–

Eszköztelenül…

Év elején mindig azzal kezdem az óráimat, hogy megkérek minden tanulót, ne vegye elő a számítógépét, telefonját, és lehetőleg úgy rakja el, hogy ne hallja, ha üzenete érkezik – kivéve, ha nagyon fontos üzenetet vár. Azt is elmondom, hogy nem szabom meg, mit tartok nagyon fontos üzenetnek. Mivel valószínűleg ellenállásba ütköznék, ha nem magyaráznám el, miért kérem ezt, és számomra is fontos, hogy megnyerjem a diákok szimpátiáját, ezért az első órák előtt rövid bevezetést tartok a figyelemről. Arról, mit is jelent egy feladatra, egy előadóra, egy adott tevékenységre koncentrálni, és mit jelent kizökkenni a figyelem állapotából.  

Nem lenne elég csak annyit mondani, hogy azért kell elrakni a mobilokat, mert azt akarom, hogy rám figyeljenek

Nem lenne elég azt mondani, hogy nincs szükség elektromos készülékekre az én óráimon. Elmesélem inkább, hogy az utóbbi időben elég sokat foglalkoztam emlékezetkutatással, azzal, hogy a mozgóképek, a fotók hogyan segítenek emlékek eltárolásában, az eltárolt emlékképek torzulásainak korrigálásában, és hogy ezzel kapcsolatos tanulmányaim kiterjedtek arra is, miképpen lehet és érdemes tanulni. 

Azt is elmondom, mennyire nem célravezető a puszta magolás. Ennek szoktak örülni, mert azt gondolják, azt jelenti, hogy könnyű lesz a vizsga, nem kell majd nagyon tanulni rá semmit. De aztán elmondom, hogy én a gyakorlatokon keresztüli tanulásban hiszek, a koncentrált ismétlésben, abban, hogy a tanult anyagot aközben sajátítjuk el igazán, miközben használjuk. 

Az emlékek a felidézéssel keletkeznek. Nincsenek eltárolt emlékeink. És az emlékek felidézésnek folyamata nagyban hasonlít a tanulás folyamatához. 

Miután ezen túl vagyunk, arról kezdek mesélni nekik, hogy mi a figyelem – például, hogy milyen rövid ideig, mindössze huszonöt percig vagyunk képesek egy adott témára koncentrálni. A mai filmek, főleg persze az amerikai filmek szerkezete alapvetően ehhez igazodik. Huszonöt percenként kell történnie egy fordulatnak. Mert ez, a fordulat segít abban, hogy a néző figyelmét a film fenntartsa, és felélénkítse. 

A filmek közepén található „midpoint”

Vagyis középpont azért olyan erős, azért történik gyakran a film közepén műfajváltás is – erre elég jó példa az Élősködők című koreai film –, mert ekkor, a film közepe táján kezd el igazán lankadni a néző figyelme. Ekkor valami nagy durranásnak kell történnie ahhoz, hogy a film megtartsa a nézőjét magának. 

De a huszonöt perchez én is alkalmazkodom majd az órákon, vagyis körülbelül huszonöt percenként témát váltok, illetve megesik, hogy bármilyen képtelenségnek tűnik, akár műfajt is: vagyis huszonöt percenként vetíteni fogok egy filmrészletet. Vagy ha másképp nem sikerül fenntartani a figyelmüket, akkor stand up lesz. Mert ma már egy egyetemi oktatónak egyszerre kell lenni stand uposnak meg Neumann Jánosnak. Meg Montágh Imrének, a híres beszédtanárnak. Meg Popper Péternek.

De nem azért kérem, hogy tegyék el a telefonokat, és ne is nézzenek rájuk, mert én fontosabb vagyok a Facebook-ismerősöknél (még ha így is kéne, hogy legyen legalább arra a negyvenöt percre), hanem azért, mert ha a telefonjuk a kezükben vagy előttük az asztalon van, akkor a figyelmüket még arra a nyamvadt huszonöt percre sem tudom fenntartani. 

Ugyanis – és itt jön a lényeg – a figyelem kétféleképpen terelődhet el arról, amire igyekszünk koncentrálni: endogén és exogén módon. De mielőtt belekezdek abba, mit is jelent az exogén figyelemelterelődés, el szoktam még mesélni, hogy van egy forgatókönyvíró barátom, akit annyira idegesített, hogy írás közben mindig megállítja egy beérkező levél vagy üzenet a képernyőn, hogy beállíttatott egy olyan programot a gépére, ami szabályozta az internet használatát. Konkrétan: minden órában csak 15 perc nethasználatot engedélyezett neki. Csakhogy nagyon gyorsan beleőrült ebbe. Három nap múlva már fel akarta törni a programot, egy hét múlva már üvöltözött egy informatikussal, hogy ezt a programot azonnal szedje le, és rá egy hétre vett egy új gépet. 

De van, aki ennél állhatatosabb

A nagy amerikai író, Jonathan Franzen csak olyan gépen hajlandó írni, amin nincs net. Ha vesz egy új gépet, akkor kitöri abból azt a kis billentyűt, aminek benyomásával a gépe érzékeli a netet. 

Mert ha valóban oda akarunk figyelni egy szövegre, egy előadóra, akkor egy üzenet, egy csipogás, egy félreérthetetlen hang kizökkent bennünket, és hosszú percekbe kerülhet, amíg vissza tudunk kapcsolódni. 

Az okostelefonokkal az a probléma, hogy az összes figyelemelterelő dolog egy apró, magunkkal hordható készülékben sűrűsödik össze. És ezt még megfejeli pár addikciót előidéző agyi folyamat is. 

A figyelem lehetővé teszi, hogy egy adott ingerre koncentráljunk. Mi magunk döntjük el, mi is legyen ez az inger – de az okostelefon a döntésünket megváltoztathatja. 

A figyelem dinamikus és kompetitív rendszer

Vagyis az ingerfeldolgozás folyamatában figyelmünk bizonyos információkat felerősít, ezek a győztes információk, másokat elfojt. Hogy melyik a győztes, melyik az elfojtott, az alapvetően két dologtól függ: a kitűzött céltól és a bejövő ingerek erejétől. 

A kitűzött cél az, hogy a diákok most órán vannak, rám figyelnek. Viszont bármilyen vicces is lehetek, és akármennyire is érdekli őket, amit mondok, az okostelefonból érkező inger erejével nem tudok versenyre kelni. 

Az ingerszelekció történhet endogén és exogén módon. Képzeljék el – mondom az első órámon –, hogy szomjasak. Bejönnek egy irodába, egy nagy, egylégterű irodába, ahol van olyan kolléga, akinek az asztalán áll egy palack víz (azt azonnal észreveszik), és van a sarokban egy nagy vizes tömlő, egy víztisztító berendezés, csak oda kellene tenni alá a poharat. De kezdődik a meeting, és a csoportvezetőre kell figyelni. 

A szomjúság nagyon erős inger. Nem nagyon tudnak figyelni, mert az jár a fejükben, hogy mikor ihatnak végre. Ez az endogén, belőlünk eredő inger. 

Az exogén inger pedig úgy tereli el a figyelmünket, ahogy egy éles kavics eltereli, ha belelépünk a homokos parton. Megyünk, beszélgetünk, figyelünk a másikra, a homokra nem annyira, és belelépünk a kavicsba. Felszisszenünk, és mire felnézünk újra arra, akivel olyan jót csevegtünk, már azt sem tudjuk, hol tartottunk.  

Felmenni a Facebookra…

Kiírni valamit az üzenőfalra, kitenni egy poént, és várni a választ, nos, az az endogén inger. Belülről fakad, belőlünk: szeretnénk, ha reagálnának az üzenetünkre. Ha Viberen írtunk, látjuk, hogy lila lett a pipa jel, átvette a címzett az üzenetet, idegesek leszünk, ha nem írnak vissza. Ahogy az irodában is, ha nem ihatunk. 

Ha kapunk egy üzenetet, meghalljuk az üzenet sajátos hangját, azt a rövid kis hangot, az egy exogén inger. Az a kavicsba lépés. Azonnal elterelődik a figyelmünk, szétszóródik, nehezen kapcsolódunk vissza az előadásba. Az endogén ingerrel azért is kell vigyázni, mert ha megkapjuk a választ a Viberen, azonnal beindul az agyunk újdonságközpontja, vagyis opioidok formájában megkapjuk a jutalmunkat – enyhe boldogságérzés tölt el bennünket. És hát persze hogy ezek után küldünk újabb üzeneteket, várunk újabb válaszokat, és a csetelés így fontosabb lesz mindannál, amiről majd én magyarázok az órán – mondom ezt a tanítványaimnak, akik ezeken az első órákon el is teszik szépen a telefonjaikat. 

Köszönöm a figyelmet – majdnem mindig ezzel a mondattal zárom az első órát, de ez többet és mást jelent az okostelefonok korában, mint akár csak tíz évvel ezelőtt.

De most nem tudom, mivel fogom zárni

Mert a digitális órákon, akkor, amikor a hallgatók is a neten követnek, ezt most nagyon nem kérhetem. Ha kérném is, nem igazán lehetne betartatni. 

Ha van bajom az online órákkal, akkor éppen az, hogy sokkal kevésbé tudom a neten keresztül fenntartani a figyelmet. Egy online hallgató figyelmét egyszerűen minden elvonhatja. Ha szomjas, egyszerűen kimegy inni, és bármikor beverheti a lábát is, amikor feláll, hogy járjon egyet. 

Szóval, ha valaki így is tud figyelni rám, hogy nem vagyok jelen, csak az online térben: azt külön meg fogom köszönni. 

 
Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images