–

Ezt a cikket hagytam legutoljára. Húztam, halogattam, pedig már régóta érlelődött bennem, ám kifogásokat gyártottam, hogy miért nem vetek számot még. Nagy hajtás van ezen a héten, sok anyagot kell leadnunk, hogy az ünnepek alatt pihenhessünk. Látjátok, belekerültem egy fura időkapszulába… Beszélek hozzátok a múltból, mint valami kísértet. Ez sem véletlen, teljes mértékben jellemzi 2019-et.

A harmadik évezred kezdetétől egy híján húsz év telt el. Emlékszem, sokan féltek a világ végétől, hogy majd jön egy hatalmas meteor, mondjuk, és mind odaveszünk.

Most már tudom, hogy a halálnál csak egy dolog félelmetesebb: élni az elvárásoknak megfelelően, majd rájönni, hogy az elvárásoknak nem lehet megfelelni. 

Eltelt húsz év a tinédzserkorom kezdete óta. Felnőtt vagyok, igazi felnőtt, túl rengeteg dolgon, amit nem kívántam magamnak, és olyan dolgok birtokában, amelyekről álmodni se mertem. Jóval többet elértem, mint amit kigondoltam, és hol van még a vége… 

De a 2019-es év próbára tett. Pedig volt már ezelőtt olyan évem, amiben majdnem meghaltam, mégis 2019 fájt a legjobban, 2019-től tanultam a legtöbbet, ez osztotta a legtöbb pofont, hozta egyúttal a legtöbb felismerést és tanulást. 

Ez az év volt az, amelyben elkezdtem megérteni, mihez kell kezdenem mindazzal, amit visszakaptam. Az életemmel. Hogy nem hordhatom körbe, mint egy véres kardot, hanem más dolgom van ezzel. Sokkal fontosabb. 

Meghasonlottam, összeomlottam, a végtelenségig elfáradtam, és csalódtam is. 

Májusban megtudtam, hogy anyámnak nyirokrákja van, és a dolgok a dominóelv szerint borulni kezdtek egymás után.

Dühös lettem, iszonyatosan dühös. Nem értettem, miért kell ezt most, mit kell még megtanulni a rákból. Aztán rájöttem, ez nem rólam szól. És akkor még jobban bedühödtem. Anya most nem körülötted ugrál, Évike, most nem rád figyelnek, most maradj nyugton a picsába, és szolgálj. De szolgálni rohadtul nehéz, nehezebb, mint haldokolni. Ott találtam magam az anyámmal egy fordított helyzetben, és rohadtul dühös voltam, hogy nem én fekszem az ágyon, hanem ő. Menekülni kezdtem a kezelésekről, irtóztam attól, hogy bemenjek a kórházba, rosszul lettem a szagoktól, a látványtól. De nem volt választásom. 

Ezzel egy időben megszületett a nagyobbik húgom első gyereke.

Az unokaöcsém. Ugyanazon a héten, amikor megtudtuk, anyám beteg, és azt is, hogy kemózni kell. Az onkológiáról mentünk a szülőszobára. Aztán a kisbabaillatú szobából a kemós betegek közé. Olyan amplitúdók voltak ezek, amiket nem vett be a gyomrom. Hányni kezdtem, menetrend szerint, amikor jött anyám kezelése. Én voltam rosszul a kemótól, ő meg bírta. A hat adag alatt egyszer sem hányt. Én annál többször. Vittem a tüneteit. Tüntettem. Átvettem tőle. Isten tudná csak ezeknek a miértjét megfejteni. Persze Isten bagózik ránk. Hallgat. 

Aztán mindenki kérdezgetni kezdte: hogy esik nekem, hogy a tesóm szült? Milyen érzés ez?

Mindenki azt várta, majd valami nagyon szívszorítót mondok, vagy elindítom az örökbefogadási projektet. De nem tudtam könnyeseket mondani. Nem éreztem semmilyen gyötrelmet ezzel kapcsolatban, csak egy újfajta szerelmet egy kis valaki iránt, akit igazából nem is ismerek még, de közben olyan, mintha kicsit az enyém is lenne. A gyerek gyönyörű, okos, nyugodt. Tökéletes. És ezt nem csak azért érzem így, mert erőteljes rokoni szálakkal kapcsolódik hozzám. Én adtam neki nevet. Húgomék azonnal beleegyeztek. Olyan természetes volt.

Mindezek közben belefogtam egy nagy rákedukációs kampányba, és ezzel együtt elkezdtem írni a negyedik könyvem, ami szintén a rákkal kapcsolatos. És beleborultam fejjel az árokba. Végigzongorázni újra meg újra a stációkat, rettenetes. Visszamenni oda, ahonnan alig bírtál kimászni: őrület. Azt hittem, belebolondulok. 

Szeptember elsején kiraboltak, elvitték az új, pár hetes laptopom, mindenemet felforgatták. Hozzányúltak a személyes holmimhoz, megbecstelenítették az életteremet. Azonnal döntöttem: költözöm. El. Messzire, ki a városból, egy hónap múlva már egy kisebb településen keltem fel, huszon-egynéhány kilométerre Pesttől, nyugodtabban, békésebb díszletek között; az év legjobb döntése volt. De olyan hirtelen történt minden, a nyár, a baba, anyám betegsége, a betörés, és a költözés. 

Közben gyűlöltem mindenkit, aki segíteni akart, aki szeretett, utáltam mindenkit, aki próbált tanácsokat adni, ellenségeket láttam, és épp azt nem vettem észre, ki a hamis „barát”. 

Ősszel megértem azt is, hogy egy olyan ember támadott hátba, akitől nem vártam. Hogy egy olyan ember tiport át rajtam, akinek rengeteget segítettem, akiről sose feltételeztem, hogy majd egyszer egy jó nagy pofont kapok vissza. Rengeteget tanultam belőle. Egy okos ember azt mondta: az ismertségért folytatott harc eltorzítja az embereket. És akkor rájöttem, hogy hát ez tényleg így van… és lehet, én is harcoltam, és lehet, hogy rajtam is torzított. 

Olyan mélyre zuhantam ezek miatt, talán sokkal mélyebbre, mint a betegségem alatt, hogy azt hittem, becsavarodom, vagy belehalok. Ebben az elmúlt évben értettem meg, hogy mindaz, ami velem történt, mi is volt valójában, mekkora volt az ereje, a mélye, a hossza, mennyire volt fájdalmas, és hogy nem lehet soha kitörölni. Hogy segítség nélkül nem leszek képes letenni, és azt sem tehetem meg, hogy úgy csinálok, mintha nekem ezzel nem lenne dolgom már az életben. 

A dolgokat nem lehet visszagyömöszölni egy kis lyukon, nem lehet rátenni egy súlyos fedelet, és nem lehet elszaladni tőle jó messzire. A fájdalmak, amiket átéltem, örökre velem lesznek.

A halál tudata másképpen van velem, mint azelőtt. Az élet is másképpen szolgál engem, és én is másmilyen módon szolgálom őt. 

2019-ben rengeteg erő elrendeződött. Átfogalmazódott a családommal, az anyámmal való viszonyom, megértettem, hogy neki éppen akkora szüksége van rám, mint nekem rá, szorosabbra köttetett a húgommal a kapcsolatom. Elszakadni látszott, majd átértékelődött a munkaviszonyom, mélyebbre került, fontosabb lett.

A küldetésem és a céljaim egyértelműek. A barátaim, a szeretteim pedig, mint egy családállításos játékban, távolodtak, közeledtek, mellém álltak, erősebben fogják a kezemet, és kikerültek közülük azok, akik soha nem is tartoztak közéjük, akik csak elvenni jöttek. 

Azt kérdezte az egyik legközelebbi barátom, miért nem tudok bizonyos dolgokat megbocsátani.

Igen, mindig a megbocsátás ment a legnehezebben, de 2019-ben ezt is megértem: hogy képes vagyok rá. Kimondtam azt, hogy megbocsátok neked. De most menj el. Már nem tartozol ide. Nehéz volt. 

Ez az óév nagy tanító volt. Amit pokolnak éreztem, az végül megtisztult a vöröslő gőztől. A rossz dolgokat felírom egy papírra, és az év utolsó napján a kályhába vetem. Engem szolgáltak, több lettem tőlük, megértettem őket, de most már el kell engednem, hadd menjenek vissza oda, ahonnan jöttek: váljanak a tűz martalékává, legyenek újra a pokol szolgálatában. 

2020 pedig új reményeket tartogat. Éppen annyit, amennyivel a korábbi évekbe indultam el. A remény sose fogy el, abból mindig marad. Az ad erőt a további úthoz. 

Nem teszek fogadalmakat, illetve egyet mégiscsak: hű maradok önmagamhoz, sosem csalom meg többé, akivé váltam. 

Szeretetteljes, nyugodalmas, munkával, barátsággal és örömmel teli új évet kívánok neked, nekik és mindnyájunknak. Koccintok rátok!

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van