„A vécénkben egy nagydarab pasas trónolt” – Íme, a ti elbaltázott nyaralásaitok, amiket sosem fogtok elfelejteni
Mint az bebizonyosodott, nektek is jócskán volt részetek sírós-nevetős nyaralásokban. Így a szerkesztőség és az ismeretségi körünk élményei után, a kommentjeitek alapján most a ti olvasói történeteiteket szedtük össze a legemlékezetesebb, elbaltázott üdüléseitekről. Filákovity Radojka gyűjtése.
–
Meglepetésvendég a nászúton
„A nászutunk első éjszakáján Tel-Avivban a szoba elfoglalása után elmentünk egy kellemes vacsorára. Visszatérve a szállásunkra furcsa hangokra lettünk figyelmesek, amik bentről jöttek… A szobánkban minden érintetlen volt, a bőröndök a helyükön, ám
a vécénkbe benyitva egy irdatlan nagydarab pasast vettünk észre, aki trónolás közben héberül üvöltve telefonált.
A pillanatnyi sokk után, amit a látvány okozott, a férjem erélyes és határozott angolsággal kikergette a szobánkból, mire a pasi üvöltözni kezdett angolul, hogy »ez nincs rendjén«. Kiderült, hogy a recepciósoknak konkrétan nem volt vécéjük, és az »üres« szobákat használták, ahogy sikerült éppen. Természetesen azonnal eljöttünk. Rendhagyó nászéjszaka volt, de tulajdonképpen »megáldott«.”
Ha a férj szervezi a programot…
„Két hónapos terhesen üvöltöttem Birgu városában a férjemnek, hogy elválok tőle. Azt mondta, hogy megnézte a menetrendet, és jobb lesz előbb leszállni a buszról. Egy (másfél?) órát mentünk gyalog az autóút mellett, ahol csak gyíkokkal találkoztunk. Utolsó nap volt a nyaralásból, és az egyetlen olyan, amikor még a nap is kisütött végre. Aztán majdnem lekéstük a gépet.
Annyira dühös voltam, hogy a reptéren egy méterre álltam meg a férjemtől, és az egész hazaút alatt nem szóltam hozzá. Majd még napoknak kellett eltelniük, mire képes voltam mesélni az ott látottakról úgy, hogy ne csak a düh fogjon el, és ne csak az a borzasztó idegállapot jusson az eszembe.
Ma már röhögve mesélem. De többet nem hagyom rá ezeket.”
Van, aki nagy ívben letojja a családi vakációt
„Hazafelé a repülőúton (éjszaka) a tacskónk belef*sott a bokszába. A kutyát lemostuk a pozsonyi reptéren a mosdóban, de a bokszot csak ásványvízzel tudtuk kiöblíteni. Magyarországon találtunk csak mosót. Kombi autónk van. És egy négyéves gyerekünk. Körülbelül öt fok volt éjszaka.”
Nyaralás az orosz regények hangulatában
„1994. augusztus, Szelid. Az első nyaralás szülők/tanárok nélkül, tizenhét évesek vagyunk. Kilenc nap bulizás, sátrazás a terv. Ehelyett kilenc nap szakadó eső, hűvös idő, tök üres helyek, melankólia jutott.”
Az égből jövő áldás nem mindig jelent szerencsét
„Késett a gép, és amíg várakoztunk, addig totál lefosott a galamb (ment a hiszti, amíg a párom szakadt a röhögéstől, és közben persze fotót is készített az esetről). Késő éjszaka értünk a hotelbe, keringtünk, mire megtaláltuk a szobánkat, majd az éttermet, ahol már csak száraz bagett várt.
A párom egész úton büszke volt magára, hogy milyen könnyű a bőröndje, ám amikor kipakolt belőle, tőlem kérdezte, hol vannak a pólói.
Mondom, neeeee! A vállfán maradtak, otthon (ekkor már én szakadtam a röhögéstől). Kiderült, hogy egy darab pólót hozott magával, feketét, ami pont jó volt a harmincöt fokban. Másnap a szuvenírboltokban vásároltunk pólókat. Ez volt a legutóbbi nyaraláson, de mindegyiken sírva röhögünk valamin.”
Az élet egy véget nem érő helyzetkomikum
„Az egyik legemlékezetesebb Madeirán volt, ami a harmincadik szülinapi, kanári-szigeteki hajóutunk egyik megállója volt. Taxival akartunk bemenni a kikötőből a városba, majd
a taxiban vettem észre, hogy a széfben maradt a pénztárcám a pénzzel. A taxit csak készpénzzel lehetett kifizetni. Mondtuk a sofőrnek, hogy a városban majd álljon meg egy automatánál, a férjem kártyájáról veszünk ki pénzt. De az automata rossz volt. Elvitt egy másikhoz, ami meg benyelte a kártyát.
Szegény taxis azt mondta, hagyjuk, a vendégei voltunk. A kártyát sikerült visszaszerezni a kapcsolódó bankfiók segítségével, és tudtunk is aztán pénzt felvenni. A kikötőbe visszafelé ránk szakadt az ég, mire megláttuk ugyanazt a taxist a piros lámpánál. Odarohantunk hozzá, a férjem feltépte a kocsiajtót és csak ennyit mondott angolul: „Van készpénzünk!” Jó fej volt a taxis, visszavitt minket a kikötőbe, pedig már nem is volt szolgálatban, az esti bevásárlás után igyekezett volna haza a családjához, amikor rárontottunk a pirosnál. Természetesen mindkét fuvart kifizettük jattal együtt.
A másik sztori pár évvel később Olaszországban történt meg, Sirmionéban. Félmaratont futottam a Garda-tónál, a férjem jött drukkolni. A bérelt kocsival igyekeztünk vissza a reptérre, de megálltunk még Sirmionéban, ahol viharos szél fújt, a kocsikulcs pedig kiesett a férjem zsebéből a tóparton. Csak akkor vette észre, hogy nincs meg, amikor nyitotta volna a kocsit, mert a reptérre kellett mennünk.
Azt hittem, csak szórakozik velem, amikor mondta, hogy nincs meg a kulcs. De sajnos nem. Visszaloholtunk a szigetre, a tópartra, mindenütt kerestük a kulcsot. És csodák csodája, megtaláltuk. Elértük a repülőt, rendben hazajutottunk. Azóta nagyon figyelünk a kocsikulcsokra és a pénztárcákra.”
Éveket várni egy jó méregtelenítésre a Balkánon
„Életem első nyaralása a Balkánon volt, egy tengerparti szállodában. Az első három nap hasmenéssel telt, a következő három napon rákvörösre égtem. De mivel évekig vártam az útlevélre, mégis rendkívül nagy élmény volt számomra.”
Mindig emlékezetes, ha az exével nyaral az ember
„Az egyik legemlékezetesebb nyaralásom 2016-ban, Máltán volt. Az akkori párommal év elején kifizettük a nyaralást, majd rá pár hónapra szakítottunk. Mivel visszamondani nem lehetett az utat, ezért megegyeztünk, hogy ha valamelyikünk talál valakit a másik helyett, akivel szívesebben elmenne nyaralni, akkor az kifizeti az otthon maradót, és elmegy nyaralni. Egyikünk se talált senkit, ezért, mivel barátságban váltunk el, úgy döntöttünk, együtt megyünk, nem hagyjuk veszni az utat. A bonyodalmak a reptéren kezdődtek: a repülőn vette észre az exem, hogy csekkolásnál eltűnt a Rolex karórája. Landoltunk, a transzferünkre vagy negyven percet várni kellett, teljesen kétségbe voltunk esve.
Megérkeztünk a szállodába, ahol az első utunk a tengerre néző erkélyre vezetett. Az exem sikeresen becsukta magunk mögött az erkélyajtót, így kint ragadtunk a harmadik emeleti erkélyen… Öt perce sem voltunk még ott.
Természetesen a telefonok bent voltak a szobában, ezért úgy kiabáltunk, kalimpáltunk le a járókelőknek, hogy szóljanak a recepción, mert a két hülye magyar kizárta magát. Az ikszedik napon egy jó kis hasmenéses gyomorbajt is sikerült összeszednünk, felváltva adtuk egymás kezébe a mosdó kilincsét. De mindenki nagyon kedves volt, a táj mesés, és mi jókat nevettünk a szerencsétlenkedéseinken, teljesen pozitív emlék.”
Régen minden jobb volt
„A gyerekkori barátnőmmel előszezonban Biograd na Moru tengerpartjánál, egy tematikus táborban pihentünk. Egy felhősebb napon bringát béreltünk, hogy tekerjünk egyet a volt Jugoszlávia idején oly népszerű tó, a Vransko jezero körül. A bringakölcsönző irodában azért megkérdeztem, milyen az út, de azt mondták, nagyon szép, biztos jó éttermek és kávézók vannak útközben. Ebből az indíttatásból csak egy félliteres vizet és egy banánt vittünk magunkkal, no, meg fürdőruhát, hogy csobbanjunk egyet a sportos nap után, amire velünk jött egy a táborban szerzett új barátnőnk is. Így hárman vágtunk neki az útnak abban a tudatban, hogy olyan könnyűségű és hosszúságú lesz, mint a Velencei-tó megkerülése. Főút vezetett az állítólagos bringaút kezdetéhez, közben kamionosok dudáltak ránk folyamatosan.
Mire végre elértük a bringaút bejáratát, már másfél órája tekertünk. A „bejárat” köves út volt, gondoltuk, biztos a következő kanyar után jön a kiépített bringaút. Ehelyett hegyre fel, hegyre le kellett tekernünk, az út kanyarokkal, kövekkel, pókhálókkal, hatalmas pókokkal és lepkékkel volt tele, valahol lent pedig, a szakadék alján volt a tó.
Az új barátnőnk lánca állandóan leesett, a vizünk is elfogyott, de már épp elég messzire jutottunk ahhoz, hogy ne adjuk fel, és még mindig ott élt bennünk a remény, hogy a következő kanyar után ott lesz a beígért étterem vagy a kávézó – bármi, ami civilizációhoz hasonlít. Az utunk vége felé ébredtünk rá, hogy ebből semmi sem fog megvalósulni. Ekkor megállt mellettünk egy profi bringás srác vizekkel, energiaitalokkal és csokikkal felszerelve, és megkérdezte, hogy mi is imádjuk-e az ilyen extrém bringautakat, mint ez. Mert kiderült, hogy ez Horvátország egyik legismertebb ilyen túrája. Hatalmasat nevettünk. Persze hogy imádjuk! Három csaj harminc felett, ebből két anyuka másra sem vágyik.
Végül, ha már ott voltunk, megnéztük a tavat is, alighogy belelógattuk a lábunkat, odacammogott egy portás bácsi, hogy kéri a belépőnket a nemzeti park területére.
Egyszerre néztünk rá, valószínűleg elég mogorva tekintettel, mert azonnal hátrálni kezdett, és kellemes időtöltést kívánt. Ezek után biciklire szálltunk, és már csak a hazafelé utat kellett megtenni, hogy aztán a biciklikölcsönzőben felvilágosítsuk a hölgyet, nem biztos, hogy reklámoznia kellene a hatvan kilométeres, cseppet sem könnyű terepen vezető utat, ami inkább volt veszélyes, mint kellemes. Mire csak ennyit mondott: »Ó, pedig anno Jugoszláviában még milyen jó helynek számított!«”
Filákovity Radojka
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images