–

Beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni!

A családomban minden alkalmat kihasználunk arra, hogy jókat beszélgessünk, noha az utóbbi hónapokban egyáltalán nem találkoztunk személyesen (érthető okokból), de megszokott életünkben sem sikerül olyan gyakran összeülnünk, mint azt szeretnénk.

Az ilyen beszélgetések alatt fogalmazódott meg bennem, hogy milyen sok mindent is tanultam eddig, és mennyi minden van még, amit megtanulhatok a nagyszüleimtől, akik szerencsémre pici korom óta aktív részesei az életemnek.

Ez a téma begyűrűzött a baráti társaságunkba, így kiegészítettem a többiek történeteivel is, hogy még árnyaltabb legyen a kép.

Pontosság

„Nagyapám nem olyan szószátyár, mint jómagam, de ha mesél, az egész család köré gyűlik. Legemlékezetesebb története egy állásinterjúé, amelyre ő volt az egyetlen, aki idejében érkezett. A munkáltatók megvárták a többi jelöltet is, akik negyedóra késéssel, szép sorban megérkeztek.

Amikor együtt volt mindenki, közölték velük, hogy csak nagyapámat hallgatják meg, és veszik fel, mivel nem engedhetik meg, hogy az ügyfeleik is ennyit várjanak a munkatársaikra.

Negyven évig maradt ennél a cégnél, végig megbecsült tagjaként a csapatnak. Fontos lecke volt ez nekem, noha még nem hibátlan az alkalmazás, sajnos notórius késő vagyok, főleg, ha informális találkozókról van szó. De a hivatalos találkozókra mindig jóval korábban elindulok, okulva a történetből.”

Elvek

„Az elmúlt hetven évben ideológiák és rendszerek jöttek-mentek, de a viharok mellett is élték az emberek az életüket. Nagyapám egyetemi tanár volt, ide is bőven begyűrűzött a párt, az egyház, az »urambátyámozás«, mikor mi. Sokszor megkapta, hogy semmire sem fogja vinni, ha nem lép be az elvtársak közé, majd ott segítenek neki. Nem kért belőle, ahogy azóta sem semmi ilyesmiből.

Csak kívülről nézte, ahogy emberek úgy cserélgetik a meggyőződésüket, mint más az ingét, minket pedig arra tanított, hogy maradjunk hűek az elveinkhez.

A diákjai a mai napig nagyon örülnek neki, ha bárhol az országban összefutnak vele, és az egyetemre is többször próbálták visszacsábítani, noha tíz éve nyugdíjba ment.”

„Apai nagyapámat sajnos nem volt szerencsém megismerni, ettől függetlenül igyekszem emlékét és örökségét őrizni. Ismerősei, barátai elmondása alapján a legbátrabb, legőszintébb, legokosabb és legszorgalmasabb ember volt, akit ismertek. Hazaszeretete és becsülete sokszor hozta nehéz helyzetbe, 1956-ban ugyanis a Veszprémi Egyetemen dolgozott tanársegédként, amikor az október végén szerveződő veszprémi Nemzetőrség egyik alapítója lett. Ezt követően elhurcolták, kihallgatták, talán még kínozták is – bár erről csak hiányos információink vannak, egész életében figyelték, nem akart bajba sodorni minket. Mindentől függetlenül ezután is keményen dolgozott, ritka szaktudásának gyümölcsét pedig boldogan szüretelték az akkori káder főnökök. De ő nem menekült el (lehetősége lett volna rá, tudása miatt rengeteg ajánlatot kapott külföldről), hű maradt nemcsak elveihez, de hazájához is.

Így hát, ha valaki példát mutatott kitartásból és hazafiságból, az ő.”

Minták

„Ahogy egyre nagyobb vagyok, úgy látom egyre tisztábban, mennyire hasonlítunk egymásra, a mamám, anyu meg én. Persze ez sokszor okoz nehézséget, gyakran van összezördülés abból, hogy olyan dolog miatt szidjuk le a másikat, ami bennünk is ugyanúgy megvan, de a másik felé erősebb a féltés, magunk miatt nem szokásunk aggódni.

Például sokszor megkapom, hogy miért nem bírok lassítani, nyugodjak le egy kicsit, ne csináljak annyi mindent, inkább pihenjek. Mindezt a mamámtól, akire meg anyu panaszkodik, hogy hetvenévesen sem tud nyugton ülni a fenekén, mindig kitalál valamit.

És ez így megy körbe, hiszen én is ki vagyok rájuk akadva, amikor nem vigyáznak magukra, nem pihennek, csak mennek előre a feladataikkal, holott nálam is előfordul, hogy kimarad néhány étkezés, annyira belemerülök a dolgaimba… Szóval, ha lesz egyszer egy lányom, ő is beszállhat ebbe a csodakörbe, így rájöhet, mennyire hasonlítunk, és aggódhatunk egymásért ahelyett, hogy magunk miatt aggódnánk.

Ebben a helyzetben, mondjuk, aggódásból bőven kijut. Már a korlátozások előtt sem tudtuk meglátogatni őket, mert féltünk, hogy megfertőzzük őket valamivel, biztonságosabb volt nekik a kisvárosban, ahol élnek, mint nekünk Budapesten. Mindannyian rosszul viseljük a távolságot, de videózással próbáljuk enyhíteni, például a húsvétot is így ünnepeltük »együtt«. Persze nem ugyanaz, de jobb, mint a semmi, mást úgysem nagyon tehetünk, tartjuk egymásban a lelket. Néha pedig megmutogatjuk egymásnak a legújabb konyhai alkotásainkat, még ha megkóstolni csak gondolatban tudjuk is.”

Pásztory Dóri: Azt érzem, hogy egy nagyon sérülékeny burokban élünk – Koronanaplók

WMN Life – 2020. május 19. – PD

Lehetőségek

„A nagyszüleimnek sok mindenre nem volt lehetőségük fiatalabb korukban, ezért igazán kihasználják a nyugdíjas éveket. Utaznak, világot látnak, és noha egyikük sem beszél angolul, mégis mindig megoldják a helyzetet. Nagyanyám tavaly életében először repült, úgyhogy gyorsan összefoglaltam, miket érdemes tudni a repülésről, a biztonsági ellenőrzésről, adtam pár pakolós tippet, utána már nagyon lelkes volt, szerintem én jobban aggódtam, mit ő.

Engem mindig arra bátorít, hogy éljek a lehetőségeimmel,

például legyen jogosítványom, és gyakoroljak is, mert ő régóta nem vezetett, és kijött a gyakorlatból. Rendszeresen kikéri a tanácsom, legutóbb az SMS-ekben használatos hangulatjelekből korrepetáltam, mert valaki így írt neki, és érteni akarta, mit jelentenek. Mióta mind otthon vagyunk, időnként felhívom, hogy távirányítással segítsen megfőzni bizonyos ételeket, én meg közben ellátom megfelelő mennyiségű pletykával. Szerencsére nem sűrűn lakott környéken élnek, ezért sok időt tudnak a természetben tölteni, így egy kicsit nyugodtabb vagyok.”

Apróságok

„Én sokat néztem mamát, ahogyan főz, vagy ahogy a virágaival bánik és nevelgeti őket. Nagyapám tanított meg kakaót csinálni, mert az elején csak belelapátoltam a kakaóport a tejbe, és az istenért nem akart feloldódni…”

„Kicsiként sokat voltunk kint a falusi háznál, a határban bicikliztünk, terelgettük a tyúkokat és a vetőmagok kupacaiban játszottunk. Vagy segítettünk kapálni, és természetes volt, hogy ha hátraszaladunk a kiskertbe, bármilyen zöldséget vagy gyümölcsöt frissen ehetünk. Se fólia, se permetezőszer, teljesen »bio«, noha akkor ez szimplán csak étel volt, semmi menő jelző…

Korán megtanultuk, mi honnan jön, mennyi munka, törődés kell hozzá, hogy valami az asztalunkra kerüljön.”

Változás

„Nemcsak abból tanultam, amit magyaráztak nekem, hanem kicsit a hibáikból is.
Mivel nekem mindegyik nagyszülőm él még, ezért össze tudom hasonlítani őket. Egyikük nem sportol, az okostelefonhoz sem ért, amikor főz, sok lisztet, olajat, cukrot használ, és elhiszi, hogy ő ilyen idősen nem tud változni.
A másik nagyon élvezi, hogy a kora miatt ingyen utazhat, és ki is használta. Vonattal járt tornázni, most pedig otthon csinálja szorgalmasan a gyakorlatait. Figyel arra, mit eszik, iPhone-t használ, és megkérdőjelezi a híreket.

Ebből én annyit szűrtem le, hogy nem a korom határozza meg, képes vagyok-e változni még, a modernebb nagymamám tíz-tizenöt éve ugyanolyan volt, mint a konzervatív. Aztán hatvanéves kora körül változtatott az életmódján.”

„Apai nagymamámról túlzás nélkül állíthatom, hogy zseni. Vegyészmérnök, aki a szó nem (mindig) pejoratív értelmében mindenhez IS ért. Olyan mennyiségű és minőségű tudást halmozott fel, amire én biztosan soha nem leszek képes. Tudást az életről, a művészetekről, az irodalomról, ja és mellesleg nyolcvanévesen megtanult facebookozni, most, nyolcvanhét évesen pedig mozijegyet vesz online. Mindemellett a szekálás nagy bajnoka, ami néha jobbító szándékú, néha nem, de hát senki sem tökéletes. Napi rutinja nem sokat változott a karanténban sem, csupán egy nagyon fontos mozzanat tűnt el mindennapjaiból: a délelőtti piactúra. Nincs hónapos retek, termelői tojás, friss tej, László kenyér, ez bizony nagy szívfájdalom neki. Ráadásul lakásban lakik, így a szabadba is sokkal körülményesebben, ritkábban jut ki. Viszont továbbra is van telefon, annak a másik végén meg Éva néni, Gizi néni, Teri néni és a teljes »nőegylet«.”

Tenni a dolgunk

„A mamámtól megtanultam, hogy a család az első, amikor anya egyedül maradt velünk, és segítség kellett, mama mindent félretett, és ment.”

„Anyai nagyanyám parasztasszony a szó legnemesebb értelmében. Egész életében kemény, kétkezi munkát végzett, sosem panaszkodott, sosem lustálkodott. Jóformán egyedül kellett ellátnia egy öttagú családot, és közben erőn felül teljesített, hogy minden meglegyen. Közel a nyolcvanhoz, a mai napig járna dolgozni, ha nem lenne ez a vírus, de így most csak a konyhakertbe jár ki »kapirgálni«, és minden hétvégén – igazi vidéki nagyszülő módjára – továbbra is hadseregre főz, biztos, ami biztos alapon (nyugalom, semmi nem vész kárba, van két nagy álló fagyasztó is a háztartásban). Az állandó kemény munka mellett birkatürelmű, a szeretteit mindenáron megvédi, nem haragtartó, nem pletykás.

Kedvenc mondásom, amit tőle tanultam: »Én nem segítek senkinek sem haragudni.«”

Hiány

Sokan sokféleképpen éljük meg ezt a helyzetet, vannak, akiknek nem sokat változtatott az életritmusán, másoknak fenekestül fordult fel az egész világa. Van, ahol meg tudta oldani a család, hogy a nagyszülők helyett be tudjanak vásárolni, ne kelljen elhagyniuk a házat. Akik olyan helyen élnek, elfoglalják magukat a kerti munkákkal, az én anyai nagyszüleimnél is elkezdődtek már a tavaszi munkák a földön meg a gépek körül.

„Őt inkább a hírek viselik meg, mindennap látja és hallja azt, amiről még mi sem tudjuk pontosan, hogy meddig tekinthető tényszerű információközlésnek és esetleg mikortól kéne rá szenzációhajhászatként gondolni.”

Van, ahol orvosi beavatkozás is tovább nehezítette a helyzetet. „Miután a papámat hazaengedték a kórházból, egymástól is »elkaranténolódtak« a lakásban, mert csak bekerülésnél csináltak tesztet, kifelé már nem.

Azóta megvannak, nagyapám kutyát sétáltat, közben meg szedett mamának virágot, hogy ne legyen olyan szomorú.”

Városi környezetben sajnos nehezebb megoldani a biztonságos kimozdulást, így maradnak a benti elfoglaltságok. „Van számítógép, videócset, pasziánsz, házhoz szállítás, a tévében este nyolctól Kisvárosi doktor, otthoni rövid tornagyakorlatok, és persze van a teljes család (gyerekek, unokák, meny, exmenyek), ők rendszeresen érdeklődnek, segítenek, szórakoztatnak.”

De bármi legyen is a helyzet, történeteink szereplőiben közös, hogy nagyon hiányolják az unokáikat (és az unokáik is őket). „Egyszer látogattuk meg a karantén alatt, mert mosóport vittünk neki.

Azt mondta, fordítsunk hátat a kerítésnek, és ne beszéljünk. Aztán oda jött a kerítéshez, megsimogatott minket, majd elsírta magát.”

„Nem akarom, hogy szomorúnak lássanak, de ők is azok, és összefacsarodik a szívem, hogy nem tudok segíteni. Olyankor csak ülünk a képernyő előtt, és pityergünk. Aztán elmúlik, és beszélgetünk valami vidámról, hogy mind feldobódjunk.”

„Ez a karantén egyik legnehezebb része, ilyenkor azonban mindig egyik ismerősöm gondolatai csengenek a fülembe: »Ha választhatsz aközött, hogy néhány hónapig egy kicsit mindenkinek rossz és hiányoztok egymásnak, és aközött, hogy most felelőtlenül találkoztok, de valami történik velük, és bár biztosan sosem fogod tudni, egész életedben bűntudatod lesz, hogy vajon te fertőzted-e meg őket… Melyiket választanád?«

Mi a családdal az előbbit választjuk, kérdés nélkül, éppen emiatt tudjuk, hogy – bár nyilván aggódunk értük – minden rendben lesz, és nemsokára ez az egész csak egy távoli emlék lesz.”

Remélem, mihamarabb eljön az idő, hogy nyugodtan megölelgethessük egymást, addig pedig maradjunk meg támasznak a távolból.

Ha nektek is van hasonló életre szóló „leckétek” a nagyszüleitektől, folytassátok a sort kommentben!

 

Ui.: Nagyon köszönöm Esztinek és Marcinak, hogy történeteikkel hozzájárultak ennek a cikknek a megszületéséhez.

Pichler Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images