–

Világéletemben kifejezetten extrovertált voltam,

imádtam ismerkedni, barátkozni, embereket nézegetni csak úgy, elképzelni, milyenek lehetnek, az életüket, a vágyaikat, vagy történeteket kanyarítani köréjük. Ha sokáig otthon voltam, vagy úgy alakult, hogy ritkábban jutottam tömegbe, szinte éheztem az arcokat. Az utcán sétálgatva belenéztem mindenki szemébe, vizsgálgattam a ruhákat, a mozdulatokat, a gesztusokat, próbáltam egy-egy vicces, hasznos, érdekes vagy jellemző mondatot elcsípni.

Filantróp természetbúvár a betondzsungelben.

Aztán… valami történt. Nem lettem kevésbé rajongó, a kíváncsiságom sem hagyott alább, de sokkal óvatosabb lettem. A félénket azért nem írom le, mert hallom előre, hogyan kacag ki a környezetem. Na, de mondom sorban, hogy is volt ez.

Nagymamám nyaranta a két barátnőjével minden délelőtt eljárt a Csasziba

(mi így hívtuk a szomszédban lévő Komjádi uszodát), aprócska, két-három éves pótkeréknek pedig ott sertepertéltem körülöttük én is. Imádtam a három kacagós dámával heverészni a piros és sárga műanyag napozóágyakon, hallgatni a beszélgetésüket vagy rávenni hol egyiket, hol másikat, hogy bejöjjenek velem a vízbe.

Egyszer aztán, amikor felnéztek a nagy letyepetyéből, sehol nem találtak. Szegény nagymama rögvest a szívéhez kapott, szaladt végig a teraszon, hogy megtaláljon. Végül csak rám lelt:

épp akkor hagytam faképnél egy meghökkent pasast és léptem oda a következő áldozatomhoz, lecsapva elé a mesekönyvemet, rábökve arra a részre, ahonnan folytassa. Persze senki nem mert ellenkezni, a fürdővendégek zokszó nélkül olvastak fel nekem a könyvemből…

…amíg a nagymamám vissza nem kísért e helyünkre. 

Ezt a hatalmas emberéhségemet és kíváncsiságomat gyerekkorral együtt sem nőttem ki. Koncertekről maradtam le, mert összefutottam a ruhatárban valakivel, akivel aztán inkább végigkarattyoltuk az időt a pultnál. Éjszakai buszon elegyedtem szóba mindenféle izgalmas figurával, tudtam a vízóra-leolvasó macskájának allergiáiról, a közértes lány családi kálváriáját is behatóan ismertem, fesztiválokon pedig úgy pásztáztam a porban bandukolva a szembejövő tömeget, mint igazgyöngy után kutató halász a tenger mélyét.

És közben vadultam, és hangos voltam, szertelen, szemtelen és hebrencs, hülyeségeket kérdezgettem, okosnak tűnő konzekvenciákat vontam le, pillanatok alatt próbáltam feltérképezni a beszélgetőpartnerem életének minden izgalmas rétegét, vagy épp ügyetlenül beletrappoltam valaki lelkivilágába egy jó poén miatt.

Nem volt különösebb jelentősége, ha nem illendő módon viselkedtem (márpedig sokszor előfordult ez is), tulajdonképpen megtehettem, maximum a másik elkönyvelt ilyen-olyan-amolyannak, és két nap múlva már azt sem tudta, ki vagyok.

Aztán… aztán elkezdtem a WMN-nél dolgozni

Az első perctől fogva rajongtam érte, a közegért, a közösségért, az írásért, a lehetőségekért, az inspirációkért, a mindenért. Még a reflektorfényért is, ami ezen keresztül rám irányult. Akkoriban kezdett a magazin, és mindaz, ami körülötte van, nagyobb, észrevehetőbb lenni, arcok társultak szövegekhez, azoknak is neve lett, akik eddig az árnyékban voltak, és már nem lehetett csak úgy elbújni.

Az első sokk akkor ért, amikor egy nap a munkából hazafelé bicikliztem. Egy figyelmetlen sofőr nem adta meg nekem az elsőbbséget a zebránál, szerencsére nem történt semmi baj, kicsit bosszankodtam, és nyilván nem mulasztottam el, hogy szigorú pillantással sújtsam a volán mögött ülő nőt. Mire hazaértem, már a Facebook-postaládámban várt egy üzenet: „Szia, Borcsa, ne haragudj a maiért, de épp a gyerekekért mentem az edzésre, parkolóhelyet kerestem, ezért voltam figyelmetlen, nagyon sajnálom. Láttam, milyen morcosan néztél! Üdv: Ildi, a piros Suzukiból.”

Bammm!

Ott döbbentem rá, hogy én most már soha többé (vagy legalábbis, amíg ilyen vagy olyan okokból felismerhető az ábrázatom) nem lehetek udvariatlan, goromba, dühös, türelmetlen a négy falon túl.

Hogy most már óvatosabban kell bánnom a szavaimmal, a humorommal, a gesztusaimmal, az arcizmaimmal, a kérdéseimmel, mindennel. Ha hülyén viselkedem, akkor nem elfelejtik másnapra, hanem a Fiala Borcsa lesz nagyon hülye, rosszabb esetben pedig „a WMN-es lányok”.

Ezt tanultuk a nagyszüleinktől – Húszévesek történetei

WMN Life – 2020. május 20. – WMN

Kirakatbaba

De félre ne érts! Egyrészt nyilván tudtam, mivel jár, ha kiülök a kirakatba. Nem csodálkozom, igyekszem kedvesen és udvariasan mosolyogni közben. Másrészt ahhoz sem fér kétség, mennyi-mennyi kedvességet, szeretetet, pozitív figyelmet kaptam tőletek. Mindenkitől. Sokkal több pozitívat, mint negatívat. És igen, rettentő jólesik, ha valaki odajön az utcán, mert megismer, ha elmondja, az írásaim alapján úgy érzi, mintha ezer éve barátnők lennénk vagy hogy mennyire szerették a gyerekei a Balatoni nyomozást. Jólesett az is, amikor egy hölgy azzal szólított meg, hogy eleinte nem kedvelt különösebben, mert idegesítette a hangom, de most már megszokta.

Vagy amikor valaki egy komplett esküvőn keresztül udvarolt nekem, és rajtam keresztül a WMN-nek – ez még úgy is megmelengette a szívemet, hogy a vége felé kiderült, azt hitte, végig a Szentesi Évával beszélgetett.

Szóval amilyen felemelő ez a fajta ismertség, olyan zavarba ejtő is. Mert nem tudhatom, a fickó a villamoson vagy a nő a boltban azért bámul-e kitartóan, mert valamit szeretne tőlem, netán egy nagy pók van elnyomva a homlokomon, csak nem vettem észre, vagy azért, mert felismert, és most mindjárt jön, hogy elmondja, szeret, utál, hogy megöleljen, elmondja, szerinte híztam, fogytam, jobban állt a rövid haj, vagy megkérdezze, hogy akkor most én tényleg a Fiala János lánya vagyok-e. (Nem, még mindig nem vagyok az.)

Aztán jött a világjárvány,

és szépen lassan, hosszas viták, érvek és ellenérvek után kötelezővé tették az arcmaszkot. Nekem is lett, szép, borcímkés mintájút rendeltem a netről. Szeretem, pedig marha kényelmetlen, eláll benne a fülem, ha rajtam van a szemüvegem, akkor bepárásodik a maszktól, ha meg leveszem, nem látok.

De az a tenyérnyi textil újra láthatatlanná tett.

A boltban vígan tátogva énekelem a maszk mögé bújva a háttérben szóló slágert. Nem rúzsozom ki a szám, sőt, ha olyat látok, ami nem tetszik, még le is fittyentem, esetleg halkan cicegek. Újra belenézek az arcokba, kíváncsian fürkészem a vonásokat, gesztusokat, mozdulatokat, próbálom kitalálni, milyen életeket rejthetnek. Mint egy filmes detektív az újságja mögé bújva, úgy kukucskálok a maszk mögül.

Még az is lehet, hogy fogom a regényem, így álarcban végigjárok mindenkit, aztán aki szimpatikus, az elé lecsapom a könyvem, és rábökök, honnan folytassa.

Fiala Borcsa