–

Ma kimegyünk a parkba. Tudom, ez nem tűnik túl izgalmas programnak, de mi úgy készültünk rá az elmúlt napokban, mintha a vidámparkba mennénk. Két hete már egyszer megpróbáltuk, mivel kicsit jobb idő lett, és a fák elkezdtek virágozni. De csak a park kapujáig jutottunk, amit zárva találtunk. Nagyon nem lepődtünk meg, hiszen jó ideje minden más is zárva volt. 
Idén a kínai újév január utolsó hetére esett. Ilyenkor Sanghaj szinte elnéptelenedik, és a legtöbb üzlet zárva van, hiszen a kínaiak elég jelentős része nem abban a városban tanul vagy dolgozik, ahol született, és ahol a családja él. A tavaszünnep sokuknak az egyetlen alkalom az évben, amikor láthatják a szüleiket, gyerekeiket, rokonokat és régi barátokat. Előre tudtuk, hogy ez a hét nem lesz túl mozgalmas. Elutazni nem akartunk, mert akkor szembe kellett volna néznünk a hatalmas tömeggel, amely a reptereken, állomásokon, vonatokon ilyenkor kialakul. Nem baj, gondoltuk, egy hetet ki lehet bírni, majd filmeket nézünk, sokat pihenünk, és összejárunk a magyar barátokkal. 

Aztán egy vagy két héttel a holdújév előtt feltűntek a maszkos emberek a metrón.

Én nem olvasok kínai híreket, úgyhogy a barátomtól és az ismerősöktől tudtam meg, hogy valamilyen járvány ütötte fel a fejét. Akkor még nem nagyon aggódtunk, alig tudtunk valamit, még egy koncertre is elmentünk. A karzaton ültünk, így beláttam a közönséget, köztük sokan maszkot viseltek. Kezdtem magam kellemetlenül érezni, amiért rajtam nincs. Hazafelé a metrón, szerettem volna minél hamarabb leszállni. Másnap már én is hordtam. 

Az eleje hasonló volt, mint otthon, az emberek pánikszerűen megrohamozták a boltokat, nem lehetett maszkot, gumikesztyűt és fertőtlenítőszert kapni. Itt az iskolák a szünet után ki sem nyitottak, ahogy semmi, ahol gyerekek találkozhattak volna egymással.

Aztán bezártak az edzőtermek, a plázák, a butikok, a mozik, sok bár és étterem. Bezárták a turistalátványosságokat, Disneylandet és az IKEÁ-t. És bezárták a parkokat is. 

Eleinte a legtöbben bosszankodtak valami miatt, a barátom, szeretett volna edzőterembe menni, mások a kedvenc kocsmájukat hiányolták, vagy egyszerűen csak unatkoztak, és bárhova szívesen mentek volna, de egyre kevesebb volt a lehetőség.

Nekem legjobban az fájt, hogy le kellett mondanunk egy utazást, amit már régen vártam. 

Sokat beszéltünk arról, hogy szükségesek vagy feleslegesek-e ezek az intézkedések. Volt, aki azt mondta, ez csak pánik, túlreagálják a kínaiak, azt is mondták, hogy a maszk nem ér semmit. Voltak olyan intézkedések, amik tényleg túlzásnak tűntek, például a lakásunkba még most sem hívhatunk vendéget, mert a ház megtiltotta minden lakónak. És persze volt sok vicces kép a fejükön műanyagflakont viselő, esőkabátos emberről.

De közben jöttek a hírek Vuhanból, és ez egyszerre volt félelmetes és szívszorító. Emlékszem, amikor egyik nap a barátom a telefonján olvasta a híreket, és szomorúan mondta, hogy meghalt egy kétéves gyerek. Lassan mindenki kezdte belátni, hogy tényleg vigyázni kell, magunkra és egymásra is. Úgyhogy hordjuk a maszkot, a kesztyűt, mossuk a kezünket szorgalmasan, és nem lázadozunk a szabályok ellen. Többnyire. Mert azért nehéz. Nagyon nehéz ennyi szabály között élni. 

Kínában az embereknek más a viszonya a szabályokhoz, mint a nyugati országokban. Ehhez a legtöbb külföldinek egyébként sem könnyű alkalmazkodni, most pedig még nehezebb.

Februárban volt az évfordulónk, alig találtunk nyitva tartó éttermet, de végül ráakadtunk egy hangulatos francia bisztróra. Rajtunk kívül csak egy hatfős amerikai társaság vacsorázott ott. Ezt tapasztaltuk a város más éttermeiben, bárjaiban is, kínaiakkal alig, főleg csak külföldiekkel találkoztunk.

Aztán ott van a sok ellenőrzés, lázmérés, személyes adatok megadása. A barátaink lakóépületébe csak azután léphettünk be, hogy a portás megmérte a testhőmérsékletünket, megadtuk neki a nevünket, a személyigazolvány számunkat és a telefonszámunkat, egy másik portán mobilapplikációval azt is bizonyítanunk kellett, hogy nem jártunk az elmúlt hetekben a városon kívül. Kínában nem kellene meglepődnünk, hogy minden lépésünket figyelik, mindenről tudnak, mégis kellemetlen érzés volt, hogy ennyire könnyen, és egyszerűen tudják ellenőrizni a mozgásunkat.

Az egyik legrosszabb része a járványnak az, hogy mindenki csak erről tud beszélni. A szüleink, nagyszüleink persze rettenetesen aggódtak. Minden telefonhívás az új fejlemények megbeszélésével kezdődött (hány halott, hány beteg, hány gyógyult), a különböző hasznos és teljesen haszontalan tanácsok sulykolásával folytatódott (Ugye, mossátok a kezeteket? Hordjátok a maszkot? Ne nagyon menjetek el szórakozni!), majd a „nagyon vigyázzatok magatokra!” zárómondattal ért véget. 

A vicces az, hogy ez most megfordult. Most én aggódom a szüleimért és a nagyszüleimért, tőlem kapják a kéretlen tanácsokat, és én búcsúzom tőlük úgy, hogy „vigyázzatok magatokra”. Itt kezdenek helyreállni a dolgok, már alig néhány beteg van a városban. Bármennyire is bosszantóak és kényelmetlenek voltak az intézkedések, úgy látszik, megérte.

Utólag azt mondom, hogy ezek az „áldozatok”, amiket meghoztunk, nevetségesen kicsik voltak ahhoz képest, hogy valószínűleg emberéleteket mentettek meg.

Az igazság az, hogy amikor nálunk tetőzött a járvány, nem féltem annyira, mint most. A nagyszüleim idősek, van köztük, aki beteg, és a szüleim is közelítenek a hatvanhoz. A családomban van kicsi gyerek, és bármit is mondjanak az otthoni hírek, ez a vírus gyerekekre sem teljesen veszélytelen, ezt láttuk Kínában. Otthon nem hordanak maszkot és kesztyűt, nem tesztelnek elég embert, nincsenek olyan szigorú ellenőrzések, és az egészségügy sem olyan felkészült, mint Sanghajban. Nagyszerű, hogy végre az iskolákat bezárták, de itt a felnőtteket sem engedték munkába hetekig.

Íme, néhány kéretlen tanács egy sanghaji magyartól, aki aggódik az otthoniakért: mossatok sokat kezet, hordjatok maszkot, kerüljétek a tömeget, és vigyázzatok nagyon magatokra!

Zsanett

Kiemelt kép: Piknikezők a Gucun Parkban Sanghajban 2020. március 15-én – Forrás: Getty Images/Yifan Ding