–

Tényleg meg kell mutatni a másik oldalt, anélkül nem tudunk empatikusak lenni?

Sevcsik M. Anna a saját családi életében szembesült a magzatkori genetikai vizsgálatok jelentőségével, és ezek után alapította meg a Babagenetika Egyesületet, amivel más családoknak segít, elsősorban abban, hogy mindig megkapják a szükséges információkat a várandósság során felmerülő helyzetekben. A saját bőrén tapasztalta meg, hogy szülőként már a terhesgondozás idején is olyan ítélkezéssel és előítéletekkel találkozhatunk, amiből a legtöbbször a másik oldal meglátásának a szándéka is hiányzik. Annához csatlakozott Burián Barbara, aki amellett, hogy évek óta a reklámszakmában dolgozik (jelenleg Tel Avivban vezeti saját reklámügynökségét), mindig is nagyon fontosnak tartotta, hogy a társadalom számára is értéket teremtsen. 

Együtt találták ki az online kiállítást, ahol egy-egy fekete-fehér fotóval szemléltetik azokat az ítélkező mondatokat, amiket rendszeresen megkaptak az egyesületben megforduló családok. Ezeknek egy része átdolgozott, nem szó szerint idézett, de egyik sem a fantázia szüleménye.

Aztán ha meg akarod látni, hogy mi van a megítélt mondat mögött, kattintasz, és a fotó hirtelen színessé változik. Pont, mint amikor a valóságban empatikusan közelítesz egy másképp gondolkodóhoz, és meghallgatod az ő nézőpontját.

Barbara a kampány tervezése során rengeteg olvasói levelet és fórumbeszélgetést nézett át, amik gyakran megríkatták. Ezt mondja a kiállítás témájával kapcsolatban: „Ott lebeg az az illúzió a társadalomban, hogy mindenki jobban tudja, mi a jobb; és mindenki jobban csinálja, mint a másik. Pedig a valóság éppen az ellenkezője: mindenki a saját tudása szerint próbál a lehető legjobban teljesíteni.”

A képek, amiket Annáék hosszasan válogattak (részben az egyesület fotóiból, amiket érintett családoktól kaptak), berántanak, nem tudsz nem rákattintani egy-egy olyan fotóra, ami téged is érintő témát dolgoz fel. A másik nézőpont után megírhatod a saját véleményedet, gondolataidat is; Annáék meglepetésére több mint háromezer nézőpont érkezett.

„Minek neki ennyi gyerek?”

Az egyik fotón Sevcsik M. Anna szerepel öt gyerekével, mellettük az iménti kérdés. Biztos vagyok benne, hogy már százszor hallotta, kedvesen, védelmező szándékba csomagolva. Milyen sértő, nem? Pedig a másik oldal is létezik: a gyerekeimet is megkérdezik, akár ismeretlenek is, hogy akarnak-e testvért (ketten vannak).

Sosem értettem, az ilyesfajta faggatózásnak mi a célja: egy-egy ilyen beszélgetés hatására az illető szülő megvilágosodik, rájön, hogy egyet „visszaad” vagy éppen arra, hogy gyorsan szül még egyet?!

Anna válasza mindent elmond az ő oldaláról: „Mert boldoggá tesz, hogy életet adhatok, hogy gondoskodhatok, hogy szeretetet adhatok. Hogy olyan gyerekeket nevelhetek, akik kedvességükkel, tehetségükkel a társadalom számára értéket teremtenek. Mert megvan bennem a képesség, hogy nem csak magamat, hanem mást is boldoggá tudok tenni, és mert erre akarom tanítani őket is.”

Negyven felett szülni

Erre a fotóra azért kattintottam rá, mert tapasztaltam, hogy mennyire könnyen adnak „tanácsot”, mondanak véleményt az emberek egy terhes nőnek. Valahogy az alakult ki, hogy a gyereknevelés „közügy”, mindenkinek joga van elmondani a véleményét már a legelső pillanattól, és a szülők a modortalanok, ha nem kíváncsiak az ismeretlenek jótanácsaira. A képhez tartozó ítélet így hangzik: „63 éves lesz majd, mikor a gyereke érettségizik. Ahelyett, hogy ő pelenkázná majd az unokáit, őt teszik majd tisztába.”

Bár ebben a témában egyáltalán nem vagyok érintett, azt sajnos pontosan tudom, hogy nagyon nem csak azon múlik, hogy valaki pelenkázza-e az unokáit, hogy hány évesen szült. Azt a másik oldalt pedig megtapasztaltam, hogy ha viszonylag fiatalon leszel szülő, akkor nagy kacsintások közepette azt hallgathatod, hogy: „Na mi van, nem sikerült védekezni?” A negyven felett szülő nő másik oldalát a képre kattintva olvashatjátok el –

nyilván sosem tudhatjuk egy ilyen helyzetben, hogy hány év várakozás előzte meg a terhességet, ezért szerintem a „gratulálok” és a „minden jót kívánok” a legjobb, amit mondhatunk. Pláne ismeretlenként.

„Szép kis szülők. Azt sem tudják mit kezdjenek a gyerekükkel, aki épp torkaszakadtából ordít a közértben”

A boltban hisztiző kisgyerek fotója áll a legközelebb hozzám, leginkább azért, mert ebben az élethelyzetben vagyok, rendszeresen megtapasztalom az emberek reakcióit egy-egy ilyen szituációban. Én is vagyok „szép kis szülő”, pedig már jóval rutinosabb vagyok, mint az első pár alkalommal, amikor tényleg lefagytam. És azt is a saját bőrömön tapasztaltam, hogy semmi nem jó: ha engedsz a hisztinek, azért ítélnek el, ha kitartasz, azért. Teljesen igaz a „másik oldal” tapasztalata:

„A gyerekünk éppen a dackorszakát éli. Mi meg hezitálunk: leszidjuk, engedjünk neki vagy maradjunk közönyösek. Nehéz következetesnek lenni, amikor mindenki azt várja tőlünk, hogy mikor lesz már csend.”

A szülés szabadsága

Vesszőparipám, hogy nemcsak a „mennyiség” számít a szüléseknél, amiről már korábban szó esett, hanem a „minőség” is. Mármint nem a gyerekek „minősége” (ők úgyis tökéletesek a szüleiknek) – bár a fejlődési rendellenességekről, genetikai betegségekről szóló fotók ebben is sokat érzékenyítenek, nézzétek meg őket –, hanem a szülés minősége.

„Maradjon szépen a helyén. Feküdjön. Itt nem lehet guggolni. Nyomjon.”

Ez áll a fekete-fehér szülős fotó mellett. Nagyon visszafogott, sokkal kevésbé elnyomó, mint amiket meséltek nekem anyukák, de azért jól példázza, hogy ki a „főnök” a szülőszobában. A másik oldalból csak egy mondatot mutatok (a többiért nézzétek meg a kiállítást): „Olyan jól esne feltérdelni, és hallgatni valami jó zenét.” (Ezt egyébként Anna egyik saját szülése inspirálta.) Ebben a szülés körül kialakult vitás helyzetben az a legdühítőbb, hogy a problémák jelentős része egyszerű kommunikációbeli változtatásokkal eltűnne. Közben – csak hogy egy harmadik oldalt is behozzak – értem, hogy mi magunk is sokszor ítélkezők vagyunk egy-egy orvossal, aki csupán megspórolt egy magyarázatot, miközben a döntése mögött lehet, hogy valós indok húzódik. Ebben a témában is fokozottan igaz, hogy nem fekete-fehér.

„Azért egy terhes hasat nem kellene mutogatni ruha nélkül. Még akkor se, ha ilyen nagy a boldogság”

Kismamafotók, gyerekfotók alatt megjelenő ítélkező mondatok – még akkor is visszatetszők, ha amúgy bizonyos dolgokban (szerintem ez nem a meztelen terheshasnál kezdődik) érdemes megfontolni, hogy mit posztolunk a családi életünkről. Csecsemőfotózás, tesókkal közös képek – ezek a témák is megjelennek a kiállítás képei között, amik nagyon is élő, mai kérdések. És persze, van néhány ökölszabály, de senki nem fog tanulni a nyilvános megszégyenítésből a saját fotója alatt, így ebben a kérdésben szerintem még csak nem is számít, hogy kinek van igaza.

A szubjektív válogatásom, és az egész kiállítás remekül megmutatja szerintem, hogy nem az a baj, ha van véleményünk egy témában, ha mást gondolunk, mint amit az egyik szülőtársunk, hanem az, ahogyan ezt a másik nézőpontot a tudtára adjuk.

Hiszen ahogy mi sem látjuk az ő teljes képét – hogy miért posztol a kisbabájáról, miért döntött a nagycsalád mellett, miért lett negyven fölött szülő –, ő sem tudhatja, hogy nekünk ez esetleg miért érzékeny téma. Fontos kérdéskör még, amit több irányból közelít meg a kiállítás is, a perinatális gyász – ezzel kapcsolatban talán inkább a tabusítás a legfőbb gond, nem is az empátia hiánya.

Ti milyen ítélkező véleményekkel találkoztatok szülőként? Szerintetek mit lehet tenni azért, hogy érzékenyebbek, empatikusabbak legyünk egymással?

Tóth Flóra