuk a technológiát, amit felkínálnak nekünk.

Egyfajta válasz nekik az is, engedjük-e, hogy elvonja a figyelmünket a telefonunk az igazán fontos dolgokról, az életünkről, a gyerekeinkről, a közösségi tevékenységekről, amelyek révén közeledhetünk egymáshoz.

Jelentős lépés lehet az is, hogy kritikusan szemléljük az elénk tárt tartalmakat, gondosan választjuk ki a forrásokat, amelyekből tájékozódunk, és visszafogjuk magunkat a klikkelésben, ajánlgasson bármit is a rendszer megtekintésre (minden klikk egy igen szavazat valamire!).

Arra is van például lehetőségünk, hogy etikusabb böngészőt használjunk, amely nem gyűjt rólunk annyi adatot. Vagy letilthatjuk az értesítéseket. Hogy ne vonja magára a telefon percenként a figyelmünket. És opció az is, hogy fenntartásokkal fogadjuk a gyanúsan hatásvadász tartalmakat, valamint elszántan és tudatosan keressük az ellenkező véleményeket, hogy megismerjünk a miénktől eltérő gondolatokat is. (További tippek a film végén!)

De talán a legfontosabb üzenet: ne mondjuk, hogy ez egy ilyen kor, nem lehet lemaradni, kimaradni, ez van… 

Ne dugjuk homokba a fejünket, inkább használjuk!

Kurucz Adrienn

 Képek: Netflix