– 

Gyerekkorunkban együtt pingpongoztunk Európa legjobb klubjában. Amanda sokkal többre vitte, mint én, serdülő Európa-bajnokságot nyert, én – rossz versenyzőtípus lévén – hamar lemondtam a világra szóló sikerekről. Eléggé korán visszavonultunk mindketten, évtizedekig nem hallottam róla és húgáról, Petráról, nővéréről, Dalmáról, akik hozzánk hasonlóan szintén eseménydús éveket töltöttek el a kultikus, Marczibányi téri pingpongcsarnokban. A Facebooknak köszönhetően azonban egymásra találtunk, a bejegyzéseiből nyomon követhettem élete legfontosabb eseményeit. 

Azt tudtam, hogy a kutyákért mindhárman rajonganak, emlékszem még arra a fekete törpeuszkárra, amelyikkel én is szoros barátságot kötöttem, amikor egy nyáron több hetet töltöttem náluk a bicskei házukban. Báró Hátszegi Amarilla tényleg imádni való fekete szőrgombóc volt, nem csodálom, hogy az iránta érzett imádatuk beleivódott a személyiségükbe. 

Nem tudom, köthető-e egyetlen ponthoz Amanda végleges elköteleződése a kutyák iránt. Szerintem nem. Csak azt láttam, hogy egyre többet mozog kutyás eseményeken és intézményekben. Az egyik menhelyre tápadományt visz, aztán a másiknak gyűjt nélkülözhetetlen eszközöket. Egyre többet ír a kutyázás hátteréről, aztán az etyeki menhely kötelekében tűnik fel… és el is érkeztünk a jelenhez, úgy nyolc-tíz év alatt.

„Valóban nem volt olyan pillanat, amire azt mondanám, hogy »akkortól fogva ráálltam a kutyázásra.« Egyszerűen csak így alakult. Először az az igény fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék segíteni. Az ember harmincöt éves kora körül kezd mélyebb dolgokon gondolkozni. Talán annak is szerepe volt ebben, hogy nem született gyerekem, de ez nem biztos. Mivel a kutyákat mindig is szerettem, és értettem hozzájuk, törvényszerűnek tűnt, hogy velük foglalkozom. Először több helyen segítettem, majd Etyek mellett köteleződtem el. Bicskén lakom, ez a kutyaotthon van hozzám a legközelebb.”

Ha kutyás körökben felbukkan Amanda neve, ma már fogalomnak számít. Különös egyéniségével és látásmódjával teljesen új színt hozott a kutyamentés világába, és létrehozott egy egyedülálló intézményt is.

„Azt hamar átláttam, hogy az állatmentés szélmalomharc, és az is gyorsan kiderült számomra, hogy az addig megszokott eszközökkel nem lehet ebben a küzdelemben igazán hatékonyan helytállni.”

„Itt, ugye, mindenki önkéntes, én is a vendéglátásban dolgozom, és gyakorlatilag arra keresek, hogy a kutyákon segítsek. De erre az áldozathozatalra senki sem kíváncsi. Ekkor futott át az agyamon, hogy talán az érzelmeken keresztül lehetne eljutni az emberekhez. Az addig elhanyagolható marketinget elkezdtem feldobni a kutyákról készített fotóimmal. Autodidakta módon tanultam meg fényképezni, vettem egy klassz gépet, aztán ahogy fejlődtem, és beleástam magam a témába, még jobbat, majd később még profibbat. És a képek elkezdtek hatni. Egy-egy kép ezerszer többet mond minden szónál, engem pedig végtelenül kikapcsol az, hogy fotózhatom ezeket a csodaszép, magukra hagyott, bántalmazott, ártatlan kis jószágokat.”

Amanda fotói ma már országszerte ismertek, nemcsak Etyeken készít képeket, hanem más menhelyek is hívják magukhoz. A legmegindítóbb képeket azonban a saját kutyaovijában lövi. Hogy mi az a kutyaovi? A kutyák melletti munka során megtapasztalta, hogy a kölykökre nincs idő és energia, a fertőzésveszély miatt rendkívül sok védtelen kis állatot veszítettek el, ezért a legkisebb kutyákat magához vette. A saját házában és kertjében gondozza őket, egy tökéletes védelmi rendszert épített ki, hogy a kölyköket ott tudja hagyni, ha el kell mennie dolgozni. Ez az egyetlen ilyen intézmény idehaza, Amanda látja el őket, és teremti meg a gondozásuk anyagi hátterét. Ezeknek a kutyáknak az örökbe adását ő bonyolítja, a gazdijelölt bemutatkozó levele után dönt arról, hogy ad-e esélyt neki, majd a személyes találkozó után dől el végleg a leendő kutyatulajdonos sorsa.

„Mindez a saját, privát Facebook-profilomon keresztül zajlik. Napi tíz-tizenöt levelet kapok, plusz még egyszer ennyi jön az etyeki menhely Facebook-oldalára, azokat szintén én kezelem. Régen a hozzám intézett levelek a barátoktól jöttek, érdeklődtek, hogy vagyok, mit csinálok, lesz-e közös program, most már szinte kizárólag kutyaügyben keresnek – sokan és sokszor –, alig van egy-egy nyugodt percem. De ez a kutyamentésre is igaz, rendszeresen hívnak bajba jutott állathoz este vagy éjjel, és hiba, nem hiba, én nem tudok nemet mondani.”

Miközben beszél, árad belőle az életerő, ami magával ragadja az embert. Az, hogy olykor panaszkodik, teljesen érthető. Én az embereket igyekszem az egészséges életvitel felé terelni, de sokszor tapasztalom meg a küldetésem reménytelenségét. Fájdalmas az értetlenség, az erőszakosság, a szellemi és testi lustaság posványában dagonyázni olyanokkal, akiknek ha ezerszer mondom is el, akkor sem tudják felfogni, hogy miről beszélek. Amanda küzdelme párhuzamos az enyémmel, ezért azonosulok vele olyan könnyen. Néha ugyanúgy összeroppan, mint én, de aztán a belső indíttatás továbblendíti. Ugyan a kutyákért harcol, de valójában az emberi felelőtlenség a legnagyobb ellenfele, ahogy nekem is. Közös pontunk a szenvedély, amely önzetlen, nem vár viszonzást, és minden kudarc ellenére megújul.

„Két dolog tölt fel, az egyik, ha a kölyök kutyusokat fotózhatom, illetve ha futok. Heti kétszer megyek el tíz-tizenöt kilométerre. A húgommal, Petrával és a nővérem lányával, Lolával pedig minden évben benevezünk néhány versenyre, hogy legyen mire készülnünk. Tavaly a tihanyi és a szigligeti félmaratont futottuk le, 2018-ban is hasonlókat tervezünk.”

Abban is hasonlítunk, hogy a sport tölt minket fel, aztán abban is, hogy mindketten 44 évesek vagyunk, arról nem is beszélve, hogy saját területünkön mindketten a kemény hangvétel hívei vagyunk. Az életmódváltás vagy a pánikbetegség elleni harc témakörében én is sarkosan fogalmazok, amiért elég gyakran ér kritika. Amanda is rájött, ha azt akarja, hogy célba érjenek a szavai, akkor nyíltan, egyenesen, már-már nyersen kell fogalmaznia. 

„Nem könnyű az emberekkel, sokan megsértődnek, ha elutasítom őket, mert minősíthetetlen hangon és stílusban követelnek kutyát, de éppen az állatok érdekében kell a sarkamra állnom. Nem mondom, hogy sosem gondolkoztam el azon, van-e értelme ennek az egésznek. Eleve az önkéntesség idehaza hálátlan dolog. Külföldön presztízse van, a társadalom megbecsült tagja az, aki a szabadidejét és az anyagi javait nem sajnálja a közösség érdekében mozgósítani. Itthon nincs értéke az effajta munkának, és azon is érdemes elgondolkozni, hogy miért van ilyen hatalmas túlsúlyban a nők száma a férfiakéhoz képest az önkéntesség világában. A kutyázás amúgy férfias műfaj lenne, de saját tapasztalatom szerint bőven kilencven százalék felett van a nők aránya.”

Az, hogy megéri-e, valójában nem kérdés. Egy-egy rossz élmény után hamar megnyugszik, pláne ha másnap reggel kimegy a kiskutyákhoz, azok pedig kitörő örömmel dörgölőznek oda a lábához, körbeugrálják, és farkukat csóválva várják a reggelit – tőle.

Láttam már őt Etyeken a vasárnapi nyilvános sétáltatás közben a kutyái körében. Azt mondja, azért kezdte el az egészet, mert rájött, hogy semmire sem vágyik jobban, minthogy szeretetet adjon. Nos, az álma megvalósult, olyan a kutyái gyűrűjében, mint egy valóságos szent. Csak arra nem számított, hogy majd felé is árad a szeretet. Nem is akárhogy. 

Ő és a kutyái csodálatos összhangban vannak.

Aprócska nő, közben pedig sokszoros életmentő.

Vagy még annál is több: falkavezér.

Tamás Rita

Képek: Prockl Amanda