Gyárfás Dorka az SZFE-ről: „Az övé lesz a legtragikusabb pusztulás” – WMN-naplók

–

„Bizony, szörnyűt bukik, 
Aki úgy elbizakodik!”

(Shakespeare: Macbeth, III. felvonás, V. szín
Szabó Lőrinc fordítása)

Nem tudok enni. Feszülten ébredek. Nem tudok már olvasni sem, egész nap egy sötét felhőben van a fejem. Normális ez, hogy fizikai tüneteket produkálok? Hát hülye vagyok én, hogy érzelmi viszonyom van egy iskolához? Hát normális ez, hogy zsigerileg érint, hogy ezt is tönkreteszik? Egész közel jöttek, beléptek az intim szférámba. Most már nem az intellektuális felháborodás beszél belőlem. Már nem az országért, a jövőnkért, a leszakadókért és a gyerekeim kilátásaiért aggódom, már itt vannak közvetlenül előttem, az égő szemembe néznek, a csikorgó fogaimba, az összeszorított állkapcsomba. Már nem aktivista vagyok, nem forradalmárkodom, most az enyémet védem, azt, ami emberré tett, azzá, aki vagyok.

Minden vágyam az volt, hogy bekerüljek a Színművészetire, ahogy több mint ezer fiatalnak minden évben. Azok közé tartoztam, akiknek ez elsőre sikerült. De ne féljetek, meg is kaptam érte a magamét. Nem tartottam az életben még sehol, nem tudtam magamról semmit, nem volt mit mutatnom a színpadon. Azt sem értettem, mit csinálunk mi ott. Másfél év erőlködés, teperés és szenvedés után kirúgtak. De abban a másfél évben sok más dolog is történt velem.

Megtanultam olvasni. Kornis Mihállyal egy egész éven keresztül csak a Macbethet, minden sorát ízeire szedtük. El tudjátok képzelni ezt a kiváltságot?

Megtanulsz minden mondat mögé egy egész világot képzelni. Megtanulod az emberi viselkedést, gondolkodást, működést értelmezni. Az Embert tanulod tizennyolc évesen. Melyik másik egyetemen teheted ezt meg? És mi van ennél fontosabb az életben?

Megtanultam figyelni. Máté Gábornál azt kellett a színpadra vinni, amit az utcán láttunk. Egy gesztust ellesni, egy viszonyt fél percben ábrázolni, egy életet megérteni egyetlen pillanatból. Megtanultuk, mi a férfi és mi a nő. Megtanultam beszélni, megtanultam járni, megtanultam dolgozni… na, énekelni, azt nem tanultam meg. Magamat szeretni, azt sem tanultam meg – ez nagyobb baj volt. Magamat gyűlölni, szarnak érezni, azt eléggé. Ez is fontos tudás, ha az ember nem reked benne. Szembenézni a saját korlátainkkal, bírni a kritikát, felállni a kudarcokból – ezt is az egyetemnek köszönhetem. És tudtam, hogy nem itt van vége a történetemnek.

Kirúgtak az ajtón, de visszamásztam az ablakon. Fél év múlva felvételiztem a másik épületbe, a filmes tanszékre televízió rendező-műsorvezetőnek. És megint felvettek. Egész más emberek, más mentalitás, más légkör. Itt már azonnal értettem, mire megy ki a játék. Ez az én világom volt. Megtanultam látni a kamera szemével (Horváth Ádámtól, Bíró Miklóstól). Megtanultam zenét hallgatni (Petrovics Emiltől). Úgy tanultam az Emberről, ahogy soha azelőtt – Popper Pétertől, Horváth Ádámtól, Vitray Tamástól. Megtanultam kérdezni, megtanultam, hogy mit jelent újságírónak lenni (Bárdos Andrástól, Máté Krisztinától, Weyer Balázstól). Nem untatlak titeket vele, mi mindent tanultam ott, míg azt éreztem, hogy egy szivacs vagyok.

De az egyik vizsgánkat elmesélem. Abból állt, hogy Popper megkérdezte, ki hány százalékra emlékszik az óráiból. Körbementünk a 12 fős osztályban, és mindenki mondott egy számot: 80, 85, 90 százalék. Szerettem volna 100-at mondani, mert az éreztem őszintének. Komolyan hittem, hogy minden szóra emlékszem. De nem mertem, azt hittem, elbizakodottnak gondol majd, és kérdez valamit, amire esetleg mégsem emlékszem. Így csak 90-et mondtam. Végül mindenki megajánlotta azt a jegyet, amit magának belőtt – a 90 csak egy négyesre volt elég. Ilyen tanár volt. Sosem felejtem el.

Mindannyian nyafogunk, hőbörgünk, amint bejutottunk, ez is hozzátartozik a színművészetis léthez.

Hol kevésnek érezzük, hol soknak. Hol az a baj, hogy egy kommuna, egy zárda, a külvilág megszűnik, hol meg az, hogy a vizsgaidőszakban mit kezdjek magammal. Ott vannak előttünk a példaképeink, és kiderül, hogy a legendák is csak emberek. Néha gyűlölni is lehet őket, máskor csak csalódni, ritkán van olyan mázlid, hogy a diplomaosztóig csak pislogsz a közelükben. De nem veszed észre, és lassan egy nyelvet beszélsz velük. Együtt gondolkodtok a világról.

Ez a baj velünk, ezért kell most elpusztítani. Mert gondolkodni tanít, és mert együtt. Közösen gondolkodni – ennél nagyobb ellenség ma nincs.

Amikor visszamentem az egyetemre doktorizni, már teljesen felnőtt voltam, szülő. Hiányzott az együtt gondolkodás szelleme. Hiányzott, hogy az élet igazán fontos kérdésein töprengjük, csak azokon, nem a mindennapi problémákon. És amikor megint az ókori görög irodalomban merülhettem el (Karsai Györggyel), vagy épp a dadaizmusban (Földényi F. Lászlóval), vagy a körülöttünk élő környezet megfigyelésében (Ágh Mártonnal), akkor újra azt éreztem, hogy kezdem érteni a világot. És hálás lehetek azért, mert olyan emberek ülnek körülöttem abban a levegőtlen teremben, akiket ugyanez izgat. Amíg meg nem halnak. Hogy megértsék, kik vagyunk és hogyan éljünk, hogyan lehetnénk boldogabbak.

És azt éreztem, amikor a bibliai királyok történetét elemeztük, vagy épp a görög mítoszokat, hogy nem hiszem el, hogy semmit nem tanulunk az elődeinktől. Hát hogyan lehet újra meg újra belebukni ugyanabba? Mindent leírtak már, minden tudás a kezünkben van. Egyszerűen csak kell egy Karsai György, egy Fodor Tamás, egy Parti Nagy Lajos, aki nemcsak olvasta, de kívülről tudja, és pontosan megmondja, milyen játszma zajlik, és azt is, mi lesz a vége. Nem viccelek, a színháziak mindent tudnak. A színházban minden történetet elmeséltek már, és ahhoz, hogy elmeséljék, bele kellett bújniuk a szereplők bőrébe.

Fel nem foghatom, hogy aki maga is tud drámát olvasni és embert ábrázolni, az hogy nem vette észre, amikor a saját történetének tragikus hőse lett. Mert bele fog bukni, ez nem vitás. Lehet, hogy közben hatalmas pusztítást is végez, de az övé lesz a legtragikusabb pusztulás. Nem lehet másképp, nincs ebben semmi fenyegetés. Még ő sem írhatja felül a dráma törvényszerűségeit.

Átlépett egy határt. Elkövette azt a bűnt, hogy mindent akart, mindent. Egy egész szakmát akart bekebelezni és átformálni a saját képére – Istennek hitte magát.

Ehhez kellett neki a szakma bölcsője, a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Nem számolt azzal, hogy ezzel az egész szakmát fordítja önmagával szembe. Általa válik abból közösség – a megosztott, szétzilált szakmából, amely már évek óta súlyos válságban volt. De most közösséggé válik, mert ráébred, hogy van közös nyelve, közös értékei és közös hagyománya, amit nem lehet csak úgy elvenni és eltörölni. Az adja ugyanis az identitását. Nemcsak a miénket, akik odajártunk, hanem azokét is, akik nézték az előadásaikat és filmjeinket.

Az SZFE elfoglalása ezért a nemzeti kultúra és mindannyiunk ügye, azok pedig, akik most a testükkel védelmezik, ezért harcolnak mindnyájunkért. Hatvannégy évvel ezelőtt is egy egyetemről indult a forradalom – csak az kellett hozzá, hogy meglássuk egymásban a testvért.

Gyárfás Dorka

Nézzétek meg Chripkó Lili helyszíni fotóit a mai nap történéseiről. A galéria a képre kattintva lapozható:

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Chripkó Lili/WMN