Minden izmom megfeszül a troli székén ülve, dübörög a koponyám, összefolynak előttem a színek. Magamban kántálom a relaxáció sorait, amit a pszichológustól tanultam. Most beszív, most kifúj. Most a lábat lazítjuk, most a kezet. Görcsösen próbálok megnyugodni (ami már önmagában ellentmondásos), cikázik a tekintetem, bármelyik pillanatban elájulhatok. Bal kézzel kapaszkodom a korlátba olyan erővel, hogy már fehérednek az ujjaim, a másik kezem a telefon gyorshívóján. A pólómon keresztül is látszik, milyen gyorsan ver a szívem, az arcom izzad, a hátamon a hideg futkos, egy képzeletbeli kéz a gyomromba öklöz. Mindjárt hányok. A következő megállóban leszállok – már, ha fel tudok egyáltalán állni –, és segítséget hívok.

„Ez csak egy pánikroham” – ismételgetem magamban, holott teljesen biztos vagyok benne, hogy most meg fogok halni. Körbenézek, és azon gondolkodom, vajon ki kanalaz majd fel a padlóról, ha összeesem.

Másnak lenni

Ennek az érzésnek a különböző fokozatai kísérnek el a munkába, boltba, meetingre és órára idestova húsz éve. Van, hogy pár hónapra eltűnnek, olyankor súlytalan könnyedséggel lebegek, máskor hatványozottan térnek vissza, és mentősök nyugtatgatnak. Bár én 18 éves koromra datáltam az első rohamot, anyám szerint már az általános- és középiskolás éveimben is mutatkoztak aggasztó jelek. Persze egy kisvárosi zárt közegben – ahol már attól is hátast dobnak az emberek, ha valaki a saját neméhez vonzódik – teljességgel ismeretlen volt a pánikzavar fogalma, a furcsa tüneteket gyakran „hisztiként” könyvelték el. És hogy mit tesz egy ilyen címke az eleve szorongó gyerekkel? Szépen lassan beszivárog az identitásába. Egy olyan identitásba, ami szégyenteljes, ami elutasított, ami „más”, tehát rossz.

Ha a betegség átveszi az uralmat az életed felett

Érdemes különbséget tenni pánikbetegség és időszakos pánikrohamok között: az utóbbi általában stressz hatására, néhány alkalommal jelentkezik, míg az előbbi egy önálló betegség, amely minden racionális ok nélkül kialakulhat. A legsúlyosabb esetekben az érintett mindennapjaira is kihat, és korlátozza a szociális életben, a munkavégzésben, gyakorlatilag a teljes létezésben. Nos, nálam ez odáig fajult, hogy végül már a lakást sem tudtam elhagyni, mert mihelyst átléptem a küszöböt, sztrók-szerű rohammal menekültem vissza az ágyba. Volt, hogy két hónapra a szobámba szorultam – mínusz hét kiló, kínos hazudozás az ismerősöknek mindenféle egzotikus náthákról, alvászavar és szorongással keveredő FOMO (fear of missing out, azaz a félelem, hogy kimaradunk valamiből – a szerk.).

A hazugságaimat új szintre emelte, amikor a pszichiáter antidepresszánst és nyugtatót írt fel, hiszen tartottam tőle, hogy a környezetem egyenlőségjelet tesz majd a pszichiátriai kezelés és a komplett elmezavar közé.

Bár a lelkem mélyén sejtettem, hogy nem vagyok ön- és közveszélyes, kevés olyan ember volt, aki megerősíthetett volna ebben. Nem szerettem volna gyógyszert szedni, de ha akkor nem fogadom el ezt a mankót, talán még mindig a szobámban maradok. 

Nem vagy egyedül

A Budapestre költözésem komoly fordulópontot hozott. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az emberek sokfélék, és ez a sokféleség rendben van, sőt, csodálatos. Van, akinek a biológiai és társadalmi neme különbözik, van, aki fejkendőben jár, van, aki kizárólag nyers zöldséget eszik, van, aki kerekesszékben ül, és igen, van, aki pszichés zavarral küzd. Bár a lista első néhány eleme – a nemi-, faji-, egészségügyi állapotra vonatkozó diverzitás láthatósága – aktuális témának számít, a pánik és a depresszió még hátul kullognak a sorban, de legalább létezhetnek. 

Életemben először itt találkoztam emberekkel, akik ismerték a problémát, és a legnagyobb természetességgel beszéltek a saját élményeikről. Oldódtak a gátlásaim, megvitattuk a tapasztalatainkat, telefonos elsősegélyt nyújtottunk rohamok esetén, fogtuk egymás kezét, ha tömegen kellett átmenni.

Olyannyira jólesett a felismerés, hogy nem bélyegeznek meg, hogy a tünetek kezelhetővé váltak, és volt pár gyógyszermentes évem is.

Természetesen az új közegben is éltem át elutasítást a helyzetemmel kapcsolatban, de a felismerés, hogy nem vagyok egyedül, és a probléma kezelhető, új stratégiák kidolgozására adott lehetőséget.

Mankók a mindennapokra

2020-ban – hála a jó égnek – már Dunát lehetne rekeszteni a pszichoterápiás módszerekkel. Én is jártam vagy hét pszichológushoz, tanultam autogén tréninget és mindfulness relaxációt, gyakoroltam sport- és művészetterápiát, meditáltam hangfürdőn, jógán, beszélgettem önsegítő csoportban. Azt tapasztaltam, hogy a sorstársaim nagy része a felsoroltak között előbb-utóbb megtalálja azt a módszert, ami hosszú távú kapaszkodót nyújt neki, és ha nem is oldja meg, de kezelhetővé teszi a pánikot. Nem szeretnék egyetlen ilyen technika mellett – és ellen – sem kardoskodni, hiszen mindenkinek más válik be, viszont szeretném megosztani azt a „kognitív mankógyűjteményt”, amit az elmúlt évek során állítottam össze magamnak. Mivel a tapasztalatcsere mindig előrébb vitt, bízom benne, hogy ezek a mantrák másnak is segíthetnek, aki szorongással, depresszióval küzd, vagy aki a környezetében tapasztal hasonlót.

Íme, a legfontosabb felfedezéseim és tanulságaim:

  • A roham sokszor villámcsapás-szerűen érkezik, és racionális okkal nem magyarázható félelmet generál. Még ha ez a félelem alaptalan is, az érzelem valós és valid. Jogod van félni, rosszul érezni magad, és kimenekülni számodra kényelmetlen helyzetekből.
  • A roham legmélyebb pontján emlékeztesd magad a következőkre: ez az állapot nem tart örökké, ahogy jött, úgy el is fog múlni.
  • Beletörődni nem szabad, de elfogadni igen. Fontos, hogy ne süppedj bele az önsajnálatba, légy nyitott a gyógyító technikák, szakemberek segítségére, keress és próbálj ki új utakat. Van, akinél teljesen megszűnik a pánik, van, akinél csak kezelhetővé válik – mindkettő csodálatos eredmény.
  • Ne ostorozd magad bűntudattal! Ha valaki azzal jön, hogy „másnak sokkal rosszabb”, vagy hogy „nincs okod rosszul lenni”, gondolj arra: a problémák nem összemérhetők, mindenkinek a saját Achilles-ina fáj legjobban.
  • Bár a szorongásnak általában nincsenek látványos jelei, ugyanúgy oda kell rá figyelni, mint, mondjuk, egy nyílt lábtörésre – márpedig azt senki sem söpri a szőnyeg alá.
  • Ugyanez vonatkozik a gyógyszerre is. Szerencsésebb esetben gyógyszer nélkül is lehet megoldást találni a pszichés zavarra, ha viszont ez az utolsó mankó, nem ciki elfogadni.
  • Vannak bizonyos mondatok, amik – a jó szándék ellenére – nem segítenek, hanem rontanak az állapoton. Ilyen a „nyugodj meg”, a „nincs is semmi baj” vagy a „de hát neked mindened megvan”.

    Ha ezek téged is csak még feszültebbé tesznek, kommunikáld nyíltan, mi az, ami támogatóan hat rád. Ha kívülálló vagy, elsősorban kérdezz, és aztán cselekedj.
  • Tedd komfortossá az életed! Keress olyan biztonsági kapaszkodókat, amik könnyítik a mindennapjaidat. Zaj ellen fülhallgató, tömeg ellen széksor szélére szóló jegy, esti elalváshoz meditációs appok a telefonra. Ahány ember, annyi megoldás létezik – építsd be a mindennapjaidba azokat, amik neked segítenek!
  • Ha időnként úgy érzed, teher vagy a szeretteid számára, fontos, hogy lásd, mindenkinek ki kell jelölnie az énhatárait. Ha viszont valaki segíteni szeretne, azt ér elfogadni.
  • És végül, a legfontosabb: tök oké, ha ma nem tudsz felszállni a villamosra, ha az ágyból sem tudsz kikelni, ha nemet mondasz egy meghívásra, ha nem szeretnél emberek közé menni. A gyógyulás nem lineáris folyamat, így fontos, hogy maradj türelmes és szeretetteljes magaddal – még a legreménytelenebb napokon is.

Takács Dalma

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images