–

Az egész „zsidódolgot” (ahogy sokszor mi nevezzük) állandóan magyarázni kell, 

mivel embertelen mennyiségű tévhit, álinformáció, butaság, tévedés, és még annyi minden övezi az egészet. Nem véletlenül írom, hogy az egészet, mert onnan kell elkezdeni állandóan a dolgot, hogy mi is ez pontosan. Hogy én tényleg zsidó vagyok-e. De apám nem az. És hogy akkor vallásos vagyok-e. Nem vagyok. Az hogy lehet. Te minden vasárnap jársz templomba, a Biblia és Jézus igéje szerint élsz? Nem. Ettől még kereszténynek tartod magad? Igen. Akkor megvan kábé, hogy vagyok zsidó vallásosság nélkül. Jó, de akkor HOGY vagy zsidó, ha nem jársz templomba. Nem eszel disznót? De eszem. Azt hogy? Imádom, úgy. És nem tartom a vallást, és annak szabályait, úgy. Körülmetélve sem vagyok. Nem mondod, na akkor tényleg nem vagy zsidó. De az vagyok. Viccelsz. Nem. A legkevésbé sem.

Számomra ez ugyanis nem vallás 

Hanem hagyományról, értékrendről és a családomról szól. Neveltetésről, szokásokról, emlékekről. És ezek határoznak meg engem.

És nem fekete és fehér halmaz van, hanem mindenki, aki nevelt engem, minden hatás, ami formált engem, az tett azzá, ami ma vagyok.

Nagyapám hosszú, vékony keze, ahogy végigsimította a haját hét-nyolc éves koromban. Amikor leültetett, és elmagyarázták a nagymamával, hogy az ultihoz még kicsi vagyok, de kanasztázni már meg kellene tanulnom. Közben a nagymama hozott egy levest, meséltek, és válaszoltak az egymillió kérdésünkre a bátyámmal. És elmesélték a fiatalkorukat, hogy a háború előtt és alatt hogyan éltek, és hogy ők nem tartják a zsidó szokásokat, ezért mi nem szoktunk hanukát ünnepelni, viszont karácsonyt igen. A másik nagymama pedig Jézus Krisztushoz imádkozott mindennap, megtanította nekünk az esti imádságot, elvitt minket templomba misére, elmagyarázta nekünk, amit ott láttunk, és hogy ez fontos dolog, és ő tartja a vallást. És persze szent karácsony ünnepe.

Tégy, ahogy jólesik

Egyik nem erőltette, hogy mi vegyük fel újra a zsidó szokásokat, és azt sem javasolta, hogy ne tegyük. A másik nagymama pedig nem erőltette, hogy mi éljünk a katolikus szokások szerint, és azt sem, hogy ne tegyük. A szüleim – nem lévén vallásos emberek – nem látták értelmét képmutatónak lenni semmilyen irányba, hanem a saját értékeik, szokásaik, külön és közös hagyományaik szerint neveltek minket. És sosem lehetünk nekik elég hálásak azért, hogy így tettek. Nyitottan, őszintén, manipuláció nélkül bízták ránk ezt a dolgot (is), ezt a döntést (is).

Megmutattak hozzá minden oldalról mindent, és olyan embereknek neveltek bennünket, hogy az érdeklődésünk, a kíváncsiságunk, a saját kifejlődő értékrendszerünk és a közös hagyományaink határozhassák meg azt, ami nekünk ma, felnőttként fontos. 

A két ünnep pedig remekül megfér egymással

Egyébként egymás nélkül is prímán megvannak, de szenzációs, fantasztikus és őrületes különbségek helyett rengeteg a hasonlóság, amelyek közül nyilván egy lehet csak a legfontosabb, egyben a tanulsága is a történetnek: ha szeretet van, mindegy, mi az ünnep neve. És ha nincs szeretet, sajnos akkor is. Nem azon múlik a dolog, hogy melyik „csapatban” milyen szokások alakultak ki az évezredek folyamán. Hanem azon, hogy fejben hogyan dönt egy család. A szokások, értékek és hagyományok vagy összekötnek, vagy szétválasztanak, vagy elhanyagolják őket. Más irány nem nagyon van. 

Aki méricskélni, versenyezni, minősíteni, mutogatni akar, megtalálja a maga „szellemi táplálékát”. Az fog tudni rugózni azon, hogy melyik szokás jobb, hitelesebb, régebbi, igazabb. Az fog tudni persze gyűlölni, lenézni, kirekeszteni minden irányból mindenkit, aki nem azt, nem úgy ünnepli, ahogy ő. Vagy ahogy szerinte másnak ünnepelni illene. 

Aki meg szeretni akar, ünnepelni akar, aki családi harmóniát akar, az pedig kiválasztja a maga ünnepét, ünnepeit, és aszerint él, ahogy ő boldog. Az el tud fogadni más embert, más szokást, sőt élvezi, ha láthat mást, tanulhat mástól, megismerhet mást. Az ilyen családoknál gyakoribb, hogy több mindent is ünnepelnek egyszerre év végén, hogy többféle menüt is kell gyártani, mert valaki ezt nem eszi, valaki azt nem eszi. És valamiért nyafogás és zihálás helyett olyan egyszerű megbeszélni, ki mit főz. 

Figyelni egymásra, megérteni, befogadni egymást nem olyan nehéz 

Távolról sem megoldhatatlan feladat, akármennyire azt hiszik is sokan. Elfogadni egymást, elfogadni egymás szokásait, amelyek nem támadnak, nem ártanak, nem manipulálnak, nem fordítanak ki senkit, és amely szokások nem egymás ellen vannak, nem szétválasztani, hanem összekötni vannak – ez volna a házi feladat. 

Megérteni, hogyha az ünnepek valók valamire, ha van nekik igazi értelmük és értékük, akkor az a szeretet. Ezek azok a dolgok, amiknek össze kellene kötniük minket. Igen, ilyen patetikusan unalmas, ilyen rém egyszerű a dolog.

Aki csak valami ellentéteként, ellenfeleként, helyettesítőjeként képes magát meghatározni, saját szellemi szegénységéről tesz tanúbizonyságot.

De az olyan embert hagyni kell. Aki pedig érti, mire való az ünnep és a szép hagyományok, annak meg nem kell magyarázni. Az úgyis érteni fogja a lényeget. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció