„Azért születtem lábak nélkül, mert valami nagy terve van velem az Istennek” – Illés Fanni úszó és Kovács Sarolta öttusázó a Popfilterben

–

Úgy nőttem fel, hogy egyfolytában azt hallgattam: a női kézilabda a világ legcsodálatosabb sportága. (Igen, külön sportág, külön dimenzió.) Ha apukámat kérdezi bárki, ma is ugyanezt vallja, és ha meccs van, számára megszűnik a külvilág.

Ezzel párhuzamosan tizenkét éves koromtól állandóan azzal szembesültem, hogy a magyar közvélekedés szerint egy nő ne akarja szeretni a focit. Érteni meg eleve úgysem értheti.

Ezzel a két alapélménnyel érkeztem az újságírói pályára, ahol gyorsan kaptam néhány gyomrost leckét egyenjogúságból (vagy főként annak hiányából).

Nem kell hát nagyon indokolnom, hogy az utóbbi tíz évben miért dolgoztam azon, hogy a lehető legtöbb ember kezdje úgy látni a nők sportteljesítményét, ahogyan apukám a női kézilabdát: szeretettel, tisztelettel, rajongással. 

Hősnőim

Ebben a tíz évben nagyon sokféle helyzetben láttam sportolónőket. Aranyéremmel a nyakukban, a dobogó legfelső fokán. A pást mellett zokogva. A medence szélén szoptatva, boldogan ölelve a szeretett partnert, édesanya karjaiban pityeregve, és fájdalomtól eltorzult arccal bicegve. Láttam őket, amint tömegközlekedéssel igyekeztek az edzésre az egész napos munka után, és láttam őket kisestélyiben a gálákon, amelyeken kitüntették őket. Akadt, akit a szemem előtt vitt el a mentő a pályáról, mások az ellenfél játékosát vigasztalták, amikor az ő csapatuk lett a bajnok. Láttam ürességtől kongó lelátókat sorsdöntő meccseken, és láttam az önkívületben tomboló arénát is, ahol a nézők egy emberként szurkolták ki a győzelmet, mert hittek, a szívük és zsigereik legmélyén is hittek a nőkben, akik a pályán az ő álmaikért is küzdöttek.

Láttam erős nőket összetörve és láttam gyengének kikiáltottakat, akik a döntő pillanatban mindenkinél erősebbek voltak. Akadtak, akik épp a gyenge oldaluk megmutatásával lettek igazán bátrak, és ismerek néhány olyan nőt is, aki az oddsok ellenére visszajött a pokolból.

Beszéltem nőkkel, akiket eszközként használtak, és láttam ezeket a nőket összefogni, vállt vállnak vetve harcolni egymásért. Néhányan a jog eszközeivel nyertek csatát egy férfiakra fazonírozott világban, mások a közvélemény erejével érték el, hogy az ő lányaiknak, unokáiknak már sokkal-sokkal könnyebb legyen.

Néhányan e nők közül elmesélték a történetüket. Volt, aki elmondta, hogyan került a zárt osztályra, miután másodszor sem jutott ki az olimpiára, más pedig arról beszélt, hogy éveken át összerezzent, ha az elbukott sportesemény főszponzorának meghallotta a reklámját. Volt, aki arról mesélt, hogyan bűvészkedik az idejével, hogy mindenre, mindenkire jusson, mások megosztották az olvasókkal, milyen érzés menstruációs görcsöktől szenvedve versenyezni, felállni a padlóról, amikor semmi sem úgy sikerül, ahogyan azért megdolgoztak – és hallottam számtalan kedves, vicces, emlékezetes sztorit, amelyekből a legkülönfélébb emberek, karakterek rajzolódtak ki előttem.

Hogy merészeled nőként?

Tudjátok, mi a közös ebben a sokféle nőben? Az elszántság, az erő, a szenvedély és a sport iránti alázat. És még valami: ha őszinte érdeklődéssel és tisztelettel kérdezzük őket, megnyílnak.

Ez, mondjuk, már önmagában sem feltétlenül egyszerű egyébként: a sportújságírás tesztoszteronszagú világában néha roppant nehéz volt megmagyaráznom: nem biztos, hogy az én ötletem vagy nézőpontom rossz vagy helytelen – lehet, hogy egyszerűen csak más. És ki mondja meg, hogy melyik nézőpont értékesebb a többinél?

Amikor megjelent a Belemenés című, futballszenvedélyről szóló regényem, nők tucatjai írtak nekem: köszönik, hogy végre nem kell magyarázkodniuk, miért szeretik a focit. Hogy merészelik nőként szeretni.

Még többen panaszkodtak, hogy őket érdekelné egy-egy sportesemény, de ha férfitársaságban kérdezni mernek, az a minimum, hogy lehurrogják őket, és elég gyakran gúnyt is űznek belőlük. Pedig mindkét dolog fontos: a más nézőpont és a kérdezés joga is.

A kutatások bebizonyították, hogy ugrásszerűen megnőtt a női nézők száma, amikor a tévés közvetítésekben elkezdtek közeli képeket adni.

A kérdezésről pedig csak annyit: a régi vágású sportújságírás sok esetben döbbenetes egóharc, ahol a kérdezés önmagában is megsemmisülést jelent. („Úristen, hát te ezt nem tudod?! Hallottátok, mit kérdezett?!”) Ezért aztán jó sokan vannak, akik titokban kutatnak, esetleg (én persze ilyet sosem láttam még…) úgy csinálnak, mintha értenék, amiről az interjúalany beszél. (Nyilván az is csak iparági legenda, hogy amikor ezt egy birkózóedző megneszelte, telebeszélte a kolléga fejét nemlétező szabályokkal és súlycsoportokkal, az pedig szemrebbenés nélkül lehozta a marhaságokat a lapban. Mert persze a szerkesztő sem kérdezett, hisz aki nem ért mindenhez jobban, az nem is igazi sportújságíró.)

Én azt vallom, hogy nincs ostoba kérdés, ha az a sportág működését, a szabályok megértését, végső soron pedig az adott sportág vagy sportoló népszerűbbé válását szolgálja. Hiszen manapság hatványozottan ettől függ minden, sok esetben a sportolók megélhetése, életszínvonala is.

A kérdezés joga

Amikor körvonalazódni kezdett a Popfilter minisorozata, tudtam, hogy sok olyasmi fog elhangozni a stúdióban, amire korábban vagy idő, vagy lehetőség nem volt. Ritka az manapság, ahol ilyen hosszan van mód beszélgetni – és az is, ahol minden szabályt és berögződést félre lehet tenni. Nem akartam okosabbnak tűnni, nem akartam kötelező kűröket futni. Azt szerettem volna, ha a vendégeim őszintén, nyersen és olykor felhőtlenül kacagva mesélnek egymásnak, ha megérthetünk dolgokat az élsportolók életéből, feltehetünk teljesen banális kérdéseket, és senki nem fog bennünket lehülyézni.

Az, hogy ez mennyire működőképes, gyakorlatilag azonnal kiderült: Szentesivel például a Cholnoky Sára Eb-bronzérmes szörfözővel felvett beszélgetés alatt már be is jelentkeztünk szörfórára. Mert kérdeztünk, válaszokat és bátorítást kaptunk. Szeretném, ha ez másokkal is így lenne:

őszintén hiszem, hogy sokkal több nő merne kipróbálni új sportágakat, lemenni az edzőterembe vagy akár leülni a közvetítések elé, ha erősebben érezné a támogatást.

Illés Fanni világbajnok úszó elmesélte, milyen érzés, amikor hajléktalannak nézik az utcán a kerekesszéke miatt, és hogyan érinti, amikor szépségkirálynőnek választják. Kovács Sarolta többszörös öttusa-világbajnok (párbajtőr csapatban magyar bajnok) már nevetve mesélt arról, hogyan lehet felülkerekedni azon, ha az embertől szó szerint mások felelőtlensége veszi el a papírforma szerinti aranyérmet – de nem volt ez mindig ilyen vicces. Márton Anita súlylökő-világbajnok (és súlyemelő magyar bajnok) őszintén elmondta, mit érez, amikor vadidegenek köszönés után azonnal a testére tesznek megjegyzéseket. Szilágyi Liliána Eb-ezüstérmes, ifjúsági olimpiai- és Európa-bajnok úszó pedig beavat bennünket a bulimiával folytatott küzdelmének legsötétebb fejezeteibe – igen, abba is, amikor a média könyörtelenül felhasználta őt a nézettség és a kattintási számok érdekében.

A beszélgetésekben a WMN részéről négy teljesen eltérő karaktert hívtam beszélgetni: DTK, Fiala Borcsa, Szentesi és Kurucz Adri ült velem a stúdióban, és szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy akármilyen kevés gyakorlati közünk van is az élsporthoz, nagyon sok ponton tudtunk kapcsolódni a bajnokok gondjaihoz, örömeihez, érzéseihez. Sokfélék vagyunk, máshogyan gondolkodunk sok mindenről. Ha azonban végighallgatjátok a négy adást, biztosan nektek is feltűnnek az azonos mozzanatok is: őrületes elvárások, megfelelési kényszer, biológiai óra, előítéletek, az eredmények lekicsinylése, tárgyiasítás, a nőiesség kérdésének feszegetése, magánélet és sport egyensúlya, limitált lehetőségek…

Ezek a nők felülemelkedtek minden akadályon, és elképesztő sikereket értek el a saját területükön. Akad közülük, aki több területen is. Szeretném, ha tudnátok: a példájuk nektek is erőt adhat. Szeretném, ha ti is úgy látnátok őket, ahogyan mi a stúdióban láttuk, s ahogyan ezután mindig is látni fogjuk őket.

Nem tudom, milyen sportév elé nézünk, mi lesz majd az olimpiával, de azt szeretném, ha ez a minisorozat mindentől függetlenül az lenne, ami: öt csodálatos sportolónő teljesítményének, erejének, emberi tartásának és őszinteségének az ünnepe.

Hallgassátok őket úgy, ahogyan apukám a női kézilabdázókat nézi: szeretettel, tisztelettel, rajongással.

Csepelyi Adri

A Popfilter további epizódjait itt találod: