–

Egy időben, mondjuk, úgy két éve én is nagy reményekkel vártam az új Nemzeti alaptantervet. Szakértők sokasága állt Csépe Valéria (szeretem), egy nagy tiszteletű szakember rendelkezésére, hogy változtasson. Kijött a tervezet, lendületes volt, újszerű. Még véleményezésre is kérték a tanárokat, ami üdvözítő volt, még ha titkon lehetett is sejteni, nem biztos, hogy értő fülekre is talál. Aztán jött, hogy „hát az mégsem úgy megy, ebbe másnak is van beleszólása”.

Olyan is lett. A szöveg hűen megmutatja, hogy többen is dolgoztak rajta, ki lett egészítve. Nem kell szerkesztőnek lenni ahhoz, hogy lássa az olvasó, hol van az eredeti szöveg, és hol vannak az utólag belejavított részek.

Ez adta aztán az egészet, amit Natnak hívnak.

Nem is zavarna ez nagyon, ez a menete a dolgoknak. Más zavar. Az, hogy olyan dologba szól bele valaki, aminek nem szakértője.

És olyanok szólnak bele, akik az eredményt látva, valami teljesen másban vannak, ami nem az oktatás, és nem a mai gyerekek világa.

Ők toldozták a szöveget.

A lányom nyolcadikos. Továbbtanulás, ilyenek. Szét van stresszelve tőle, amin a központi felvételi sem segített. Az sem, amit az iskolában tanult.

A lányom járt egy szakkörre hatodikos korában, ahol az egyik feladat az volt, hogy áramköröket kellett összeraknia. Forrasztani, működő rendszereket modellezni. A villamoson lelkesen beszélt nekem arról, hogy mi az az ellenállás, és hogy olyan akar lenni, mint a srác, aki tanította. Egy villamosmérnök.

Nyolcadikban kis híján megbukott fizikából, mert nem magolta be a fogalmakat, nem volt gyakorlat, nem volt semmi. Az áramkörök témában megírt dolgozatára egyest kapott. 

A tanár fátyolos szemmel mondta nekem, amikor beszélgettünk, hogy mit tegyen, heti egy órája van, semmire sem elég, ugyanakkor a tanterv szorítja, pontosan látja a gondokat. Kis híján elnézést kért.

A bukást elkerültük – a prezentációknak hála, hármas lett félévkor.

A lányom nem lesz villamosmérnök.

Legutóbb félve vallotta be, hogy angolból egyest kapott. Külön tanárhoz jár azért, mert pontosan tudjuk, hogy mit ér az angol tanítás az iskolában. Azért kapott egyest, mert nem tanult meg szóról szóra egy párbeszédet, ami arról szólt, hogyan kell visszacserélni egy ruhadarabot, ami nem lett jó.

Nyolcadikban ott jár az angol tanítás, hogy előre megírt szövegeket magoltatnak be.

Tegnapelőtt közölte a lányom, hogy semmi, de semmi fogalma sincs a történelem tantárgy témájáról, ami a második világháború. Órák óta azt sem tudja, miről van szó. Mielőtt megígértem neki, hogy a hétvégén átvesszük az egészet, megkérdeztem, miért.

A tanár órák óta dokumentumfilmeket nézet velük, ami alatt ők vagy alszanak, vagy telefonoznak, ahogy a tanár is. Ő az, aki sokszor úgy adta le az anyagot, hogy mondatról mondatra felolvastatta velük az aktuális leckét, majd feladta otthoni megtanulásra. Természetesen a számonkérés sem maradt el.

Magyar szakon végeztem, sosem tanítottam általános iskolában, mert nem értettem egyet azzal, amit tanítanom kellett volna. Mániám az olvasás, és hogy a könyvek olvasása mennyire fontos. Azt gondolom, hogy az irodalom tantárgy lényegét az olvasás megszerettetése kell, hogy adja. Mivel ez nem volt meg már 18 éve sem, nem igyekeztem olyan munkában részt venni, ami hazug és álszent. Ma senki sem olvassa el a Kőszívű ember fiait, az osztályok órán filmen nézik meg. A Kincskereső kisködmön halálozási rátája, hangulata alsós gyerekek sokaságát rémiszti el az olvasástól, csakúgy, mint a Légy jó „nem akarok debreceni diák lenni” mindhalálig.

A mostani Nat – nekem nem nagy meglepetésre – nem ad egy kicsi szabadságot sem a tanárnak arra, hogy idomuljon a befogadók elvárásaihoz.

Amikor a börtönben tanítottam, pontosan tudtam, mi lesz az, amivel mindenkinek a dolgát megkönnyítem, és nem utolsósorban, tanulunk is. Amikor a novelláról volt szó, nem feltétlenül Mikszáthon keresztül ismertük meg a műfajt, hanem Boccacción keresztül, és a vers is inkább Villon volt, mint Petőfi. Jól illeszkedett az életút is, mindenki boldog volt.

Most nem lennék az, ha Szabó Dezsőt kellene tanítanom, hiszen korának egyik meghatározó antiszemitája volt, aki lehet, hogy írt jókat, de mit mondjak a gyerekeknek arról, hogy közben utálta a zsidókat?

Semmit? Hallgassam el?

Ráadásul furcsa, számomra megvetendő pedagógiai módszerekkel dolgozott tanárként, ahogy a Wikipédia írja: „Különben nem volt az emberi jóság mintaképe: szerette kigúnyolni a gyenge diákokat, ha kellett, irgalom nélkül büntetett, és erre igen változatos módokat eszelt ki…”

Ami a lányommal történik, az van ma az iskolában. Ezt nemcsak én, mi szívjuk, hanem sok-sok ezer család. De nemcsak a családok, hanem az egész társadalom. 

Azt vártam az új Nattól, hogy segít a lányomnak, és a tanárainak. 

Ez a Nat azonban azt mondja, hogy nem tud mit kezdeni az oktatással. Van törekvése a jó irányú változás felé (lásd: szakemberek), de sajnos más is beleszól (lásd: politikusok), amiből egy katyvasz született. Egy olyan katyvasz, ami semmilyen eredményt, pozitív változást nem fog hozni.

Nem szeretem, amikor Finnországgal példálóznak, mert egészen más közeg, kultúra (még ha rokonok is vagyunk, nem?), de egy dolog nagyon tetszik. Amikor harminc éve elkezdték az oktatásukat megreformálni (aminek meglett az eredménye), egy dolgot leszögeztek, mégpedig azt, hogy társadalmi egyetértés legyen abban, hogy ezeket a reformtörekvéseket véghez is vigyék, függetlenül attól, hogy ki van hatalmon a politikában.

Ezt le is írták, és tartották, tartják magukat hozzá azóta is.

Ez a Nat megerősített abban, hogy nem leszek tanár, bármennyire is akarnám a gyerekekkel az olvasást megszerettetni, és bármennyire is jó tanár vagyok.

Látom, hogy lassan tanár sem lesz, vagy csak a nagyon olyanok. Szegények. Nem csak a gyerekeket, a tanárokat is sajnálom.

Bár egyvalami tényleg változott. Most már tudom, hogyan kell írni, hogy Nat. Régen mind nagybetű volt, NAT, nem is értettem. Most csak így szerepel a szövegben.

Szóval, Nat.


Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció