–

A lehűlés nem érkezett váratlanul, bár reméltem, megvárja a vasárnapot, és majd csak másnap viszi el a jókedvünket. 
Kapkodva szedtük éjjel a poharakat. 

Egyik percben még cuppogós meleg, másikban meg a tesóm mackófelsőjét kértem kölcsön, hogy be ne fagyjon a seggem… bár akkor alulra is felvehettem volna valamit.

„Csak meg ne ázzunk!” – kiabáltuk, aztán az jutott eszembe, ahogy a tornácon álltam Tiszavasváriban, vajon mi bajom is van tulajdonképpen a megázással. 

Merthogy semmi. 
Jó is az, kicsit megtisztulunk. 

Ezt szeretem a nyárban, olyan, mintha nem lenne kötelező fürdeni, mintha bármelyik percben lenne rá alkalom, hogy vízben mártózzunk, és az olyan lenne, mint az igazi tisztálkodás,

hogy a hajunk a medencéből, a Balatonból, vagy a tengerből kijőve van a tökéletes állapotában, és smink se kell, mert ott a nap, és fogyni se kell, mert nem kívánod a hőségben a nehéz ennivalót.

Szóval álltunk a tornácon, mi, a régiek, azokkal, akik láttak felnőni, akik láttak úgy, ahogy már rég nem emlékszem magamra, és bámultuk a vihart. Hideg szelet hozott, szép és szégyenteljes emlékeket. Csírájába fojtott szerelmeket, a tinédzserévek gyönyöreit és retteneteit. Mennyi voltam? Tizenhat se. 

Azokban az időkben rimánkodva kértem, hogy szeressenek, és mentem egy-egy félúton elejtett ölelés után.

Idegenek ölelései, azok is jók voltak. És ahogy álltam a tornácon, tudtam, hogy ettől az érzéstől nem lehet szabadulni. Hogy tulajdonképpen bármerre mehetek, bármit elérhetek (csalóka annak több mint a fele is amúgy), az ölelések utáni vágy elkísér. Van, hogy hetekre, hónapokra le bírom tagadni, amíg nem megyek ismerős helyek közelébe, de aztán nincs más módom rá: ideje szembesülni. 

„És arra emlékszel, amikor a sárkány beleúszott a fotómba?” – Tíz őrült sztori arról, miért olyan jó utazni

WMN Life – 2020. július 14. – CSA

Álltam a tornácon, gyerekkorom egyik jól ismert díszletében, ahol minden négyzetméter ugyanaz volt – itt az idő elmeszesedik, nem engedi, hogy átrendezzék a sarkokat –, és arra gondoltam, aki voltam, aki vagyok is ma még egy kicsit, és aki nem akarok lenni már. 

Vagyok, amit gondolnak rólam mások. 
Vagyok, akinek elképzeltem magam gyerekként.
Vagyok, amit hisznek rólam a szeretteim.
Vagyok, amit hazudok magamról.
Vagyok, amit eltitkolok.
Vagyok, amit világgá kiáltok.
Vagyok, aki sose leszek. 

A szél elkezdte felszakítani a műanyag kapcsokkal rögzített, viaszos terítőt. Összekapkodtuk még a nachosmorzsás kosarat, és a majdnem üres alkoholos üvegeket. Az összenyomott lime-okat egy konyharuhába dobáltuk, vittünk be mindent, utoljára a hangtechnikát, az volt a legnehezebb. 

Odabent elosztottuk a nappalit, kihúztuk a rökamiét, mindenkinek jutott egy sarok, pontosan úgy, mint régen. Bebújtunk a magunk vackába, és régi szerelmeket idéztünk a paplan alatt. 

Tizenhat voltam megint. 
Ósdi, idegen ölelések, ismerős szorongások között aludtunk el. 

Másnap úgy léptem le, mint a tolvaj, aki látta az egészet, és mégse vitt el semmit. 
A többiek még mélyen aludtak. 

Szentesi Éva