Mindenkinek van valami fogyatékossága, csak az övék látszik is – Hendikepes állatok és gazdáik

–

Mozart, a csodálatos kis bohóc

Attila és párja jó néhány cicát mentettek már meg – egyszeműt, háromlábút és FIV- vagy FELV-pozitív vírushordozót is – és juttattak szerető családhoz, de persze két „sajátjuk” is volt. Egyiküket, a tizenhat és fél éves Bagirát két és fél évnyi küzdelem után január elején legyőzte egy gyógyíthatatlan betegség. Társát, Amadeust láthatóan megviselte a hiánya, így nem is volt kérdés, hogy kell egy új cica, ha nem is azonnal, hiszen még a gazdik sem dolgozták fel Bagira elvesztését. A sors azonban másképp akarta: Attila egy zárt csoportban szembetalálkozott egy törökangóra-keverék, nagyothalló cicával – és Amadeus után lett egy Mozartjuk is.

Mint kiderült, Mozart tavaly októberig egy szegedi kórháznál csövezett. Onnan egy családhoz került, de nem volt maradása – kifogott ugyanis egy halat az akváriumból, mire a gazdik éktelen haragra gerjedtek, és nyomban megváltak tőle. Egy állatmentő hölgy legalább ideiglenesen be tudta fogadni, miközben gazdikeresőként hirdette abban a bizonyos csoportban. Attila belegondolt, milyen sorsra jutna ez a kis teremtmény, ha valaki kerti macskát akarna csinálni belőle, hiszen még annyira sem képes felmérni a veszélyeket, mint ép társai. Így magukhoz vették a szegedi Oxigén Állat- és Környezetvédelmi Alapítványon keresztül, mondván, ha kompatibilis Amadeusszal, marad, ha nem, olyan gazdit keresnek neki, amilyet megérdemel.

Az első időkben érte őket néhány meglepetés. Először is Mozart ordítva kommunikált, de ahogy kiismerték az igényeit, és ő maga is el tudta hinni, hogy biztonságban van, a zajszennyezés a töredékére csökkent.

Furcsa volt az is, hogy – a halló macskákkal ellentétben – nem a fülével végez mikromozgásokat, hanem az egész fejét mozgatja, ami azonban valószínűleg nincs összefüggésben a süketségével. Elképzelhető, hogy valamelyest hall, a beszédtartományon belül azonban semmilyen hangot nem érzékel. Egyébként pedig, ahogy Attila fogalmaz: „egy csodálatos kis bohóc, hatalmas, nagyon ragaszkodó egyéniség”. Gazdái kézjeleket tanítottak neki, és nem egészen egy hónap alatt már többet is megtanult: a „gyere ide”, „ugorj fel ide”, „menj innen” és „nem szabad” jeleket. Amadeusszal is pár nap alatt összebarátkozott, miután tisztázták az alá- és fölérendeltségi viszonyokat – persze a rangidős lett a főnök. Ha akad is időnként egy-egy kisebb konfliktus, az inkább a határok kitapasztalásáról és feloldásáról szól. Talán már csak egy Wolfgang hiányzik… Mozart egyébként nem alszik ágyon, ágyban, és Bagira helyeit szereti – sokak szerint ő küldte hozzájuk.

Rozi baba Kloé cicája

Kloét egy online piactéren árulták ezer forintért, gennyes füllel, foltokban kopaszon és teljesen süketen. Egy, a Noé Állatotthonhoz kötődő hölgynek megesett rajta a szíve: „megvette”, és rengeteg pénzt, időt rááldozva gyógyíttatta. Többet nem tehetett érte, mert már volt cicája, Kloé pedig semmilyen állatot nem tűr meg maga mellett. Így került a Noéba, ahol csak egy éjszakát töltött – hatalmas szerencséjére rátalált ugyanis Zabolai Margó. A gondozói ugyan inkább kevésbé problémás macskákat ajánlottak neki mint kezdő állattartónak, ő azonban tudta, hogy Kloé az „igazi”. Azóta sem váltak el egymástól.

Pedig Kloé valóban nem volt egyszerű eset, és a mai napig sem könnyű vele.

Ahogy a süket cicák általában, ő is előszeretettel játszik légvédelmi szirénát, mit sem érzékelve a lármából, amit ő maga generál.

A szobatisztasággal is hadilábon állt – évek alatt, sok munkával sikerült végül leszoktatni arról, hogy a kanapén „menjen ki”. Sajnos az egészsége sem a legjobb:

„Sokat küzdöttünk egy bizonyos gombával, de így, hogy minden évben kap rá oltást, tünetmentes” – mondja Margó. – „A táplálékallergiája viszont sajnos rosszabbodott, ezért a hiperszenzitív táp mellett szteroidot is kap, különben véresre vakarná magát. Sokat gondolkodtunk az orvosával, hogy mi legyen, de végül ezt az utat választottuk. Lehet, hogy így némileg rövidebb ideig élhet – de azt boldogan.”

Margó időközben férjhez ment, és kisbabája született, Kloé pedig rajong a most tizenhárom hónapos „tesóért”:

„Végtelen türelemmel viselte a simogatást már akkor is, amikor Rozinak még nem volt elég ügyes a keze, most pedig néha már játszanak is együtt. Rozi első szava egyébként az volt, hogy „cica” – meséli az anyuka.

Chloé, a vak tengerimalac és hű társa, Zoé

Ujvári Illés Fatiménél sok nehéz sorsú jószág talált szerető otthonra, így a Chloé nevű vak tengerimalac is:

„Egy állatkereskedésben dolgozó lány – akivel jóban voltam és vagyok – szólt, hogy van náluk egy szemgolyó nélkül született tengerimalac, és ha tudom, vigyem el, mert kígyóeledelt akarnak csinálni belőle. A legrosszabbkor jött, mert én is éppen járni tanultam, de mondtam, hogy ha nincs más megoldás, jöhet, ketrec végül is van. Rögtön felvettem a kapcsolatot a tengerimalac-mentőkkel, mert nem tudtam, mivel jár egy vak, de egyébként teljesen egészséges malacka ellátása. Azt tanácsolták, hogy először is szerezzek be neki egy látó társat – így került mellé a kicsit idősebb Zoé.

Mint Fatime mondja, Chloé élete nem sokban különbözik a látó malacokétól:

„Kicsit több odafigyelésre van szüksége, például ha közelítek hozzá, szólnom kell neki, nehogy ijedtében nekiszaladjon a rácsnak. A szobában sem »sétálhat«, mert többszöri próbálkozás után is állandóan lekoccolt valamit. Szerencsére hatalmas ketrecük van Zoéval, így ez nem sokat számít. Igaz, a berendezés kicsit puritán, szintén balesetmegelőzés céljából, illetve a tengerimalac-mentők tanácsára minden kis bútoruknak fix helye van, és egyik sem túl magas. Zoé pedig a mai napig jó segítségnek bizonyul: mutatja Chloénak, mi hol van, terelgeti őt, és jelzi, ha fogyóban van a víz vagy az étel.”

Pi kacsa, a „hisztikirálynő”

A népes állatsereg tagja egy Pi nevű, szintén hendikepes kacsa is. Fatime éppen a névnapján talált rá négy éve egy állatvásáron, ahol az akkori tengerimalacainak akart szénát venni.

„Széna éppen nem volt, de rettenetesen sok kiskacsa igen” – emlékszik vissza. – „Nézegettem őket – az érdekelt, mennyire van ivóvízük, ételük és mozgásterük. A nagy zsufiban hirtelen megláttam egy nyeszlett, ferde csőrű kis szerencsétlent, és azzal a lendülettel kikaptam a többiek közül. Ijedtében le is kakilta a frissen mosott nadrágomat, de hát minden szép kapcsolat így kezdődik. Odatopogtam az árushoz, felkészülve arra, hogy a széna árát kacsára költöm. Ő azonban csak annyit mondott: vigyem a fenébe. Vittem is.”

Pi eleinte Fatime szobájában lakott, ami elég rossz ötletnek bizonyult, mert, mint kiderült, iszonyú büdöset kakil és nagyon „kupis” jószág. Most egy használaton kívüli kennelben alszik, aminek általában nyitva a kapuja, és kutyaház is tartozik hozzá. Van egy kis medencéje, ahol sokat fürdik.

Lélekben legalább annyira kutya, mint kacsa: kutyákkal bandázik, és imádja a kutyatápot, sőt a házat is őrzi: kacsanyelven „megugatja” azt, aki a kapujukhoz merészkedik.

A veszekedés is erőssége: ha Fatime megszidja, mert például sokadszorra is megette Csoki kutya tápját, visszabeszél neki. A szobatisztaság azóta sem megy, a kacsapelenkát azonban rosszul tűri, szabályosan hisztériázik, ha Fatime „rászereli” a készséget.

„Viszont roppant okos” – mondja Fatime. – „Ha hívom, jön, ha szólok hozzá, visszahápog. Így aztán jókat beszélgetünk, és már azt is elértem, hogy hajlandó belekucorodni az ölembe egy kis simire. Nagy munka volt. Szeret velem sétálni, ha pedig valami miatt nem tudom vinni, hangosan reklamál, és a lábamnál toporog a kapuban, hátha mégis… Tulajdonképpen a kacsák mindennapi életét éli, bár mivel csípőficamos is szegény, nem szabad gyorsabb járásra késztetni, mert akkor még inkább sántikál. A táplálását is kikísérleteztük: speciális, félig darált magkeveréket kap a csőre miatt, sok apróra vágott zöldséget és naponta egy marék kutyatápot, amit a kezemből eszik meg.”

Boglárka, a „terminátor”

Tóth Krisztina Anikó 2003-ban, szeretett kutyusa halála után jelentkezett ideiglenes befogadónak a MiniMenhelynél. Hamarosan jött a telefon: egy csepeli gyárépületben találtak egy nagyjából egyéves kutyust. Krisztina magához vette – és két hét után szólt a menhelynek, hogy örökbe is fogadná Boglárkát.

„Nem kis kihívást jelentett, mert teljesen neveletlen volt, ami nem csoda, hiszen nagy valószínűséggel az utcára született. Az viszont látszott, hogy ha elviszem iskolába, iszonyú okos lesz – már az első éjszaka közepén felébresztett, mert pisilnie kellett. El is végezte az alap- és a középfokú képzést.”

Kiderült, hogy Bogi nemcsak okos, hanem kedves is. Krisztináéknál nagy a „forgalom” – jelenleg három kutyáról és hat cicáról gondoskodnak a párjával –, ő pedig minden társát azonnal elfogadta.

Az egészségével sokáig nem volt különösebb baj – igaz, hétéves kora óta gyógyszert kell szednie, mert az egyik szívbillentyűje leszakadt, és egy mérgezésen is túlesett, miután sikeresen összeevett valamit az utcán. A tizenhatodik évéhez közeledve azonban sorvadás miatt már nem tudja magát megtartani. Krisztináéknak eszükbe sem jutott emiatt elaltatni őt, sőt mindent megtesznek érte, amit csak lehetséges.

„Ha pár évvel fiatalabb lenne, fizioterápiás kezelésekkel még járhatna” – magyarázza a gazdi. – „Szerencsére rátaláltunk Andrisra, a »szekérgyártóra«, aki rengeteg állatnak adta vissza a járás lehetőségét, és aki Bogi kocsiját is »testre szabta«. Bogi egyébként elfogadta az állapotát, ahogy a társai is alkalmazkodtak hozzá. Sétáltatás közben ugyan furcsán néznek rá az idegen kutyusok, de aztán mintha nekik is természetes lenne. Boglárka láthatóan nagyon akar élni. A hasát továbbra is imádja, ha kimegyünk a konyhába, nyomban ott terem. Mostanában a legkisebb kutyánkat, a tizenegy hónapos Barkát védelmezi: egyszer olyan sebességgel robogott utána az utcán, hogy szegény a kocsijával együtt felborult.”

„Szemtelenek”, akik teljes életet élnek

Nóra szintén sok állatot mentett már meg a sajátjai mellett. Ráadásul korábban állatorvosi asszisztensként dolgozott, és – mint annyi kollégája – időnként haza is vitte a „munkát”:

„Így lett az életem része Kurminc tizenegy évvel ezelőtt, amikor még elfért a tenyeremben. Egy gazdink találta, herpeszvírus okozta macskanátha miatt perforált szemmel, amit aztán el is kellett távolítani. Ráadásul gombás és rühös volt, ezért a szőre is kihullott, így pedig a kutyának sem kellett. Csak nekem… Nagybetegen is bújt és dorombolt, és egy igazi kis riherongy lett belőle – ezért lett a neve is Kurminc (Kurva Cicmicből), pedig anno Törpinek indult. Az, hogy félszemű, nem zavarja semmiben. Teljes életet él Kamillával, aki szintén a rendelőből érkezett, és Tuffival, akit az allergiája miatt hajítottak ki, nálam viszont tünetmentes. Volt egyébként teljesen vak cicám is, őt sajnos egy betegség miatt korán elvesztettem.”

Mezei Csilla öt évvel ezelőtt „csomagban” kapta Töpit – a kutyus akkor már szintén öt éve élt Csilla jelenlegi férjével, aki az oroszlányi ebtelepről hozta el. Azóta a boldog gazdis állatok életét élte, két és fél éve azonban történt egy baleset:

„A kertben labdázott, a labda begurult a bokorba, ő rohant utána, és már úgy jött elő, hogy egy tüske állt ki a szeméből. Két hétig próbáltuk megmenteni a látását, de nem sikerült – ezalatt nagyon sokat szenvedett. A műtét után inkább csak annyit érzékelt, hogy végre nem fáj semmi, és még ő vigasztalt minket. A térlátása kicsit sérült, eleinte melléugrott dolgoknak, de mostanra viszonylag jól megszokta a helyzetet. Így aztán minket is hamar meggyőzött, hogy nincs is olyan nagy baj.”

Morpheus – akit a Pi élete című könyv tigrise után Richard Parkernek is neveznek – kidobott kiscicaként kezdte a földi pályafutását, és szintén herpeszes macskanátha miatt már babakorában elveszítette a látását is. A békéscsabai cicamentő angyalok mentették meg őt és a testvérkéit – tőlük érkezett Morpheus Kalóz Enikőékhez.

„Nagyon nem volt akkor formában” – mondja Enikő. – „Aztán elvittük a doktor bácsihoz, aki pár hét alatt rendbe szedte a kis bundást. Ekkor került be az oltási könyvébe a születési dátuma, aki csak sejthető, de a 2019. február 13-át jelöltük meg.”

Természetesen a köszöntés is kijárt neki a közelmúltbeli egyéves születésnapján:

„Amikor reggel megszólalt a vekker, Morpheus nagy murrcantással levetődött a párkányról, és tépni kezdte a kezünket, hogy biztosan felébredjünk, hiszen szerinte épp ideje tálalni a reggelit.

Aztán minden a szokásos módon folytatódott, míg mi, a két humán kézbe nem fogtuk és rá nem zendítettünk: »Boldog, boldog, boldog születésnapot!« »Ezek teljesen megőrültek« – gondolhatta Morpheus – »Mit nyávogtok ilyen borzalmasan már korán reggel?! Este egy nagy tál csirkével meg sok nasival megünnepelhettek, de most azonnal tegyetek vissza a földre!«”

Isten éltessen, Morpheus!

Mezei M. Katalin