Egy pánikbeteg története, avagy esendőségből így lehet várat építeni
Gyakorló és sokat látott pánikbetegként kicsit kétkedve, de annál nagyobb érdeklődéssel kaptam Tamás Rita Ne pánikolj, sportolj! című könyve után. Gondoltam, majd én jól megmondom a tutit az egész ügyről… persze, miután elolvastam. Volt, hogy gondolatban vitába szálltam a könyv egyes mondataival, igaz, csak ritkán. De ahogy a vége felé közeledtem, éreztem, hogy nincs köztünk nézeteltérés. Egyetlen és nem mellékes kérdés azért maradt bennem, el is mondom, mi az. Marossy Kriszta recenziója.
–
A pánikbeteg igazi magánya
Be kell vallanom, leginkább az olyan emberekre nézek fel, akik nem rejtik véka alá az esendőségüket, miközben teljes erőbedobással harcolnak. És közben nem nyafognak…
Nem, nem az influenszerekkel azonosulok szívesen, vagy a szomszéd lánnyal, aki – elvileg – bármit jobban csinál az Instán. Sajnos, azt a világot nem tudom magamévá tenni. Tamás Rita oldalát ugyan követtem már egy jó ideje, de nem igazán láttam a lényeget a nagyon kockás hasa, a gyönyörűen kisportolt alakja mögött.
Aztán szerencsére megjelent a könyve, és éreztem, itt az alkalom, hogy megismerjem.
Egyrészt, mert éreztem, hogy ő sokkal több, mint egy tökéletes alakú, sportos megmondóember. Másrészt, mert a pánikbetegségem miatt én magam is megjártam a hadak útját. Segítséggel, de inkább nélküle. Ugyanis
a pánikos a legmélyebb és legbelsőbb félelmével valahogy mindig egyedül marad még a legnagyobb jó szándék mellett is. Anélkül meg…
ebbe bele sem kezdek, kész rémálom lehet!
Pont a kétségbeesés általam is ismert szakadékai miatt volt érdekes számomra, hogy egy ennyire nyugodt tekintetű ember nézett rám az Instagramon, a Facebookon és a könyve borítóján. A szemében sem félelem, sem kivagyiság, sem túlzott öntudat nem látszódott, csak a harmónia. Ez utóbbi pedig – mint tudjuk – nem a pánikosok legfőbb ismertetőjegye.
Kétkedőből érdeklődő
Be kell vallanom, elég nagy kételkedő vagyok, és nem volt ez másként olvasás közben sem, voltak ellenvetéseim, de a végére tökéletesen megértettem, hogy Rita nem csupán egy tiszta szívű hős, hanem az is világossá vált, mi az ő igazi hajtóereje.
Ő az a nő, aki sosem akart példát mutatni, mégis példakép. Az, hogy mindemellett kockás a hasa, azt hiszem, őt érdekli a legkevésbé.
Benne ott van minden, ami egy esendő, szeretetre méltó és vágyó, maximalista, ámde szorongó emberben benne lehet. Ő az a kislány, aki imádott sportolni, jelesül pingpongozni, de a versenyhelyzetben lefagyott, így hiába volt nagyon jó és szorgalmas, folyamatos kudarcok érték. Ő az a kislány, aki mindezért magát okolta, és így önmaga lett a saját maga gátja.
Aztán ő az a lány, aki feladva a „versenyharcot”, hátat fordított a sportnak, és ezáltal odavetette magát a szorongásainak és annak, hogy ő soha nem lehet elég jó.
Ő az a munkát alázattal és szorgalommal végző, a hozzá méltó, hozzá illő társat nagy nehezen megtaláló, ám el is vesztő nő. Ő a gondos anya, aki tudja, hogy a betegsége mellett micsoda teljesítmény felnevelni – még ha néha botladozva is – az imádott gyerekét.
Élni rohamtól rohamig
Egy pánikbeteg élete az első rohamtól kezdve állandó rettegés… a következő rohamtól.
A rettegés és a létfenntartásért folytatott stresszes élet pedig újabb és újabb pánikokat szül mindaddig, amíg vagy a gyógyszer, vagy valami más nem segít a betegen. Rita esetében saját maga volt a segítség.
Úgy mesél nekünk a könyvében arról, hogyan állt már éjszaka az ablakkilincset szorongatva egy pánikroham kellős közepén, hogy szinte ott vagyunk vele, érezzük az összes kínját, drukkolunk neki. Aztán együtt örülünk a döntésének, miszerint nem nyitja ki azt az ablakot, nem lép ki rajta a semmibe, nem ezt az egyszerűbb utat választja.
Nekem olyan érzésem volt őt olvasva, mintha végig ott állnék mögötte: szorítottam a könyvet, ami átnedvesedett a remegő tenyerem izzadásától, és úgy éreztem, hogy ezzel a döntéssel engem is, utólag is megerősített a maradás, a kitartás melletti hitemben.
Én mondom, minden „pánikosnak” meg kellene ismerni Rita élettörténetét!
Mégsem vagy egyedül
Nekem – a szorongás és a depresszió mellett – talán az volt a legrosszabb, hogy évekig úgy éreztem, senki nem érti, mi játszódik le bennem. Nem voltam képes szavakká formálni a problémát (pedig már az is segít valamennyit), idővel már az utcára sem tudtam kimenni, és egyetlen ember segített valamennyire: a pici, csecsemő gyerekem.
Miatta képes voltam nap mint nap valamennyire összerakni magam, neki voltam hálás, hogy van babakocsija, amibe az őrült szívdobogás és szédülések alkalmával bele lehet kapaszkodni, amikor sétáltatom. Szegény gyerek! Soha nem múló lelki teher ez számomra, ugyanis tulajdonképpen ő sétáltatott engem, ő tartott életben, ő mozgatott engem. Egy olyan időszakban, amikor elvileg ennek pont másképp kéne történnie.
Valahogy Ritával is ez volt: mindig volt valaki mellette, aki és ami miatt el kellett nyomni, le kellett győzni a rettegését, és menni előre.
A kislánya, a férje, a nagymamája, majd a szülei is egyre jobban az ő segítségére szorultak. Emberileg és anyagilag egyaránt. A gyógyszerek nála nem hatottak, széthajtotta magát, és egyszer csak ott állt napi párórás alvással, egy házasság romjain, kicsi gyerekkel, rengeteg munkával és az egyre gyakrabban rátörő pánikkal. Mindezt negyvenöt kilósan cipelte a hátán.
Győz az életösztön
Itt jön az a fordulat, amit a legjobban csodálok benne: kihúzta magát a saját hajánál fogva a vízből. Sportolni kezdett egy orvos tanácsára. Csoda, hogy erre volt egyáltalán ideje. De nem is ez a legerősebb dolog a történetben, hanem az ereje. A lelki, aztán szépen lassan a testi, ami már támogatni tudta a lelkét.
Visszaemlékezve a legrosszabb önmagamra, én a sarokig sem tudtam már elmenni, nemhogy egy edzőteremig elvergődjek, hogy aztán ott bármiféle mozgást végezzek. Rettegtem az emberektől, hogy beszélnek hozzám, de legjobban a rohamtól félek még a mai napig is. És most elérkeztem az egyetlen kérdéshez, ami bennem ragadt. Mi van az ilyen típusú pánikosokkal, hogy lehet őket kiszedni a szoba menedékéből, hogyan lehet rávenni magunkat az első, második, ezredik nagy lépésre???
Erre sajnos nem kaptam választ a könyvből. Ugyan a saját utamat ismerem, egyben vagyok már, de régen az első terápiákra sem lettem volna képes egyedül elmenni. Nemhogy egy edzésre! Ha valaki nekem akkoriban ezzel jön, szerintem megütöttem volna. Válaszok híján azt képzelem, hogy Ritának nem volt más választása. Pénzt kellett keresnie. Csak magára számíthatott.
Aki önmagát követte, és akit ezrek követnek
De hogy ebből a szükségből ő hogyan vált azzá az emberré, akit mára ezrek követnek, aki segít kilábalni a bajból egy óriási közösségnek? Hosszú történet.
Az derül ki a könyvből, hogy soha nem akart megmondóember lenni: ő önmagát mentette és menti meg elsősorban.
A saját küzdelme, a munka és a tanulás juttatta arra a helyre, ahol most van. Egy magabiztos, a közösségével érdemben törődő, nyitott, de elvonulni is szerető, segítő emberré. Az pedig, hogy ebből már meg tud élni, csak a hab a tortán, megismerve a történetét.
Nem találta ki előre, hogy üzletasszony lesz. Egy dolgot talált ki: élni akart egy olyan életet, ami méltó hozzá. Nem kevés hátráltató körülmény ellenére, mert Rita nem „csupán” pánikbeteg, hanem egy melleltávolításon átesett, a rá mért terhekkel állandóan küzdő ember. Az útját kísérhetjük végig a könyvben a megtalált belső és külső harmóniáig, amiről tényleg sokan csak álmodunk. Ő pedig megszerezte, és nem valamiféle tökéletesség hajszolásával, hanem a harcaival és a kitartásával. Már nem köti rajta kívül álló feltételekhez a belső békéjét. Önmaga lett végre, és ez másfajta nyugalmat is adott neki. A sorsa reményt jelenthet minden szorongó léleknek.
Bárcsak lett volna egy ilyen könyvem vagy közösségem tizennyolc éve! Így sem vagyok elégedetlen magammal és azzal, ahova jutottam, de biztos máshol tartanék...
Marossy Kriszta
Tamás Rita korábban rendszeres szerzőnk volt, nálunk megjelent írásait ITT olvashatod el