„A sikeres örökbefogadás kulcsa az önismeret” – Bóják és buktatók a családdá válás útján

–

Végre otthon: avagy az örökbe fogadó anyák is lehetnek depressziósak?

Próbáljuk meg elképzelni a helyzetet!

Míg egy várandós nőnek és a leendő apának van kilenc hónapja felkészülni egy kisbaba érkezésére, az örökbefogadók gyakran éveken át egyfajta készenléti állapotban várakoznak, de pontosan nem tudják, melyik lesz az a nap, amikor értesítik őket, hogy ha minden stimmel, pár héten belül hazavihetnek egy gyermeket.

Ivett és Zsolt (ez nem az igazi nevük, gyermekük érdekében kérték az anonimitást) három évvel ezelőtt kapta meg a várva várt hírt: megismerkedhetnek egy kétéves kislánnyal, Magdival. Mivel nagyon jól sikerültek a találkozások, a barátkozás, tíz napjuk volt arra, hogy átszervezzék az életüket. Az első telefonhoz képest tizennégy nap múlva ugyanis hozzájuk költözött a kislány.

Ivett így idézi fel az első időszakot:

„Jártunk természetesen felkészítő tanfolyamra, és sokat olvastunk előzetesen témába vágó blogokat, könyveket, cikkeket, de az »instant« szülővé válás egy tündéri, ám örökmozgó kétévessel azért sokkal nehezebb volt, mint amire számítottunk, annak ellenére, hogy nagyon megszerettük a kislányt.

Negyvennégy éves voltam, megszoktam, hogy van szabad időm, de akkortól nem volt egyáltalán.

Magdi »matricagyerek« azóta is, nekem lehetőleg mindig a közelében kell lennem (de most már persze jár óvodába). Hiperérzékeny, állandó figyelmet igényel. Ha elkezd szorongani valami miatt, próbára tesz, rosszalkodik, mintha azt kérdezné: Na, anya, így is szeretsz? A nevelőszülőktől való elválást amúgy viszonylag jól viselte, annak ellenére, hogy saját gyerekként szerették csodálatos emberek, csak szerintem élvezte a figyelmet, amin onnantól kezdve senkivel sem kellett osztoznia (addig a nevelőszüleivel egy cigány nagycsaládban élt, ahol a saját gyerekek, unokák mellett hat nevelt gyermek is volt).

A sikeres és gyors beilleszkedés egyik kulcsa szerintem az volt, hogy a nevelőszülői család, miután megismerkedett velünk, rokonként kezelt minket. Azt mondogatták Magdinak, hogy végre igazi anyukája és apukája lett, jó dolga lesz nálunk, kedves emberek vagyunk, és ő tanult ember lehet majd így, könnyebb élete lesz, mint nekik, vagy mint amit ők tudnának adni neki, szóval azt érezte, hogy elengedik (noha nehéz volt nekik az elválás, majd megszakadt a szívük Magdiért, nagyon szerették).

Amikor hazahoztuk a kislányunkat, mondhatni, »túlságosan« jól viselkedett, nagyon meg akart felelni, rosszalkodni igazából akkor kezdett, amikor hivatalossá vált az örökbefogadás, és érezte rajtunk a megkönnyebbülést.

Lelkileg nehéz volt az örökbefogadás jogerőre emelkedésének kivárása, ami az ünnepek miatt elhúzódott. Mi már igazán családnak éreztük magunkat, de közben még nem voltak meg a papírok. Rendszeresen jöttek hozzánk (érthető módon) a Tegyesztől szakemberek ellenőrzésre, ezt is egyfajta állandó vizsgahelyzetnek éltem meg, pedig ők nagyon kedvesek, segítőkészek voltak.

Ennél nagyobb stresszt jelentettek az elején a gyakori betegségek, egyik vírusfertőzés jött a másik után, volt, hogy nagyon magas makacs lázat kellett valamiképpen csillapítani, emlékszem, félelmetes élmény volt.”

Horváth Adriennék ikerlányai, Dzseni és Niki már tizennégy évesek – őket két és fél évesen fogadták örökbe a szüleik. Adrienn azt mondja, az érzelmi hullámvasút ugyanúgy megvolt az elején náluk is, mint más családoknál. „Két hónap barátkozás után (a lányok akkor az ország másik végében éltek) egyszer csak ott volt nálunk a két pici gyerek. Az első fél évre csak foltokban emlékszem, nagyon fáradt voltam, és ijedt. Szerintem hasonló élményeim voltak, mint a vér szerinti anyáknak. Néha olyan érzésem volt, mintha kívülről látnám magunkat, és sokat aggódtam, miért nincs már ott bennem a mindent elsöprő anyai boldogság. De azért gyönyörű emlékeket is őrzök! Emlékszem, amikor az egyik ügyintézésnél először szólítottak úgy, hogy »anyuka!«. De euforikus élmény volt az első közös séta is, az első őszinte mosoly tőlük. És azóta is, mindennap, minden életkorban van sok szép pillanat. Mostanában például olyan jó rájuk csodálkozni, hogy milyen okosak, milyen felnőttesen gondolkoznak már, és mennyire jólelkűek.”

„A kötődés kialakulásához idő kell minden családban, függetlenül attól, hogy vér szerinti vagy örökbe fogadó családról van szó”

– mondja Kiss Zsófia klinikai szakpszichológus, az Ágacska Alapítvány munkatársa (az alapítvány rendkívül fontos, örökbe fogadó családokat segítő munkájáról lásd keretes írásunkat – a szerk.). Zsófia maga is örökbe fogadó szülő (pontosabban: egy nyolcéves kislány vér szerinti és egy ötéves kisfiú örökbe fogadó anyukája). Annak ellenére, hogy szakértője a témának, és felkészítő tanfolyamokat tart örökbefogadásra jelentkező szülőknek, neki sem volt könnyű az első időszak, mert nem is lehet az.

„Pokoli két hét következett azután, hogy a féléves kisfiamat elhoztuk a nevelőszülőktől – meséli. – Állandóan sírt, nem tudtam megnyugtatni. Minden új volt neki. A hangom, a környezet, a szagok. Nagyjából egy hónap volt szükséges az átkötődéshez. 

(Ennek az időszaknak a hossza változó a gyermek életkora, illetve múltja függvényében.)

Ezt át kell vészelni valahogy, nincs mese. Természetes, hogy a szülő-gyerek közötti mélyebb kötődés nem alakul ki első látásra. Egyik gyerek agresszívvá válik, a másik »lefagy«, a harmadik elutasító, nem akar enni, inni, aludni – ezeket mind a trauma okozza, hogy kiszakadtak abból a környezetből, ahol eddig nevelkedtek. Idősebb gyerekek örökbefogadása esetén általában még nehezebb és hosszabb folyamat a családba való beilleszkedés.”

Nem szabad a szülőknek bűntudatot érezniük emiatt, vagy azt, hogy ők kevesek, pláne nem hibáztatni a gyereket, hogy nem elég „hálás”, amiért otthona lett, és segíteni kell őt a vesztesége feldolgozásában.

A sorstárs csoportok, a többi szülő tapasztalatai nagyon sokat segíthetnek nehéz helyzetekben. Nem jó, ha valaki úgy érzi, nem oszthatja meg a negatív érzéseit másokkal, mert egy örökbefogadóknak mindenképpen „boldognak kell lennie”, hiszen végre kapott egy gyereket.

Batyu, amelyből menet közben pottyanhatnak ki a problémák

A vér szerinti gyerek esetében sincs ez másként, de tény, hogy a gondozatlan terhesség, a vér szerinti anya életmódja, a születés utáni traumák hatására az örökbe fogadott gyermekek közül sokan küszködnek különféle mértékű idegrendszeri éretlenséggel, illetve ebből következő zavarokkal, például tanulási, mozgás- vagy beszédfejlődési zavarral, figyelemzavarral, hiperaktivitással – mondja pszichológus szakértőnk. Felhívja a figyelmet a korai fejlesztés fontosságára: minél előbb fény derül valamilyen gondra, annál hatékonyabban lehet orvosolni.

Mindenesetre fel kell készülni az örökbefogadás kapcsán arra, hogy esetleg szükség lehet idő- és pénzigényes terápiákra – igaz, ez „normál” családokban is szükségessé válhat.

Horváthék lányai gondozatlan terhességből, komplikált szüléssel, oxigénhiányosan jöttek világra a harmincadik héten, egyikük szívbetegséggel, és utána, amíg hozzájuk nem kerültek, traumák sora érte őket: kiemelés a vér szerinti, veszélyeztető családból, hónapokig kórház, csecsemőotthon, majd nevelőszülőknél nevelkedés, és a tőlük való elszakadás. „Rutinos újrakezdő harcosok a lányaink”, mondja Adrienn, majd elmeséli, hogy mennyire hiányzott a lányoknak a korai fejlesztés.

„Mikor örökbe fogadtuk őket, kiderült, nagyon lemaradtak a fejlődésben – és sajnos bizonyos kor felett már nem minden készség fejleszthető maradéktalanul. Így a sok év aktív fejlesztés ellenére is mindketten diszkalkuliás zavarral küszködnek, ami leginkább az iskolában jelent nehézséget. Az egyik lányunknál ADHD-t (azaz figyelemzavart és hiperaktivitást) is diagnosztizáltak. A mai napig tanulni kell velük, igaz, az utóbbi időben főleg azért, mert még nem tökéletes a nyelvtudásuk, ugyanis két éve Németországban élünk. Biztos vagyok benne, hogy fele ennyi gondunk nem lenne a tanulással, ha kellő időben megkaptak volna minden szükséges fejlesztést. De szerintem ezeket a lehetséges problémákat be kell kalkulálnia az örökbefogadásba minden szülőnek, egy örökbe fogadott gyerek nagyon ritkán teljesen ép, hiszen ők már eleve egy nagy puttonnyal a hátukon érkeznek a családjukba, még akkor is, ha újszülöttként kerülnek haza. Ha pedig már pár hónapot, évet sodródtak, akkor szinte sajnos garantált, hogy lesznek problémák. De ez nem tragédia, ezzel együtt lehet élni.”

„Vannak menet közben kibukó gondok, de a problémák egy része nyilvánvaló az örökbefogadás pillanatában is. Nagyon fontos, hogy a szülő mérje fel – mondja Kiss Zsófia –, hogy kit tud elfogadni, és kit nem. Az önismeret az egyik kulcsa a sikeres örökbefogadásnak. A másik az őszinteség.”

A titkok és a tabuk mérgeznek

„Önmagában az örökbefogadottság ténye, ha megfelelően kezelik, nem traumatizál, nem vezet pszichés zavarokhoz” – mondja Kiss Zsófia. Szerencsére ma már tudják az örökbe fogadó szülők, hogy az örökbefogadást nem szabad titokként kezelni. „Az viszont előfordul, és nagyon nehéz helyzetet teremthet, ha a származásról nem lehet beszélni nyíltan egy családban. A cigány származású gyereknek elemi érdeke, hogy ne gyűlölködő megjegyzések kapcsán szembesüljön először a származásával.

Ne legyen otthon szitokszó, sem tabu a cigány, ki lehessen mondani teljes természetességgel, pozitív tartalommal feltöltve. Nem kell »cigánnyá válnia« a nem cigány szülőnek, de pozitív üzenetekkel segíthetik az identitás kialakulását gyermekükben.”

– Fel lehet készíteni egy gyereket az esetleges sértő beszólásokra, verbális bántalmazásra?

– El lehet mondani neki, hogy vannak, akik butaságokat beszélnek, és persze őszintén el kell mondani azt is, hogy vannak, akik nem szeretik a cigányokat. És arra is meg lehet tanítani valakit, hogy a külvilágnak nem lehet és nem is kell mindenáron megfelelni, le kell pergetni magunkról egyes emberek véleményét. Ezzel a problémával előbb-utóbb amúgy minden gyermek szembesül, nem csak a roma származásúak.

Adriennéknek elég rossz élményeik voltak ezen a téren, ezért is döntöttek a külföldre költözés mellett. Ivették bizakodók, nagyon elfogadó a mikroközösség, amelyben élnek, de persze tisztában van vele, hogy ez más környéken élve talán nem lenne ennyire egyértelműen igaz.

Ivett azt mondja, esetükben elég feltűnő, hogy Magdi nem hasonlít rá külsőleg.

„Időnként ismeretlenek megkérdezik, van-e olasz rokon. Nem gondolom, hogy mindenkivel bizalmasan kellene beszélgetni erről a témáról, de a környezetünkben nem titkoljuk sem az örökbefogadás tényét, sem Magdi származását. Ha ismeretlen kíváncsiskodik, akkor néha azt mondom, Magdi a dédapjától örökölte a bőrszínét, amivel nem is hazudok.”

Ivett azt mondja, proaktívan készülnek a Magditól a jövőben várható kérdésekre. Cigány emberekről, művészekről mesélnek neki, zenéket hallgatnak olykor, járnak a Romadopt közösségbe (cigány gyermekeket örökbe fogadó családok csoportja – a szerk.), és a cigány szóhoz a családi diskurzusban mindig pozitív tartalmak kapcsolódnak.

Rengeteget számít a környezet hozzáállása az örökbefogadásnál

Ivették és Adriennék is szerencsések, mert maximálisan támogató a családjuk. „Ők ugyanúgy várták a lányokat, mint mi, és azonnal, fenntartások nélkül elfogadták, megszerették őket. A húgom gyerekeivel igazi unokatesós, szeretetteljes kapcsolatuk van” – mondja Adrienn.

Az iskolában, közintézményekben azonban voltak rossz tapasztalataik.

Ivett azt a jelenséget emeli ki, amit pszichológus szakértőnk is, hogy az emberek még mindig gyakorta keverik a nevelőszülő-örökbe fogadó szülő kifejezéseket, és ez olykor hivatali közegben is előfordul. (A nevelőszülők állami alkalmazottként ideiglenesen – ami nem zárja ki azt, hogy nagy szeretetben – nevelik a gyerekeket, addig, amíg örökbe fogadják őket, vagy visszatérhetnek a vér szerinti családjukhoz. Az örökbe fogadó szülők jogai és kötelezettségei viszont a vér szerinti szülőkéivel egyeznek meg.)

A legfontosabb ugyanakkor az lenne, hogy a tapintatlan, tájékozatlanságon és előítéleteken alapuló gyilkos kérdésektől és megjegyzésektől megkíméljék az emberek a családokat. Ilyen például: „Hálás lehetsz anyádéknak, hogy örökbe fogadtak!”, „Szegénykém, téged eldobtak!”, „Mi van, ha kiütközik a vére?” Vagy:

„Nem félsz, hogy ha felnő, visszamegy az igazi szüleihez?”

(Ez utóbbival kapcsolatban: igen, az örökbe fogadott gyermeknek tizennégy éves korától joga van a származása megismerésére, felnőve megkeresheti a vér szerinti szüleit, de ők biztos kötődés esetén nem jelentenek „konkurenciát” az örökbe fogadó szülők számára. Ha szereti egy gyerek a szüleit, akik felnevelték, akkor nem menekül otthonról, pusztán az identitáskeresése miatt lehet számára fontos, hogy megismerje a vér szerinti szüleit – ha egyáltalán lehetséges megtalálni őket.)

„Olyan család vagyunk, mint a többi”

A potenciális gondok után azonban következzen a lényeg!

A történet kezdete másmilyen, de ha sikeres egy örökbefogadás, akkor idővel ezek a családok semmiben sem különböznek a többi családtól, ebben riportom valamennyi szereplője egyetért.

„Májusban lesz tizenkét éve, hogy család lettünk. A lányok cserfes kamaszok, szakmaválasztás előtt állnak, keresik az útjukat, olykor sok bizonytalanság van bennük, és hatalmas az igazságérzetük, ahogy a legtöbb kamasznak.

Most már nagyon ritkán jut eszembe az örökbefogadás, nem igazán befolyásol bármit is az életünkben. Ha a lányok felhozzák, kérdésük van, akkor beszélünk róla (nincsenek tabuk, bármit kérdezhetnek), de egyelőre a mindennapos élmények, tapasztalatok, problémák, a suli, a barátnők, a fiúk, »ahajamismilyen« témák pörögnek – meséli Adrienn. – Az egykori nevelőszülőkkel évente néhányszor beszélünk, illetve a közösségi médián keresztül tudják figyelemmel kísérni a lányokat. Ez nekik sokat jelent, mi pedig nem lehetünk eléggé hálásak nekik, hogy szerették a lányokat, és gondoskodtak róluk, amíg egymásra nem találtunk.”

Ivették hasonlóképpen látják a dolgokat. „Az összeszokás első pár hete után szinte minden ugyanolyan nálunk is, mint a többi családban. Nincs semmi különlegesség, semmi egzotikum, semmi álromantika az örökbefogadásban. Hiszen a lényeg minden szerető családban ugyanaz!”

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció