Steiner Kristóf: Három éve nincs velem kopasz kis mesterem, aki megtanított a törődés művészetére

–

Boldog, kiegyensúlyozott, és elégedett ember vagyok, de nem hiszem, hogy valaha is képes leszek azt a fajta teljességet érezni, mint amikor még „egész” volt a családunk: Nimi, én és… Özge. A héten harmadik esztendeje, hogy belépett az örökkévalóságba – elgyászoltam, adtam időt magamnak, elengedtem őt, értékelem az életet úgy, ahogy van, és értem, hogy minden mulandó, de tegyek, gondoljak, mondjak bármit, ő nem helyettesíthető semmivel és senkivel. Olyan mélyen, olyan tisztán szerettem, szeretem ezt a kutyát, olyan erős jellem és erőteljes energiaforrás volt, hogy egyszerűen nem tudom azt hazudni magamnak: minden, vagy bármi is lehet valaha ugyanolyan, mint amilyen vele, mellette volt. Éveket adnék az életemből, csak hogy még egyetlen órát eltölthessek vele. Az elveszítése után kristálytiszta felismerésként ért: értékeld azokat, akiket szeretsz, és azokat, akik szeretnek. Nem tudhatod, mennyi időd van velük együtt. Öleld és csókold őket, és mondd ki a szeretlek szót, amíg lehetőséged van rá.

A válásom után négy hónapig egy vitorláson éltem. Özge korábban nem szerette a tengert, de mivel nem volt választásom – egyszerűen nem volt pénzem lakást bérelni –, kénytelen voltam ráerőltetni az úszó otthonunkat. A költözésünk nem csak engem, őt is megváltoztatta – a korábban kényes kis királyfiként élő kutya ki-be ugrált a stégről a vitorlásra, rendszeresen a vízbe vetette magát, nem kért többé a csilivili rucikból, és míg korábban mindig tőlem várta, hogy állandó jelleggel körülvegyem gondoskodó figyelmemmel, ő kezdett gondoskodni rólam: még a könnyeket is lenyalogatta az arcomról. Ekkor nőttünk fel igazán. Megértve, hogy az élet értelme egymás támogatásának ajándéka.

Kopasz kis mesterem, fehér bóbitával a feje búbján, szavak nélkül tanított. Olyanok voltunk, mintha egy test, egy lélek lettünk volna. Egymás folytatásai voltunk, és mivel az alma nem esik messze a fájától, ő is nagy hedonista volt…

Olyan sok helyen jártunk együtt a világban, amiről a legtöbb ember csak álmodozik, olyan elképesztő karakter volt, hogy sok tulajdonsága, viselkedésmintája egyszerűen hihetetlennek hangzana azok számára, akik nem ismerték személyesen. Olyan lényeges szerepe volt abban, hogy azzá az emberré váljak, aki ma vagyok, hogy a legfontosabb tanáromnak őt tartom egész eddigi életemből. Rengetegszer meséltem: ő volt, akinek megpillantottam a kis combocskáját, miközben épp libát lakmároztam, és elmerengtem, miért van, hogy egyes állatokat a széltől is óvunk, míg másokat megeszünk. Étkezési zavaraimból való kigyógyulásomban is hatalmas szerepe van – a papám, Gyula, és első igazán nagy szerelmem, máig fontos barátom, Zsolti épp azért leptek meg Özgével a szülinapomon, mert oly mélyen voltam lelkileg, hogy senkire és semmire nem tudtam figyelni.

Özge megtanított a törődés művészetére – másokkal, majd önmagammal.

Sosem „csak” kutyaként tekintettem rá. Egyetlen párkapcsolatom sem volt olyan hosszú, mint az Özgével eltöltött idő. Ismertem kiskutyaként, amikor dacos és kajla volt, láttam felnőni hiperenergikus és érzékeny, intelligens és tehetséges felnőtt kutyává, és tanúja, részese voltam a folyamatos és rohamos leépülésének, amikor bőrrákkal diagnosztizálták. 

Emlékszem, a harmadik műtétje után, amikor az állatorvos kimondta: menthetetlen, egy másodperc alatt pergett le a szemem előtt a közös életünk. Az ágyban olyanok voltunk, mint a legó: mindig befúrta magát a hónom alá vagy a nyakhajlatomba, és pont úgy, ahogy én, a legnagyobb nyári melegben is ragaszkodott hozzá, hogy be legyünk takarózva. Ha vizesen szálltam ki a kádból, nyalogatni kezdte a lábszáramat, ha pedig fejhangon azt ismételgettem neki, hogy „kutykutykutykutykuty”, azonnal lefetyelni kezdte az orrom hegyét.

Sosem fogom elfelejteni, de igazán még felfogni sem azt a pillanatot, amikor az állatorvosa kimondta: néhány hónapja maradt hátra. Kínai meztelen kutyusom, bár csodaszép kort ért meg, élete utolsó szakaszában megtámadta a bőrrák, és három műtét után már egyszerűen nem volt olyan felület a kis testén, amely ne lett volna tele gyógyulást nem mutató sebekkel. Nem volt módszer, amellyel ne próbálkoztunk volna, és a vényköteles gyógyszerek, külföldről rendelt csodaszerek, természetes gyógymódok, diéták mellett a legfontosabb gyógyír az volt, hogy – ahogyan azt egész életében elvárta tőlem – ettől fogva tényleg soha többé nem mozdultam el mellőle… bár előtte sem sok időt töltöttünk egymás nélkül.

Minden munkámtól elbúcsúztam egy időre, ami utazásokkal járt volna, beleértve egy szívemnek nagyon kedves, évi rendes talk show sorozat műsorvezetését a Sziget Fesztivál Magic Mirror színpadán, sejtve, hogy ha utolsó pillanatban a kutyám betegségére hivatkozva lemondom, vélhetően sosem kapom vissza, és bár így is lett, máig életem legjobb döntésének tartom.

Tudtam, semmiféle bevétel, semmiféle karrierlétra nem lehet fontosabb annál, mint hogy teljes kényelemben tudhassam Özgét.

Élete utolsó hónapjaiban bejárhatta velem a szívének legkedvesebb helyeket: voltunk kedvenc tetőterasz-medencés tel-avivi szállodájában, szigorúan napernyő alatt, kendőbe bugyolálva elvittem őt a Holt-tengerhez, mert semmi mást nem imádott annyira, mint a sivatagi hőséget. Szinte mindenkivel találkozott, aki szerette, és akit szeretett, és a halála előtti utolsó hétig két pofára falt, hatalmas étvággyal (legnagyobb kedvence egyébként az uborka volt, aminek az illatát a szomszéd szobából kiszúrta, és rohant felfedezni, hol szeletel valaki ubit a közelben, és ő miért nem kapott). Ám a legszebb közös emlékünk ezekből a keserédes hetekből az volt, amikor besurrantam vele a jeruzsálemi Szent Sír templomába, az Al-Aksza-mecset kertjébe és a Siratófalhoz, hogy együtt érezhessük a halhatatlanság erejét.

Több orvos javasolta, hogy altassam el, mondván: már nem élvezi az életet, de buddhistaként hiszek abban, hogy hagynom kell forogni a karma kerekét, és ha az agyvérzése után lebénult nagymamát, vagy a halála előtt három napon át kómában haldokló anyámat nem „küldtem el”, vele sem tehetem meg. Nem vagyok Isten, aki életről és halálról dönt.

Megvártam vele a pillanatot – a halála pedig pont olyan szép volt, mint az élete.

Gyakran mondom, hogy mindenkinek meg kell halnia egyszer, és ha már muszáj, annak így kell történnie: egy tengerparti séta után hazavittem, lemosdattam – ekkorra már mindennap kezelni kellett a sebeit –, lefektettem az ágyunkra, és a fülébe sutyorogtam: „Ugye tudod, hogy akkor indulsz el, amikor neked a legjobb? Végtelenül fogsz hiányozni, de visszatartani nem akarlak.”

Ő pedig… elaludt. 2018. augusztus 9-én délután 4 órakor búcsúzott el a földi élettől. Pontosan úgy, ahogyan az évekkel korábban kómába zuhant édesanyámmal történt – ő szintén a karomban lehelte ki lelkét, miután kimondtam neki: „Miattam ne ragaszkodj az élethez – te tudod, mikor kell menned. Én ott is veled leszek.” És velük vagyok azóta is. Édesanyámról tucatnyi novellát, történetet, cikket írtam, az Özgével közös életünkből pedig bizonyosan egész regényt is kanyarinthatnék. Hamvai máig velünk együtt járják a világot, ahogy ezt az utat édesanyámmal is megtettem, amikor Indiába és Nepálba utaztam szélnek ereszteni földi maradványait. A kutyacsillagporból időről időre szétszórunk egy kicsit a legszeretettebb helyein, a Duna-parttól Izrael Gaash tengerpartján és Jaffa kikötőjén át egészen az új otthonáig, Agios Georgios falucskáig itt, Görögországban.

A „nagy képben”, tudjuk, a halál és a születés egymás tükörképei.

A vég valaminek a kezdete, a kezdet egy másik kor vége, és finom, érzékeny, törődő, produktív és nyitott szívű létezéssel, ártó szándék nélkül élve bizonyosak lehetünk, hogy minden mindig pont úgy történik, ahogy annak történnie kell. Néha mégis beleremeg az ember lelke a változásba. Ilyenkor pegig fontos helyet adni az elmúlással járó fájdalomnak. 

Ám a hiányánál erősebb a hála, amelyet iránta érzek: nélküle nem lehetnék az ember, aki ma vagyok. Minden együtt töltött pillanat felelősségre, türelemre, de elsősorban a jelenben rejlő boldogság megtalálására nevelt. Ezek pedig, azt hiszem, a legnagyobb ajándékok, amit csak egy emberi lény – kutyától, macskától, másik emberi lénytől, vagy önmagától – kaphat. Hiszem, hogy egy következő életben még találkozunk. Örökké telis-tele lesz a szívem az iránta érzett hatalmas, határtalan szeretettel. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Salamon Sára