–

Amikor ezt a cikket írom, épp napsütéses szombat délután van, szinte csalogat a szabadba. Ahelyett, hogy hosszú sétára indulnék, a laptop felett görnyedve, pizsamában dolgozom már reggel óta. A rövid pihenőidőmben pedig, „könnyű kikapcsolódásképp” gyorsan kitakarítom majd a lakást – és ezzel mellesleg letudom a napi testmozgást is –, hogy utána tovább folytathassam a munkát, ami előreláthatóan nemcsak a szombatomat, hanem a vasárnapomat is felemészti majd. A legrosszabb az egészben, hogy tudom: még jó néhány ilyen hétvége vár az elkövetkező időszakban. Nem csoda, hogy kis túlzással tükörbe nézni december végéig inkább nem is vagyok hajlandó, és azon sem lepődnék meg, ha a macska azért ugrana mellém a kanapéra, hogy megpróbáljon betemetni. Normális így létezni? Közel sem.

Smink nélkül, szem alatti táskákkal, macskával – a hétvégi home office elengedhetetlen hozzávalói - A fotó a szerző tulajdonában van

Öveket becsatolni, jön az év végi munkahelyi őrület!

Pedig „hála” a kapitalizmus jól bejáratott rendszerének, mára mind megszokhattuk, hol a helyünk a gépezetben: pörgünk, termelünk, a napjaink nagy részét az tölti ki, hogy kemény, vér-verejtékes munkával más bankszámláját gyarapítjuk – persze vannak kivételek, de ha valaki a saját vállalkozásában dolgozik, az sok esetben cseppet sem jelent kevesebb munkát, sőt. Év végén pedig a munkában a megszokottnál is nagyobb hajtás kezdődik, olyan dolgok válnak hirtelen életbevágóan fontossá, amikkel előtte hetekig, nem ritkán hónapokig nem foglalkozott senki. Mindenkinek minden sürgősen kell, lehetőleg most azonnal.

Egymást érik a határidős feladatok, mintha azt az illúziót kergetnénk eszeveszetten, hogy egy hónap alatt be lehet hozni az egész éves elmaradást, lehetőleg karácsonyig végezni az év elején kitűzött célokkal.

Megkérdeznéd az eladótól, hogy a lelki békét melyik polcon tartják?

De otthon is van teendő bőven, december elejétől ugyanis indul az ünnep megtervezése: mikor kinél karácsonyozzon a család, mi legyen a menü, honnan szerezzük be a fát és az ajándékokat, mikor takarítsuk ki a lakást. A temérdek teendő mellett a frusztrációnkat csak fokozza, hogy a reklámokból és a közösségi médiából megállás nélkül azt sugallják: a tökéletes ünnep nagyban múlik a körítésen, úgy lehet megteremteni, ha minimum felvásároljuk a fél plázát.

Így hát eszeveszetten rójuk az üzletekben a köröket, hogy később kellemetlen szájízzel csodálkozunk rá a legnagyobb közhelyre, mégpedig, hogy az idilli karácsony nem a szimmetrikus fán, a piros szalaggal átkötött drága ajándékokon, a patikatisztaságú lakáson, az erőnkön felül elkészített ötfogásos ünnepi vacsorán múlik. Sokkal inkább a zavartalanul, feszültségmentesen együtt töltött időn, amiből, ugyebár, alig van – és talán épp emiatt akarjuk tárgyi dolgokkal pótolni. Hogy borúlátó vagyok? Lehet. Bocsássátok meg nekem, de kimerültem, túlhajszolt vagyok és feszült.

A sok holmi ellenére ugyanis egyvalamit nem találni az üzletek polcain: lelki békét.

Behúzom a kéziféket

Ami engem illet, idén döntöttem el, hogy nem akarok csupán a túlélésre játszani, hanem a lehetőségekhez mérten nyugodtan szeretném megélni ezt az időszakot. Kezdetben azt hittem, ehhez minimum katapultálnom kellene a saját mókuskerekemből, vállalva az összes ezzel járó következményt, de nemrég jöttem rá, hogy célszerűbb, ha inkább lelassítom, sőt néha meg is állítom azt. Nem atomfizika ez, gondoltam eleinte, hogy később döbbenten szembesüljek a ténnyel: a lassuláshoz türelemre, tervezésre és odafigyelésre van szükség. Tudatos jelenlétre éppúgy, mint önmagunk rendszeres monitorozására. Hogy mit jelent ez pontosan?

Azt, hogy figyelembe vesszük a szükségleteinket, és még a legnagyobb hajtásban is megajándékozzuk magunkat egy olyan luxussal, mint az idő: egy ráérős reggelivel a családdal, egy olvasással töltött fél órával vagy egy kényelmes sétával a szabadban. Fontos, hogy ezekben a pillanatokban lehetőleg teljes mértékben jelen legyünk, tudatosan odafigyeljünk rá, hogy kikapcsoljunk, és arra koncentráljunk, amit épp csinálunk – lelkiismeret-furdalás nélkül.

Nem mondom, hogy könnyű feladat, így kezdetben sokat segít, ha előre eltervezzük, mikor és hogyan fér bele a napunkba egy kis visszavonulás – már most szólok, nem mindig fog.

De azzal, hogy néha-néha elengedjük a tevékenységkényszert, illetve azt az elvárást, hogy folyton minden platformon jelen legyünk és maximálisan teljesítsünk, lehetőséget adunk magunknak a lassulásra, a visszatöltődésre, a befelé figyelésre. Arra, hogy végre valahára behúzzuk a kéziféket a testi-lelki épségünk érdekében.

Nemet mondani – akár magamnak is

Különben is, mit kapunk ettől a nagy rohanástól az agybajon kívül? Az égvilágon semmit. Nem fog összedőlni a világ, ha nemet mondunk olyan teendőkre, amik túlságosan nagy nyomást okoznak, legyen szó akár a saját magunk elé állított elvárásokról is. Hiszen milyen tragédia történhet, ha ne adj’ isten, a négyféle ünnepi sütemény helyett csak kettőt készítünk idén? Ha jobban bevonjuk a család többi tagját a teendőkbe? Vagy, ha a szeretteinknek drága ajándékok helyett időt, közös élményeket adunk? Semmilyen.

De ugyanúgy meg lehetne tanulni nemet mondani munkafronton is. Amíg mi nem tartjuk tiszteletben a saját határainkat, más sem fogja.

Ideje lenne felismernünk végre, hogy mennyit bírunk, és lehetőségeinkhez mérten vállalni magunkra feladatokat, vagy lejjebb adni a meglévőkből. Ami engem illet, ezt a műfajt még tanulnom kell, viszont dönthetek úgy, hogy nem pakolok magamra egy plusz terhet azzal, hogy az előttem tornyosuló teendők miatt agyonstresszelem magam. Inkább igyekszem a helyén kezelni őket: elvégzendő feladatokként, amiken, szerencsére nem múlik egy ember élete se. Vagyis múlhat: a sajátom. Félreértés ne essék, a lassulás nem azt jelenti, hogy nagy ívben teszünk mindenre, csupán azt, hogy a teljes kiégés elkerülése érdekében jobban figyelembe vesszük a saját testi-lelki szükségleteinket. Első lépésként például becsukjuk a laptopot, és elindulunk fél órára sétálni…

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció