Ezt tanította nekem a kutya-örökbefogadás tökéletességről, bizalomról, elengedésről

–

Hogy senki sem tökéletes – én sem

Amekkora közhely, akkora súlya van ennek a bölcsességnek – egy mentett állat esetében legalábbis biztosan. Mert aki befogad, annak tisztában kell lennie azzal, hogy egy kutyának nemcsak a jövőjét, hanem a múltját is be kell fogadnia. És ez nem mindig könnyű: a legritkább esetben kapunk filmekből ismert tökéletességet. 

Lesz bepisilés (vagy nem), szétrágás (vagy nem), szeparációs szorongás (vagy nem), indokolatlannak tűnő reakciók bizonyos zajokra, mozdulatokra (vagy nem), kezdeti bizonytalanság (vagy nem), különös szokások (vagy nem). A lényeg, hogy mindig, de tényleg mindig tartsd szem előtt: NINCS olyan, hogy mintakutya. Olyan van, akivel összecsiszolódsz, egymásra találsz, miközben megtanuljátok egymást és tesztek azért, hogy az együttélés jól menjen.

Eközben pedig rá fogsz döbbenni: te sem vagy tökéletes. Néha hülyén reagálsz, felemeled a hangod vagy épp elsírod magad, túlaggódsz banális eseteket, ok nélkül rettegsz vagy épp nem vagy elég kitartó valamiben. És tudod, mit? Ettől válik ez az egész ilyen gyönyörűvé: hol te fejlődsz, hol az állat. És a végén összeértek.

Hogy többre vagyok képes, mint gondolom

Sebkezelésre, váratlan stresszhelyzetre, ilyen-olyan kellemetlenségekre jó előre berendezkedtem, amikor az első kutyámat befogadtam. Hogy féltem-e, képes vagyok-e megoldani mindent, ami felmerül? Persze hogy féltem. Furcsa mód azonban épp az segített át a nehézségeken, hogy láttam, mi mindent vagyok képes átvészelni. Random keletkező, ijesztően gyorsan megtelő és aztán látványosan kipukkanó tályogok? Gégeödéma? Allergiás bőrreakció? Összeverekedő kutyák? Fulladás? Láz? Ismeretlen helyről ömlő vér? Operációk sora? Minden megvolt. És tudom, hogy minden helyzetben megtettem a legtöbbet, ami tőlem telt. Ha kellett, vért szívtam le fecskendővel, ha hánytatni, akkor azt. És közben megtudtam magamról, hogy vészhelyzetben higgadt vagyok, hiszen korábban időt és energiát, pénzt szántam arra, hogy tisztában legyek az állataim egészségi állapotával, és mindig legyen egy kiváló orvos, aki felveszi nekem a telefont.

Sokszor ez a minden egyébként: hogy tudd, kit kell felhívni, és vak bizalommal pontról pontra megtedd, amit mond. Néha meg nincs idő telefonálni sem, és önmagadban, a tudásodban, az ösztöneidben kell bíznod.

Azt hiszem, ez a fajta megerősítés csak ilyen módon érkezhetett el az életembe.

Hogy a bizalom olykor újraépíthető

Minden kutyám bántalmazott állat volt, ostobaság lett volna tehát elvárnom, hogy azonnal úgy működjenek, mintha az alomból vittem volna haza őket, puha párnák és ideális körülmények közül. Winston az első két hétben úgy aludt, hogy a fejemre rakta a nagy, busa fejét, nehogy álmában elszökjek. Zizike pánikolva ugatott, ha kimentem a vécére, és otthagytam a kanapén pár percre. Puszi nyüszített a vécéajtó előtt. Micike? Nos, Micike vagy két éve volt nálam, amikor egy egészségügyi vészhelyzet miatt folyamatosan hánytatnom kellett, míg bejutottunk vele az ügyeletre – odabent a váróteremben a vállamra hajtotta a fejét, jelezvén, hogy megszületett közöttünk a szövetség. Ismétlem: két éve volt nálam.

A többieknél néhány hét elég volt, és onnantól kinyíltak, önállósodtak – addig azonban folyamatos megerősítésre volt szükségük. Például, hogy nem verem agyon őket, ha bepisilnek. Igen, Zizike például ettől rettegett, de annyira, hogy az első hetekben nem merte átlépni a küszöböt, egészségi állapota miatt ugyanis, ha a séta miatt izgatott lett, automatikusan bepisilt. 

De ez a négy csodálatos kis lény megtanította nekem: ha sok munkába telik is, a bizalom olykor újraépíthető, és azoknak is jár, akik korábban sosem tapasztalták meg, milyen az.

Hogy akkor sem kell támadnod, ha bántottak

A legáltalánosabb félelem a lehetséges befogadók körében, hogy mi van, ha a leendő házi kedvenc agresszívvá válik adott pillanatban. Igen, van olyan. És erre a gondozók mindig fel is hívják a figyelmet, valamint jelzik, ha egy állatot csak gyakorlott gazdinak adnak oda. 

Hadd mondjam el ugyanakkor, hogy én a mentett kutyáimtól tanultam meg egy nagyon fontos dolgot az életről.

Megtanították nekem, hogy az igazságtalanságok dacára is lehetséges kedvesnek, jónak, bújósnak, puhának lenni. Hogy nem kell örökre megkeményíteni a szívet, csak alaposan megválogatni, kinek engedünk ahhoz hozzáférést.

Valahányszor hirtelen haraggal, durván reagálnék egy bántásra, eszembe jut egy kutya, akit csak átmenetileg gondoztam, és akinek a hátán gyakorlatilag rohadt a bőre. Minden áldott nap fel kellett emelnem a bőrt és fertőtlenítőt fecskendezni alá, hogy ne gennyesedjen tovább, és megindulhasson a regenerálódás. A fertőtlenítő pezsgett az eleven húson, rémisztő volt nézni is. És ez a hatalmas kutya egyetlen nyikkanás nélkül tűrte, hogy minden egyes nap fájdalmat okozok neki. Tudta, hogy a javát akarom, de ettől még iszonyatos fájdalmakat élt át. De sosem mordult rám, egyetlen acsarkodást sem kaptam két hét alatt. Ha már nem bírta elviselni a szenvedést, átugrott a vállam fölött, ki a kádból, és elmenekült. De sosem bántott. Sosem.

Hogy az elhanyagolás is bántalmazás

Ha súlyosan traumatizált állatot fogadsz be, látványos a trauma eredménye. Irracionális reakciók (Winston megőrült a redőnylehúzás hangjától például, Puszi a vízben állástól pánikolt be), látható sérülések (Zizike füle a bántalmazástól konyult le, első négy fogát vélhetően kirúgták) – egyértelmű, mivel állsz szemben.

Nem csak így lehet azonban bántalmazni: az is abúzus, ha az állatot nem viszed el időben, rendszeresen állatorvoshoz, nem táplálod megfelelően, nem figyelsz a szükségleteire.

Ezt akkor láttam fájdalmasan élesen, amikor nekem, nekünk kellett azokat a súlyos, olykor életveszélyes problémákat helyrehozni, amik mindegyike elkerülhető lett volna, ha az állatokra korábban minimális figyelmet fordítanak.

Puszi látása 10-15 százalékos volt, mert nem kezelték éveken át a szemszárazságát. Zizike fél állkapcsát felfalta egy húsevő baktérium, ami azért juthatott be oda, mert soha életében nem szedték le a fogkövét. 

Kérlek, jegyezd meg: az is bántalmazás, ha elhanyagolnak egy állatot, és ha ilyet látsz, sose hagyd szó nélkül.

Hogy gyógyítasz és gyógyulsz

Ki mentett meg kit? Hangzik a nem véletlenül sokszor feltett kérdés, ami arra utal, hogy

talán te hoztad ki a menhelyről, fogadtad be az utcáról, vitted haza valami erdőszélről, lesznek időszakok, amikor rádöbbensz majd, hogy ő épp annyira vitt haza téged, mint fordítva. Önmagadhoz. 

Hogy elengedni nehéz, de muszáj

Néhány héttel vagyok csak Puszi halála után, és a hiány még mindig iszonyatos erővel tör rám. De a tíz éve elveszített Micike vagy a 2016-ban meghalt Winston is napi szinten kerül elő: a barátaimmal, rokonaimmal sztorizgatunk róluk, feldobja a telefonom a képeiket. Sérült, beteg állatokat menteni kockázatos. Nem fizikailag, hanem lelkileg van kockázata: meg kell erősítened magad, és megtanulnod, hogy néha ki kell mondanod, itt a vége.

Fel kell mérned, meddig szól az állatról a történet és honnantól rólad, a te veszteségtől való félelmedről. 

Pokolian fájdalmas, nem foglak ámítani. De ez is a feladat része. És képes vagy rá, hidd el.

Hogy ez a történet már mindig a tiéd marad

Szeretek úgy gondolni rájuk, hogy odafent üldögélnek négyen, és vigyáznak egymásra. Meg rám.

Néha küldenek valakit az életembe, hogy ne legyek egyedül, máskor meg parkolóhelyet intéznek. Ilyen profán kis gondolatok segítenek néha elsimítani magamban a hiányt. 

Annyira jelen idejű részei az életemnek, hogy még az is ismeri őket, akivel sosem találkoztak, mert már azelőtt meghaltak, hogy az illetőt megismertem volna. És ez szerintem gyönyörű: örökre vagyunk egymásnak, mienk a nevetés, a sok vicces vagy épp sírós történet, a képek, a videók, az emlékek – akárhogyan is alakul az életem, tudom, hogy ezt jól csináltam, és ez gyakran erőt ad. 

Hogy hősködni tilos

A terápiám során a pszichológusom azt kérte, most egy ideig ne fogadjak be állatot. Akkor veszítettem el háromhavi pokoli küzdelem után Zizikét (aki kétszer is majdnem a kezeim közt vérzett el például), én magam is beteg voltam mentálisan és fizikailag is. Sokat beszélgettünk arról, hogy mennyit adnak, adtak nekem a mentett állataim, és arról is, hogy mennyire erős a kötődés, ami kialakult közöttünk. Eleinte nehezen értettem, miért kellene kis szünetet tartanom, miért nem jó megoldás, ha azonnal megmentek valakit.

Aztán megértettem: ahhoz, hogy felelősen tudj belemenni egy társas helyzetbe, először magadat kell megmentened, hiszen onnantól nem csak magadért felelsz.

Ahogyan vészhelyzetben sem ész nélkül cselekszem, hanem szakértő tanácsát vagy segítségét kérem, úgy egy ilyen döntést is alaposan meg kell fontolnom. Épp ezért most engedek gyászolni, hagyom, hogy megnyugodjon a lelkem – így a megfelelő pillanatban teljesen készen állok majd, hogy valakinek a legjobb, leghiggadtabb, legfelelősségteljesebb gazdája lehessek. 

Hogy megéri, megéri, megéri

Volt sok nehézség ebben a másfél évtizedben? Megszámlálni se tudnám. De tudod, mit? Soha nem is akartam. Mert akármennyi gond, fájdalom, bonyodalom, baleset, lemondás és sírás volt benne, soha nem lesz ahhoz mérhető, amennyi öröm, elégedettség, boldog perc, örömkönny és féktelen, felszabadult játék, odabújás és pacsi, nyugalom és szeretet járt mellé. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ PeopleImages

Csepelyi Adrienn