–

Először is, a hála

Bár volt időszak a nyáron, amikor a gyerekeim jártak oviba a karantén után, az utolsó egy hónapot velük és párhuzamosan munkával töltöttük, úgyhogy az első reggelen, miután mindenkit leadtunk a megfelelő helyre (szinte időben), úgy éreztük, hogy „ez aaaaz, megcsináltuk!”. Ami végül is igaz volt. Az első reggelre. Csak utána jött még három, ugyanazon a héten – de erről később.

Attól függetlenül, hogy mekkora káosz és rohanás volt ez a hét, elképesztően hálás vagyok már most, hogy a nagyobb lányom átélhette az iskolakezdés izgalmát és boldogságát, és nem egy Zoom-meetingbe bejelentkezve indítottuk el a tanévet.

Az is csodás, hogy az oviban, ahová eddig mindketten jártak, mindent megtett mindenki, hogy a kisebb lányom testvérhiányát enyhítsék. Bár nem ugyanabba a csoportba jártak, a játszótéren és délután általában együtt játszottak, és ez azért nagyon számít. A legjobban pedig nekik vagyok hálás azért, mert tök jól viselték, hogy a rohangászó, stresszes szüleik nem ugrottak meg mindent elsőre. És leginkább azért, mert minden délután percekig ölelték egymást az oviban.

Nem tudom, mitől lettek ilyen szuper testvérek, tényleg, nem hiszem, hogy különösebben a mi érdemünk lenne, de csodálatos látni. (És ez persze nem azt jelenti, hogy nem vesznek össze minden másnap.)

Másodszor, a küzdelmek

Már megírtam, hogy a szükséges holmik beszerzése is nagy feladatot jelentett, és meg is kaptam érte, hogy ostoba vagyok (akik így gondolják, olvassák el EZT, és örüljenek nekik, hogy ők viszont okosak).

De azt még én sem gondoltam volna, hogy a saját iskolai élményeim, és tizenvalahány év mániákus ajándékcsomagolás után nem tudok bekötni pár könyvet és füzetet. Pedig így történt.

Van egy füzet, amitől el kellett köszönnünk, mert ő volt a kísérleti példányom. Pofonegyszerűnek tűnik: leméred, méretre vágod, ráilleszted, odaragasztod. Naivan azt gondoltam, hogy a füzeteknél nem kell méretre vágni, mert a fölösleget inkább behajtom a borító mögé, úgy jobban véd. Hibás elgondolás volt, celluxszal kellett korrigálnom.

Oké, azt tudtam, hogy a könyvekre összecsukott állapotban kell ragasztani a borítót, különben soha az életben nem tudod becsukni, de azt nem tudtam, hogy akkor jó eséllyel hullámos lesz, és ha idióta perfekcionista módon megpróbálom visszaszedni és javítani, akkor letépi is soha többé nem ragad.

Így kissé szedett-vedett lett végül a könyvpakk, de elkészült (éjjel háromra – de előtte dolgoztam is, ez tény, mivel az első pár iskolanap nálunk valójában fél nap volt, ami a gyerekek szempontjából szuper, a szülők munkája szempontjából viszont küzdelmes).

A legnagyobb nehézség mégis az volt, hogy megtaláljuk az egyensúlyt abban, hogy egy elsős száz dolgot kap az iskolakezdés okán, és ezer új élmény éri – a testvére viszont, aki ugyanabba az oviba megy vissza, csak éppen a tesó nélkül, maximum negatív újdonságról tud beszámolni.

Nyilván kapott ő is iskola-előkészítős füzetet meg néhány apróságot, de ez sajnos közel sem volt elég kompenzáció az ő szemszögéből, és meg is értem. Ti hogyan kezelitek azt, amikor a testvérek éppen egészen más élethelyzetben vannak – és ez némileg jogos féltékenységet okoz? Mi igyekszünk sokszor elmondani, hogy hamarosan ő is átélheti ugyanezt, de azért ez egy ötévesnél nehéz ügy.

Egyébként a tornacipő még hiányzik, a diákigazolvány elintézésének neki sem álltunk, pedig az kifejezetten nehézségekkel teli dolog lesz (erre számítok).

Ugyanis bevallom, én is éppen iskolakezdésben vagyok, minden jel szerint hivatalosan is elvégzem az egyetemet, amin egyszer már (nagyjából tíz éve) sikerült eljutnom az abszolutóriumig. És ehhez bizony be kellett iratkoznom. Egészen pontosan így történt:

– A kitöltött beiratkozási nyilatkozatot ugye elhozta?

– Ööö… nem.

– Nem baj, kitöltjük itt. Kérem szépen az érettségi bizonyítványát meg a nyelvvizsga-bizonyítványait.

– Ööö… fotón jó lesz?

– Hát, még sosem fordult elő, de végül is, majd kinyomtatom. Ugye a járványügyi nyilatkozatot már aláírta?

– Nem.

– Kérek szépen egy számlaszámot igazoló dokumentumot.

– Miiiit?

– Hát, hogy egyeztessük a számlaszámát.

– Ja, azt tudom fejből. Úgy jó?

– Persze. Oké, akkor már csak az igazolványképet kérem.

– Ööö…

– Itt az aluljáróban van egy automata, szaladjon vissza vele.

Mire visszaszaladtam a fertőtlenített képpel, már tegeződtünk. Isten óvja az ELTE-t!

Itt szeretném megjegyezni, hogy valóban elolvashattam volna figyelmesebben azokat az e-maileket, amikben értesítettek erről – ahogy valószínűleg a többiek tették, akiknek jelenleg az a fő feladatuk, hogy megkezdjék az egyetemet –, csakhogy nekem a saját tanulmányaim nagyjából a tizedik helyen szerepelnek a fontossági listámon, főleg a dolog adminisztratív része. Így ezen a héten annyi fért bele, hogy elmentem beiratkozni (sőt, valójában erre is büszke voltam). Azt pedig mindenképpen a „hála” részhez kellett volna írnom, hogy senki nem küldött el a picsába ezzel a hozzáállással. És még véletlenül sem vagyok büszke rá, hogy ezek a dolgok nagyon nem az erősségeim, csak hát, ezek tények (amúgy egy nagyon lassú fejlődésben vagyok, például évek óta nem kapcsoltak ki nálunk semmit elfelejtett számla miatt), és utólag viccesek, azért írom meg, hogy mind nevessünk egyet rajtam. Ilyenkor már én is nevetek – de akkor és ott inkább zavarban voltam.

 De az iskolakezdés legeslegnagyobb, semmihez nem hasonlítható küzdelme az, hogy egy teljes órával korábban kell kelnie mindenkinek.

Ezt még szokjuk. Nyilván az első hét felpörgetett, izgatott lelkiállapotában teljesen jól sikerült megugrani a korán kelést, de a friss iskolás csütörtökön kicsit elaludt hazafelé az autóban – szóval a fáradtság egyelőre csak gyűlik és gyűlik. Mostanra eljutottunk odáig, hogy fél órával előbb kerülnek ágyba a gyerekek, de ez még nem elég, az biztos. Szóval dolgozunk a korábbi fekvésen, a minden szempontból rövidülő délutánokon, a vacsora előbbre hozásán… A változás nagyjából olyan mértékű, mint amikor a nagyobb gyerekünk ovis lett, addig ugyanis a mi saját munkánkhoz (ami meglehetősen összevissza, és ebbe nincs is mindig beleszólásunk) igazítottuk a hétköznapokat. Még szerencse, hogy volt ez a négyéves „felvezető” szakasz az iskola előtt. De így sem mondanám, hogy minden sima,

én, a megrögzött későn fekvő, aki éjfél előtt még az alvás gondolatát is megdöbbentőnek tartja, péntek este tízkor kontaktlencsében, bekapcsolt HBO Go mellett aludtam a kanapén.

Harmadszor, a jövő

Az iskolakezdés előtti héten írtam egy félig vicces listát, hogy mit kell(ene) megtanítanunk a lányunknak gyorsan, mielőtt egy kicsit még távolabb kerül tőlünk. Olvasgattam, néha pipálgattam, aztán rájöttem, hogy ezt végül is mindannyiunknak érdemes gyorsan meg- vagy újratanulnunk:

  • inkább köszönjünk kétszer valakinek, mint egyszer se;
  • békés önérdek-érvényesítés;
  • kézmosás érkezéskor, pisiléskor, induláskor, akármikor;
  • határozott kiállás magunkért;
  • az a vékony határ, ami az önfeladás és egy kész helyzet minden szereplő számára a lehető legpozitívabb kezelése között húzódik;
  • hogy az uzsonnát nem kell azonnal megenni;
  • a technikát, amivel tudunk úgy figyelni, hogy a fontos dolgok megmaradjanak;
  • hogy csodálatosak vagyunk, akárki akármit mond;
  • az örök érvényű „ne ítélj, hogy ne ítéltess” alapszabály;
  • hogy mindent beszéljünk meg.

Baszki, van dolgunk. Szülőként és gyerekként is. Hajrá nektek, hajrá nekünk. Az iskolakezdőknek meg főleg.

Tóth Flóra