„Hatodik napja vagyunk önkéntes foglyai a lakásunknak” – Egy ötgyerekes magyar család élete a koronavírus sújtotta Kínában

–

Az életmentő makaó

Tavaly augusztus végén álltam budapesti otthonunkban, a fiúk szobája közepén, azzal a feladattal, hogy a közel tizenhét év alatt felhalmozódott játéktömegből válogassak ki annyit, amennyi belefér, mondjuk, egy közepes bőröndbe. Nem is sejtettem akkor, hogy milyen jó választásnak bizonyul a makaó. Bármennyire egyszerű játék, valami oknál fogva sokkal jobban értékelik a gyerekek, mint azokat, amelyek játékszabályait hosszú és koncentrált tanulmányozás után is képtelenség felfogni. Az elmúlt napokban életmentőnek bizonyult a makaó.

Hatodik napja vagyunk önkéntes foglyai sanghaji lakásunknak. Mi ketten és az öt gyerek.

Rémlik, hogy Vuhan nevét valamikor január közepén hallottam, és már meg sem lepődtem azon, van olyan tizenkétmilliós város, amelynek a létezéséről sem tudtam. Nekem úgy tűnik, Kínában tízmillió lakosnál kezdődik „a város”.

Napok múlva robbant a bomba és öntött el mindent a hír az új vírusról. Január 21-én már szinte egyszerre hívtuk egymást a férjemmel, aki épp egy belföldi járattal tartott hazafelé, azzal hogy „Hallottad? Vegyél maszkot! Tedd is fel!”

Aznap már sehol sem lehetett maszkot kapni. 

Maszk mögött a bizonytalanság

Kínában, ha valaki beteg, náthás, alap, hogy maszkot vesz föl. Ha a légszennyezettséget mérő applikáción az ábra pirosra vált: maszkot vesz föl. Meg úgy általában is, csak úgy: maszkot vesz föl. Mindenkinek van otthon maszkja, így már nyári érkezésünk után gyorsan kaptunk eldobható maszkokat ismerőseinktől… bár utólag megtudtuk, azok nem védenek eléggé (vagy semennyire) a vírus ellen.

Azóta persze mindent tudok a maszkokról. Február elejére ígérte a maszkos emberem, hogy hoz, de, mint mostanában minden más, ez is bizonytalan.

Ma reggel olvastam, hogy Sanghajt rövidesen napi hárommillió maszkkal fogják ellátni, kérdés, mikor lesz az a „rövidesen”, és addig mi történik.

A férjemmel közös telefonhívásunk utáni napon, január 22-én elmentem az egyik legnagyobb amerikai szupermarketbe bevásárolni, ami akkor azért nem tűnt még elvetemült ötletnek, mert csak annyit tudtunk, hogy maszkot kell húzni. Viszont a koronavírustól függetlenül teljesen elvetemült ötlet volt a kínai újév előtt két nappal bevásárolni… Leírhatatlan tömeg fogadott, és az egészet az tette szürreálissá, hogy szinte kivétel nélkül mindenki maszkban volt. Errefelé ennyire betartják a szabályokat. Vagy ennyire félnek a betegségektől.

Másnap volt az utolsó tanítási nap. A gyerekek mesélték, hogy a kínai osztálytársaik az órák alatt sem vették le a maszkot. (Tudom, a szóismétlés elkerülése alapszabály, de azt hiszem, a maszknak nincs jól hangzó szinonimája.) És különben is: a maszk az életünk főszereplője lett. A makaó mellett.

Valós és közeli. Fenyegetés. Pánik

A már több kínai újévet megélt külföldi barátaink korábban sokat ecsetelték, majd meglátjuk, milyen csodálatos lesz Sanghajban programozni ebben az időszakban, mert ilyenkor a város lakosságának hetvenöt százaléka elutazik. Nem lesz tömeg, nem lesz sorban állás. Miután halloweenkor, pont vasárnap, elvittem a gyerekeket a város egyik legnagyobb vidámparkjába, ahol egész nap összesen két attrakcióra sikerült felülni, akkora volt a tömeg, a szünetre készülve hosszú listát állítottam össze azokról a helyekről, ahova, októberi fogadalmamhoz híven, csak akkor teszem be a lábam, ha rajtunk kívül ember nincs a városban.

Csütörtök délután, amikor az iskolabusz hazahozta a gyerekeket, hogy megkezdjük az eredetileg kiadott egyhetes szünetet, már tudtam, hogy a listázott programokból semmi sem lesz.

Csütörtök délutánra már minden hír arról szólt, hogy valós és közeli a fenyegetés. A vírus terjed, már átlépte Vuhan város határát. Azóta tudjuk, az országét is.

Szombaton a szakértők azt mondták, hogy a gyerekekre nem veszélyes. Pár óra múlva jött a híradás az első, kétéves betegről.

Az emberek biztonságérzetének ez nem tett jót, az anyukás expatfórumokon pedig kitört a pánik. A férjem által csak megmosolygott, egyébként pedig rém hasznos Shanghai Mamas és a hozzá hasonló csoportok most kiváltképp fontosnak bizonyultak, hiszen egyes tagok teljesen ráálltak a vírustémára, minden információt, hírt, beszámolót összegyűjtve láttak és látnak el bennünket, az ott kevésbé aktív, csupán inkább olvasgató csoporttagokat is.

Én a magam részéről napok óta ezekkel a csoportokkal kelek és fekszem, egyeseket többet látok, mint a saját férjemet, pedig ő sem hagyta még el a lakást. Persze rengeteg álhír is megjelenik, és nem mindig könnyű eldönteni, mit szabad elhinni.

Kína mindent lát, mindenről tud, és ezekben a napokban talán még a szokásosnál is kíváncsibb. Több embert eljárás alá vontak az elmúlt napokban, álhírek terjesztésének vádjával.  

Menjünk? Maradjunk? Mi legyen? Mi lesz, ha…?

Persze mindenki a habitusának és stressztűrő képességének megfelelően kezeli a folyamatosan érkező híreket. Sok ismerősünk elhagyta az országot. Kínai barátaink, akik éppen Budapesten vannak, inkább kivárják ott, mi lesz pár nap múlva, addig nem jönnek vissza. Mások azt mondják, semmiképpen nem indulnak el, mert még mindig otthon érzik magukat a legnagyobb biztonságban. Pláne nem mennek egy forgalmas repülőtérre, ahol annyian megfordulnak. Ismerünk olyanokat, akik öt órát ültek a gépen, mire engedték őket kiszállni Sanghajban.

Sokan valóban félnek. És vannak, akik pánikolnak.

A fórumokon rendszeresen jelennek meg olyan üzenetek, amelyekben a vírust az ismert influenzával mérik össze, és a jelenlegi közhangulat létjogosultságát erősen megkérdőjelezik. Teljesen határozott, bombabiztos válasszal és megoldással még senki nem állt elő. Itt biztosan nem.

Egy viszont teljesen biztos. Ha elkapjuk a vírust, legyen annak bármilyen a lefutása, azonnal karanténba küldenek minket. Vagy bárkit.

A felnőtteket és a gyerekeket külön, erre a célra fenntartott kórházba szállítják, és onnan senkinek se ki, se be. A gyerekek esetében sincs egy ágyon osztozás vagy ágy melletti hokedlin alvás. Ha pedig a gyerekeink ilyen helyzetbe kerülnének, egyedül, betegen egy kínai kórházban, hát az biztosan traumatikus lenne számukra. Ettől én is félek. Nem rettegek vagy pánikolok, de azt is megértem, ha valaki igen. 

Központi utasításra

Kína egyébként nagyon imponáló határozottsággal jár el az ügyben. Legalábbis az ügy minket, itt élő külföldieket érintő részében. Egy-két nap leforgása alatt, mielőtt elindult volna a szóbeszéd, jött az iskolákból a levél, hogy központi utasításra minden iskola, helyi vagy nemzetközi intézmény, február 17-ig biztosan zárva lesz. Azok a gyerekek, akik elutaznak, vagy már külföldön vannak, a visszaérkezés napjától számítva még tizennégy napig otthon kell hogy maradjanak.

Minden családnak el kellett küldenie egy jelentést, amelyben beszámoltunk arról, hogy január 10-e óta hova utaztunk vagy hova tervezünk utazni. Tegnap óta azt is tudjuk, hogy február 9. éjfélig minden zárva marad, kivéve a boltokat, gyógyszertárakat és hasonló, a mindennapok fenntartásához elengedhetetlen egységeket.

A korlátozások köre pedig egyre bővül. Mindenki azt találgatja, mi lesz azzal a százmilliónál is több emberrel, aki az ünnepre elutazott. Ők vajon hol járhattak, kikkel érintkezhettek, mikor jönnek vissza. Mindenki potenciális vírushordozó.

Ételünk, italunk van bőven, a kedvenc kisboltunk kihozza, amit szeretnénk, csak üzenetben el kell küldeni a bevásárlólistát. Az elküldéstől számítva tizenöt percen belül eddig mindig megérkezett. A nagyobb üzletláncok korlátozott számban, továbbra is kiszállítanak, de érkezéskor az ajtó elé teszik le a bevásárlást, fizetni csak előre lehet, közvetlen kontaktus nincs.

Az utcák teljesen elnéptelenedtek, embert, autót alig látni. A lakóparkunkba csak lázmérés után lehet belépni. A bejáratokat mossák, fertőtlenítik. Ez mind megnyugtató. A gyerekek is jól viselik. Nyugodtak. Együtt vannak. Játszanak.

Kínai ismerőseink azt tanácsolták, a lakást se hagyjuk el. De öt nap, öt gyerekkel nagyon hosszú idő a négy fal között.

Gondoltuk, szigorúan maszkban, kesztyűben, lemegyünk levegőzni a kertbe. A szmogjelző alkalmazáson azonban a kép ma épp pirosba kúszott, és úgy tűnik, ott is marad pár napig. Mi pedig a lakásban. Ki tudja, meddig. Marad a makaó.

Judit

A fotók a szerző kizárólagos tulajdonában vannak